Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-02-11 / 12. szám

2 12-ik szám. Kyírvidék. 1915. február 11. faji, vallási, nemzetiségi különbség; egy érdek, egy érzelem hat át s lebeg minden honpolgár előtt, mely „a haza minden előtt!" Igy gondoltuk ezt mi nemcsak e hazában, hanem osztrák szomszédainkkal együtt is. Elhallgattunk nemzeti aspirációinkkal, félretettünk minden eddigi sérelmet, mivel elvünk volt, hogy egy akarattal össsze kell fognunk, eggyé kell forrnunk, hogy közős ellenségünk ellen megvédjük hazánkat s biztosítsuk magunknak a megérdemelt, hosszú, boldog békét! Ám az osztrákok nem igy gondolkoznak, ők felhasználják a „zavarosban való halászás" alkalmát és ellenünk, közvéleményünk számára hangulatot igyekeznek csinálni lapjaikban. Igaz, lapjaink felemelték e törekvések ellen szavukat; s igy többek közt örök hála illeti a ,,Magyarország"-ot, mely több ízben tiltakozott az osztrák részről nemzeti létünket ért súlyos sérelmek ellen, hangot adván nemzeti érdekeinknek. „Mi magyarok — írja egy helyen — nem azért hozzuk ebben a háborúban a legvéresebb áldozatokat, hogy létezésünk elhomályositását kapjuk érte cserébe!" A „Zeit" nov. 23-diki számában egy közlemény jelent meg „Osztrák Mitrovicza" cimmel, melyek irója állandóan a Száva osztrák partjáról, az osztrákok támadásairól, átkeléséről, előnyomulásáról beszél. Tudnia kellene azonban cikkírónak, hogy tulajdonképen két Mitrovicza van; egyik a szerémségi Mitrovicza, mely a magyar birodalom egyik városa a másik pedig az eddigi szerb Mitrovicza, mely hajdan szintén a Magyar Birodalomhoz tartozott, a Macsvának elkeresztelt és most visszahódított „Macsói bánság" révén. Osztrák Mitróviczának tehát egyiket sem lehet nevezni, de nem lehet osztráknak nevezni a magyar—szerb határon folyó Száva egyik partját sem ; valamint absurd dolog osztrák néven emlegetni azt a hadsereget, amely Mitroviczánál diadalmasan tört Szerbiába s amelynek zöme a Magyar Birodalomból soroztatott be. Ugyanez a jelenség ismétlődik a Neue Freue Presse egy számában, melyben Belgrádnak magyar katonák által való elfoglalásáról azt irja : „Immáron negyedszer leng az osztrák sas Belgrád várfalai felelt!" Ez állítás a mai nagy események meghamisítása mellett egyúttal a történelem meghamisítása is. Belgrád Nándorfehérvár név alatt magyar vár volt több izben, de osztrák erősség nem volt soha! Ilyen hamis ténybeállitások adták az impulzust a budapesti kereskedelmi és iparkamara vezérférfiainak, midőn a bécsi ker. és iparA Beszkidek alól. Ahol a Latorca elhagyja a felülről mindegyre jobban szélesebbé váló völgyet s ahol csillogva locsogó vize gyöngéden búcsút mond a büszke, szép hegyek gyakran felhőkoronás csúcsainak és fodrosán előrohanva köszönti a távol délibábos magyar róna szélét, — olyan pezsgő, lüktető az élet, amilyent még Izrael népe lakhelyének eme magyar Rómája nem látott soha. És talán a jó öreg hegyek zegzugainak titokzatos rejtekei, utai és szorosai is nagy csodálattal bámulják a megújhodott népvándorlás világrengető fejezeteit, melyeknek egy-egy mennydörgő hulláma néha szilaj kacajként, néha meg búsuló sóhaj, vonaglva rezgő utolsó hullámaként hatol át a büszke hegyek fölött,.