Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-11-18 / 92. szám

2 92-ik szám. JNfíraaflDÉK. 1915. november 18 anyának. Azt irja egy francia asszony, hogy áldja meg az Isten azt a német katonát, a ki olyan jó volt hozzá, mintha csak a saját francia katonafia lett volna. Emberi documentum ez és megható. A ki elolvassa, lehetetlen, megilletődés nélkül rá nem eszmélnie, hogy anyaszült egyazon semmiségek vagyunk mind, akik e vérrel áztatott föld bús kálváriáját járjuk. Adjuk meg hát mindenkinek, a mi megilleti. A férfiak az ember jogaiért vivják a háborút. Tőrvényhozók dolga ezeket a jogokat majd a béke idején eligazítani. A nőmozgalom szintén emberi jogokért harcol, a nő jogaiért. Ez a küzdelem fiatal meg, de annál nemesebb és jogosultabb. Vármegyénk és városunk hazafias közönsége mindenkor élénk érdeklődést tanúsított a haladó emberiség jogai iránt. A nő iránt lovagiasnak lenni régi magyar hagyomány, mely már a corpus ju isban és egyébb más törvényünkben is feltalálható. Vármegyeházánk dísztermében e hét két estéjén a magyar feminismus egyik leglelkesebb és legkiválóbb apostola, Glücklich Vilma fogja hallatni szavát. A nőkérdéssel kapcsolatban domináló thémája a béke lesz. Vájjon kit nem érdekel-e thema ? Ugy hisszük, hogy barátot és ellenséget egyaránt. Meg fogják hallgatni a feminismus hivei és ellenségei. Örömmel fognak tudomást venni róla mindannyian. 0. Tábori posta, Rokkantak, özvegyek, árvák. Édes fiam! A viszontlátás öröme hadd feledtesse velünk a fáradalmak és aggodalmak szenvedését. Hosszú volt ez, rövid lesz amaz : mégse panaszkodjunk; hiszen egyszer csak vége lesz magának az oknak s vele együtt minden okozatának is. Keveset adhat a szülői ház, keveset ahhoz, amit megérdemelnél; de mindenét odaadja, amit adhat, s ennek mindenesetre elégnek kell lennie. Kedvedben járhatnak máshol is, becsülhetnek mások is: de szeretni sehol és senki sem fog jobban, mint azok, akik idehaza várnak. Igy a kölcsönös megnyugvás után, Isten segedelmével, mi csak megleszünk úgy ahogy ; de mi lesz a szerencsétlenek ezreivel, akik egész életükre munkaképtelenekké válnak ? mi lesz a végtelen sok családdal, amelynek kenyérkeresőjét kellett örökre elveszítenie ? Ezek a nehéz kérdések, édes fiam, mélyen belevágnak az érző ember lelkébe, s kötelességévé teszik, hogy ne csak a maga bajával törődjék, haaem embertársainak sorsával is tőletelhetőleg foglalkozzék. A legtermészetesebb megoldásnak az látszik, hogy a haza védelmében szenvedett minden kárért az állam lévén felelős, az állam gondoskodjék a rokkantaknak lehető legteljesebb kártalanításáról, az özvegyek segélyezéséről s az árvák neveltetéséről. Ha a szegényügyet sikerült — legalább nagyrészben — a községek útján rendeznünk, ha a betegápolás költsége közteher formájában térül meg: miért ne lehetne az egyenes megadóztatás útján segíteni ott, ahol ez a két ügy az önhibájukon kivül, sőt a legszentebb érdek szolgálatában szerzett nyomorúság áldozatainak személyében egyesül ? Ám ba behatóbban vizsgáljuk a dolgot, könnyen jutunk arra a meggyőződésre, hogy az állam részéről várható legnagyobb mértékű anyagi támogatás is kevés ahhoz, amit boldogtalan testvéreink joggal igényelhetnek tőlünk. Nem koldus-filléreket, nem alamizsnát kérnek ők, hanem képesítést és módot arra, hogy a tehetetlenség átka helyett a munka tisztességében részesülhessenek. Ezért van helye elsősorban a vakok intézetének, amit az igazi humanizmus diadalának tekinthetünk ; ezért van szükség foglalkoztató uiűhelyekre, ahol korlátolt képesség mellett is hasznos muoktt végezhet a háború rokkantja. De ezzel aztán körülbelül vége is szakad annak, amit az állam tehet: a többi a társadalom dolga. S ez az, ami bennünket közelebbről érdekel, s mindenesetre kell, hogy érdekeljen A társadalom szive az első lesújtó tapasztalatok hatása alatt nyomban megmozdúlt, s nem hiszem, hogy akadt volna olyan ember, aki a