Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-10-26 / 85. szám

Nyíregyháza, 1916. szeptember 28. Csütörtök XXXVII. évfolyam, 85. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: SZÉCHENYI-ÚT 9. SZÁM. TELEFON SZÁM 139. POSTACHEQUE 29556. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. Legolcsobb hirdetés 1 K. Hivatalos hirdetésele sora 60 t. A nyilttcr soronként 80 f. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Erdélyért. A feldúlt kárpáti falvak helyreállítására országos mozgilmat szervezett a magyar állam és a magyar társadalom. Milliókra rug a gyűjtés eredménye, kézzelfogható bizonyságául annak, hogy ahol megmozdul az érző sziv, munkára lendül a segitő kéz is. Az előkészítés utján van, imitt-amott meg is indult a romok eltakarításának s az uj tűzhelyek fölépítésének munkája. Nem érezheti magát mostoha gyermeknek a Kárpátok egyetlenegy földönfutója sem: gondoskodik róla a magyar lélek nekibuzdulása és áldozatkészsége... Ma ujabb fordulathoz értünk megpróbáltatásaink végtelen sorozatában. Erdélynek, a kincses Erdélynek orvul megtámadott, mindenéből kifosztott és testileg-lelkileg meggyötrött népe nyújtja felénk segítségért munkától kérges kezét. Mindenki testvérünk, aki hü fia és leány

a a magyar hazának; de kétszeresen testvérünk Erdélynek maroknyi magyar népe, a székelység, amely évszázadokon át hátával fogta tel a nemzetünknek szánt csapásokat. A Kárpátok bérce a háborúk fergetegében gyöngébb oltalomnak bizonyult a határvédök erejénél: székely ezredeink nevét ma is dicsöséggél koszorúzza a hir. Magunkat becsüljük meg, ha magunkévá tesszük erdélyi véreink ügyét; magunkat erősítjük, ha őket támogatjuk; magunknak használunk, ha az ő jövőjüket biztosítjuk. Menekülésre kényszerültek: megnyitottuk előttük hajlékainkat. Kenyér nélkül maradtak : gondoskodtunk ideiglenes ellátásukról. Jogos panasz aligha lesz a magyar vendégszeretet hagyományos erényének megnyilatkozása ellen. De mindezt csak az első lépésnek szabad tekintenünk a ránk váró kötelességek széles országútján. Meg kell értenünk, hogy erdélyi testvéreink mindenüket elvesztették a rettenetes világfelfordulásban. Egész életük becsületes munkájának és józan takarékosságának minden gyümölcse a romboló szenvedélyek emésztő lángjának martaléka lett. Elülről kell kezdeniök az életet, s. nincs még eszközük sem, amivel hozzáfoghatnának a munkához. Még hajlékuk sincs, ahol pihenőre hajthatnák le a tejüket. Megtörte őket a gond: vigasztaljuk meg őket! Roskadoznak nagy terhük alatt: emeljük fel őket! A porból kiáltanak hozaánk : mentsük meg őket! Ujabb milliókat kell összehordanunk, hogy Istennek áldásától zöldüljenek ki Erdélynek végigtiport mezői s Istennek dicséretére nyíljon az ajka Erdély szenvedő népének. Az elveszett javak pótolhatók, az elveszett hit és remény pótolhatatlan. Nekünk szerencsésebbeknek, akiket megkímélt a háborúval járó közvetlen veszedelem, erkölcsi kötelességünk, egész nemzetünkre nézve pedig a becsület kérdése az, hogy boldogtalan testvéreink hitének és reményének minden várakozását kielégíteni igyekezzünk. Erdély sokszor megmentett m'nket a múltban, most mi mentsük meg Erdélyt a jövőnek! A hetedik nap. Vasárnapi gondolatok. „Megáldá a hetedik napot, és szentnek rendelé azt" -- „és addig nem bocsátott vala esőt a földre, mert nem vala ember aki megművelné a földet." íme az isteni kijelölés az ember számára, a földnek túrása, a földnek gondozása az istenadta napsugár, az istenadta eső segítségével — a földmivelés. Amikor mi magyarok, iparországok kényszerítő gyarmatpolitikája miatt, de szívből való földhözhuzó hajlandóságunknak hála hivek maradtunk. Es voltunk lekicsinyelt, bőrkabátos földet túrók, és vagyunk irigyelt, a háború böjtjében nem koplaló agrárország . . . A szent akarat megnyilatkozása után évezredekkel mérhető isteni szempillantás alatt az ősember még ott botorkált a barlangok homályában; obszidián késével verte gyűlölt vetélytársát, a barlangi medvét. Ö az erdőtjáró vadat parittyázó, féktelen ősfoglalkozást űző, mondhatnám őssportoló, akinek kedvtelése egyúttal bizonytalan megélhetése is. De akkor ís kipattanhatott már az isteni szikra, bizonyosan volt aki társát, párját védve ugrott a támadó vad elé, vagy megosztotta nehezen szerzett falatját az éhes gyengébbel. Végre felismerte rendelését; kóborlásainak határt vetett a megművelt föld, szivéhez nőtt a rög, kialakult a legigazibb embertípus a földművelő. Az állandó otthon helyhez kötöttségében leszürődtek az ősök féktelen indulatjai, leülepedtek a vágyak, megtanulta, hogy a kéz nemcsak sebezni, hanem szelídíteni is tudja az állatot s az emberszivet. Ez a kultiválódott ősember, a földművelő, a tegnap és ma legigazibb, legboldogabb embere. Valamennyiünkben