— melyek nagy erdőinek balzsamos légben fürdő, zizegő lombjai valamikor régen hódolattal köszöntötték Árpád daliáit. * Alighogy megáll a vonat s alighogy az utcára lépek és csöndesebb helyre húzódok, a közelben a fehér hómezőn fekete foltok tűnnek elém. Amoda, kissé távolabb, nyüzsögve mozgó emberek elnyúlt árnyékát tükrözi vissza a holdfényben fürdő világos kristály lepedő. Mi ez ? Mik a fekete foltok ? És miért szaladnak ugy ide-oda a hosszú árnyékok a fehér havon? Közelebb megyek. Előttem hófödte kőrakás. E mellől szurony mered felém, mielőtt elhallatszana a katona ajkáról a „Halt." Igazolnom kell magam, miután visszazavar. kamarához barátságos, de súlyos panaszt tartalmazó átiratot intézték, azért, mivel ez utóbbi, háborús nyomtatványaiban rendszeresen mellőzi Migyarországot és magyar hadsereget s állandóan csak „osztrák dicső fegyvertényekről" beszél. Ugy látszik — irja a Magyarország dec. 15-iki számában — az osztrákok magatartásában bizonyos rendszer van, amennyiben nem holmi tévedésből emiege'ik ők most, ezekben a súlyos időkben, a háborús megpróbáltatások rettenetes napjaiban mindig csak az osztrák dicső fegyvertényeket; rendszeresen készítik ők elő közvéleményüket a jövő alakulásaira. . Kétségtelen — irja tovább e lap, — hogy mindezen törekvések megett bizonyos számitások rejlenek, melyek arra irányulnak, hogy az osztrák közvélemény előtt a magyar katonának a nagy háborúban tanúsított vitéz önfeláldozása világra szóló hősiessége, az ellenség által is csodált és méltányolt bátorsága, kitartása, harcratermettsége és győzelmes sikereinek egész sorozata ismeretlen maradjon ; s hogy a háború eseményei meghamisítva kerüljenek a küldföld elé, főleg a német sajtóba. Képzelni sem lehet ebben a nagy háborúban, melyben majdnem az egész világ harcol Németország és Ausztria-Magyarország ellen s melyben a magyar nemzeti önfeláldozásnak és katonai vitézségnek oly óriási szerepe van, tapintatlanabb, oktalanabb dolgot, mint a magyar nemzet jogos érzékenységének szinte rendszeres sértegetését, s az osztrák sajtó éppen ezt cselekszi! A legutóbbi nagy események azonban sokat lendítettek a mi javunkra ezen a helyzeten és ugy az osztrák, mint különösen a német sajtó mind több és több ponton áílitja be küzdő nemzetünket az őt megérdemelt helyre, mely e világ forgatagban mind biztosabbá és biztosabbá teszi részünkre a jövőt! Nézzük azonban a fenntiekkel szemben mint mutat a való ?!' Erre vonatkozólag idézem nagy embereink szavait. Azt hiszem — mondja Andrássy Gyula nov. 30-diki beszédében — nem vagyok igazságtalan más fajok, más nemzetiségek irányában, ha különösen kiemelem, hogy lelki örömmel szemléltem mindig e háború alatt a magyar faj speciálisan hősies magatartását. Példát adott, elől volt mindig a veszély perceiben! mondhatom, büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok ! Erről tesz bizonyságot Tisza István gróf ugyanakkori beszéde is, melyben többek között a következőket mondja: „A háború ma inkább, Nem baj. Előbbi helyemen újra megállok. Kis idő múlva elbújik a hold. Birkózik az éj a hajnallal. Sötétebb lesz. A nyüzsgő árnyékot nem láthatom tovább, ehelyett uj kép tárul elém. A fekete foltokból apró tűónyelvek csapnak ki egymásután sorba s újra eltűnnek, újra megjelennek és csókolják a hajaalt. Mi ez? A kíváncsiság vezet. Körülkerülök a térség túlsó oldalára, ahol ezt apro házikók zárják el és egyiknek, a legrozogábbnak kinyitom utcaajtóját. Az udvaron nagyon víg csevegés hallszik. Csendesen a kertbe, onnan a deszka kerítéshez lopódzok. Átnézek egy hasadékon: mi van ott. — Semmi! Egész egyszerű dolog! Ezt ugyan kitalálhattam volna! Tábori pekek kenyeret sütnek ! Ennyi az egész ! * Reggel van. Ott. . . arra, fönn . . . olyan csodás piros az ég alja. Gsipős hideg szél frissíti föl álmos szemeimet, miközben gondolatokba mélyedve bámulok a hegyekre. Mi van ott vájjon most közöttük arra beljebb ? Szürke lomha tömeget pillantok meg a távolban. Katonák. Egyre közelebb érünk egymáshoz. A tömeg végre megszámlálhatatlan külön-külőnné válik. És olyan furcsák. A menet eleje hozzám ér. Megállok. Feltűzött, különös rozsdásforma szuronyu bakák közt orosz katonák. Olyan nyugodtak. Olyan csendesek. . . Elmentek . . . Utánuk nézek. . . Gondolkodni