él az atavisztikus hajlam, a vonzódás a földhöz; a városi ember is ápolni, kiédesgetni vágyik belőle nagyszerű adományait. Vágyunk ráborulni anyai keblére, szeretnénk hallani szivedobogását, pedig sokunknak nem jut több belőle a sirgödörnél. Az első földműves ember nem virágot ápolt, kenyérmagvak lehettek első aratása, amik jóllakatták, és a jóllakot ember élt először vissza a föld jóságával Ezredévek telhettek el az első szántóvetőtől Noéig, aki saját kárán tanulta meg a szőlőnedv erejét. És újra ezredévek kellettek ahoz, hogy az ember először megérezze idegeit, s akkor már ott volt a szükség kizsarolni a bőkezű anyaföldből az ópiumot, hasist, nikotint, a mámorthozó idegzsongitót Mert jellemző emberi tulajdonság, ha jól él, gyakran visszaél. Mintahogy hihetetlen módon hajlamosak vagyunk minden visszaesésre, dekadenciára Az ember, különösen a mának embere elégedetlen a jelennel, gyötri a többrevágyás. Fel-fel a magasba! Pedig nincsennek végtelenbe nyúló hegycsúcsok, csak magas hegyek. A legmagasabb magasság is elérhető — ha sokszor véres verejték árán is, — innen már nincsen feljebb, a továbbhaladás itt már sülyedés és milyen könyen visz hegynek le az ut Minden kornak megvan a maga bélyege, a mienkre a humanitás, az emberi test es lélek végletekig menő kímélése van ráiajzolva; szorosan átfonódik rajta a legőrültebb fényűzésig vitt kényelemszeretet. És hová vitt bennünket ez a összefonódott kettős korszellem?! A srapnelek, gránátok, tüzfecskendők, fojtóbombák áldozatainak vonagló, vagy megmerevedett hekatombáihoz, és általuk nyitattak meg a féltett embertest erei és felhőket sirnak tele a meggyötrött, agyongázolt emberlelkek. Milyen szörnyen brutális ébredés az édes álomból, melynek világában neuraszténiás fiatal öregeket kényeztettek pszihológiai iuhás nők, ahol az elemista gyermeknek csak az volt méltó játék, amely „igazi'- motorra járt, s a tiz éves kislány nem babát, hanem „karakter" — babát kivánt karácsonyra., — és hogy nagy ugrást tegyek — az apagyilkos akit az emberi megbocsátás és javítani remélés csak pár esztendeig tart zár alatt, dobozragasztással szórakoztatott —• most esetleg mint gyengén renitens katona, hadiigazság szerint, és igazság szerint könnyen lehet a varjak tápláléka. Ha nem volna olyan rettenetes valóság kuriózum is lehetne, hogy az ember kényelmére tengerlépővel haiadó modern teknika mint működik kétszeres erővel a kényelmes ember elpusztítására. Valami megromlott az emberi társadalom nagy gépezetében. Talán a fényűzés lendítette tul a kereskedelem kerekét, amely tulon-tul termelte azt a sok mindent ami nem kell, csak jólesik, és amely vele kényeztett bennünket, hogy életszükségletnek érezzük ezt, amiről uagyapáink még csak nem is álmodtak. Hiszen csak ott magyarázható a fényűzés ahol sok a felesleg, de a felesleg mostanában rendesen nem a fényűzést fogyasztók, hanem a fényűzést etetők részén van, és matematikailag biztos az összeomlás ott, ahol a fényűzés zsebeket nem disztingváló társadalmi kényszer. A tulbőség fényűzése is természetellenes, mert a nőből gyermeket, a férfiből nőies féllényt deformál és mindkettőt érzékeinek rabszolgájává teszi. A valódi rabszolgaság is a tulbőség árnyéka. Az a római nagyúr aki a szeméttel együtt sepertetí ki a földreesett aranytálat, nem átalja a még vonagló rabszolga felvágott testében melengetni köszvényes lábait. Mi is hajlottunk már a tulfinomodás és túltengés felé. Kezdtük elfelejteni, hogy az ember szerencsés összetétele az agyagnak és szellemnek, test és lélek. Ahol túlnyomó a testeség nehezek leszünk, sülyednek; ahol csupa lélek vagyunk, tulfinomodunk, könnyűvé, párának válunk. De akárhogy van messze elkerültünk az első vasárnap egyszerű emberétől, akiben benne él a földművelő szelid, erős lelke És jött ez a háború. Mi a békés amberiség, akik ezt nem kívántuk megdöbbenve undorodunk attól a pár idegen emberszörnytől, akik minket a halál e rettenetes koncertjébe belévittek. Megdöbbenve de forgatjuk a világrengető pörölyt, amellyel ezeréves nemzetünk legnagyszerűbb dicsőségét kovácsoljuk. Titkon a lelkünk mélyén sirva érezzük, hogy valaminek — ha nem is ilyen borzasztónak — jönni kellett, ami kiegyenlítsen bennünket, a tulfinomakat, a csupa testeket. Mi nem vehetjük büntetésnek, hiszen vezeklésképen súlyosabb a bánat! Vivere militari est, az élet is hadiszolgálat mondja, Seneca. Emberképen lehelnek bűneink. Mint nemzet makulátlan tisztán állunk mi földművelő, tisztes magyar nép. A mi erősségünk nem gyárkémények illanó füstje, hanem drága hazai föld kalászos áldása. Nekünk a föld édesanyánk csak hadd ásák, túrják odakint a fronton is az újjászületett földművelők, az eljövendő nagy vasárnap drága emberei. Baró Babarczyné Jósa Jolán.