kezdek újra, de nem tudok, mert képeket látok. Csataképeket. Magyar, osztrák és német fiukat, amint rohamra indulnak. Hallom a mint valaha nemcsak hadseregek, de népek és nemzetek mérkőzése is. Ebben a mérkőzésben nemcsak a magyar hadsereg, de a magyar nép is megállta helyét. Első nagy háborúja ez a monarchiának a dualizmus óta, melyben a magyar nemzet a maga függetlenségi vágyával és ezeréves alkotmányával megtalálta a helyét. Ez a háború mutatta meg igazán, hogy ennek a monarchiának az erejét nem centralisztikus formában, hanem olyan szerkezeiben kell keresni, mely a magyar nemzet jogos függetlenségének biztosítása mellett az érzelmek egységét, a vállvetett küzdelmek egész sza bad nyilvánulását teszi lehetővé." Vagy nem a magyar huszár és magyar honvéd-e a legrettenetesebb ellenség az orosz előtt. ? A veres ördög és a honvéd szurony rohama az amely előtt megállani nem képesek ! vagy mért bízatott a Monachia legfontosabb erősségének a védelme túlnyomólag majdnem kizárólag magyar katonákra ? — azért, mert nyilvánvaló, hogy a magyar az Osztrák-MagyarMonarchia legjobb katonája. ! Nem ok nélkül irja Beöthy Ákos, (A ma gyar államiság fejlődése, küzdelmei. II. k. 487. 1.), hogy a mult század 40-es éveinek vége felé, mikor az olasz egységre irányuló mozgalom megindúlt és Olaszországban az osztrák uralom végnapja közeledett, a kiváló osztrák hadvezér, a 82 éves Radeczky, az osztrák uralom megerősítésére rövid idő alatt 80,000 katona felett rendelkezett, mely a hadsereg szine-java volt s melyek gerincét magyar ezredek képezték. Ugyancsak ő irja más helyen, hogy a XVIII. és XIX. század harcaiban Magyarország volt a Monarchiában az a nagy tartály honnan a sereg harcedzett elemei kikerültek. * * * Ezek után még azt kívánom megjegyezni, hogy mi félretettünk most minden sérelmet és nemzeti aspirációt, hogy egyedül a nagy célt, a közös ellenség leverését szolgálhassuk : ezalatt osztrák „testvéreink" térképet készítenek ilyen címmel „Karte des Öster. Serbischben Kriegsschauplatzes" vagyis az osztrák szerb háború térképe. E térképen Magyarország teljesen be van kebelezve Ausztriába, egyszerű az egész, még a határ sincs megjelölve, mintha Magyarország nem is léteznék, mintha Szerbiában csak az osztrákok viselnének háborút, holott nyilvánvaló, hogy Szerbiában jobbára magyar katonák ontják vérüket, ők harcolnak, ők szenvednek ! E térképen a magyar városok német néven szerepelnek, mely amellett, hogy a magyar kürtők riadóját... Hallom a „Hurrah"-t összeolvadva az „Előre^-vel. Látom az előbb látott orosz katonákat, amint az utolsó pillanatig lőnek, mig a mieink hozzájuk nem érnek. . . Látom elhullani a germán és szittya leventék szilajindulatu unokáit. . . Hallok mindent, fegyverropogást, halálhörgést. . . mindent. . . mindent. . . és hallom az orosz katonák hátán a korbács csattanását... És látom, amint a szuronyhegyek a mellekhez ütődnek... Végre eltűnik e vizió! Felemelt kezeket Iátok csak! Sok felemelt, fegyvertelen orosz katona kezét. És látom mosolyogni a magyar bakát, úgy mint ahogy az előbb láttam, amikor a menetben az orosz katonának cigarettát adott. Szekerek jönnek arról, fölülről... arról. .. Szekerek... Rajtuk ruhák, kardok, borjuk, sapkák, stb. Honnan jönnek?. . . Onnan? . . . Hozzák a gazdátvesztett holmikat, a megrongált holmikat. . . Hm. Mennyi fej hiányzik a sapkákból, mennyi kéz hiányzik, melyek a puskákat fogták. . . Hol vannak ?. . . Ott!... ? Szomorúság, nagy szomorúság fog el. Olyan furcsák lesznek a szemeim.. . Olyan furcsák, talán nedvesek... És valami nagy remény, valami nagy bizalom ömlik össze a lelkemben: hogy talán én, magam fogom hazahozni a fegyvert és a sapkám . . . * Munkács, 1915 február 7. K. K.