hadbavonultak segélyre szorúló családtagjainak támogatásához, hözzá ne járult volna. El se tudom sorolni, hányféle címen folyik a gyűjtés ma is, enyhítésére a nyomornak, becsületére a jó szívnek. S ki merné mégis azt állítani, hogy ezzel mindent megtettünk, amit megtenni kötelességünk volt ? Ki hiszi el, hogy ezzel kimerült minden lehetőség, amellyel a háború áldozatjain segíthetünk? Én azt hiszem, édes fiam, hogy akkor fogjuk fel helyesen és akkor végezzük emberségesen a társadalomra háramló segélyakciót, ha megfelelő és körültekintő elhelyezéséről is gondoskodunk azoknak, akik csonkán bénán ugyan, de jóakarattal és munkakedvvel térnek haza a harctérről. Ne visszatérjenek csupán, de hazatérjenek, s lehetőleg meleg otthont találjanak abban a hazában, amelyért vérzettek. Végtelenül elszomorító lenne rájuk nézve, ha azt kellene megérniök, hogy alkalmatlan tehernek tekintik őket, amelytől mennél könynyebben és mennél előbb szabadulni igyekeznek a szerencsés itthonmaradottak. Fogadjuk hát őket meleg szeretettel: ez legyen kiinduló pontja minden további lépésünknek. Járjunk el teljes készséggel ügyesbajos dolgaikban : ezzel könnyítsük meg visszailleszkedésüket felforgatott társadalmi rendünkbe. Ébresszük fel bennük a kedvet, hogy fokozott önbizalommal végezzék polgári kötelességüket. Fontos dolog, hogy mit teszünk velük; de még fontosabb, hogy mikép tesszük azt. amit a közérdek szempontjából kívánatosnak látunk. Ha érzéketlenek vagyunk sorsuk iránt, méltán süthetik ránk a hálátlanság bélyegét. Velük szemben pedig a hálátlanság nemcsak nemzeti bűn, de nemzeti szerencsétlenség is lenne. H jövő érdekében. — A nők mozgalma. — Másodszor pergeli le az őszi szél a fák utolsó hervadt levelét. Másodszor halljuk zúgásában észak, d.?l, kelet s nyugat minden fájó üzenetét. Sírás, zokogás, végső sóhajtás száll az ég minden tája felől az ég minden tája felé. Másodszor gyujtóltuk meg a kegyelet gyertyáit. Számuk rengetegre növekedett. Fellobbanó fényük bevilágította a sötét földtekét, s feltörő panasszal, a visszafojthatatlan jajjal felhatott az égig. E fény nem aludt ki, e jaj nem csitult le. Messze évszázadok borzadva fogják látni a mérhetetlen gyász e rémítő lángjának visszfényét, borzadva fogják hallani a fékevesztett kétségbeesést e rettenetes kiáltásának visszhangját. S a halál kaszáját, melynek suhantását emberkéz, emberakarat irányítja, nem áltitotta meg e látvány. Még mindig nem fáradt el szörnyű munkájában. Még egyre arat sűrű rendeket. Még egyre kér véres áldozatot. Odaadtuk már a legjobb apákat, az ifjú férjeket, fiatal leányok imádott vőlegényeit. Golyó átjárta, fájdalom megtörte drága sziveiket. Elsírtuk értük legfájóbb könnyeinket, elvesztettük velük legtöbb reményünket. S még fel sem száradtak a könnyek, meg sem nyugodtak a lelkek, nem szakadt még le a gyászunkra, s ujabb áldozatot kellett mindenkinek hoznia. Oda kellett adnunk a legbecsesebbet,ami megmaradt. A kicsiket, a legkedvesebbeket. Az anyák kedvencét, a testvérek becéjét. Kis őcséinket, akiknek csak tegnap mondtuk el az utolsó mesét. Éveikre gyermekek még. S mikor most, mint férfiak készültek ezer veszéllyel bátran szembe nézni, a szemük ép oly várakozóan ragyogott, mint pár ló előtt, mikor a jól végzett feladat után mellénk húzódva nagy érdeklődéssel hallgatták, hogy Odysseus még hol, s merre kalandozott. Az indulás előtti este, szorosan hozzánk simulva ép úgy hajtották vállunkra szőke gyermekfejüket, mintha a nemrég elhangzott kérés : .meséljen még" tódult volna újra ajkukra a jól ismert ezer kis kérdéssel: „Mondja, mi történik még vele ? Mi lesz, hogy lesz, mi vár még rá ?" Mi lesz, hogy lesz, mi vár még reá? Honnan kapunk, honnan adjunk feleletet ? Mert a mesét, melyet elkérdez tekintete, vérrel irja meg kardotok, s a történelem fogja elbeszélni késő utódoknak. Mert a valóra vált legvéresebb rege főhősei, akiknek sorsát ugy vágyná látni a jövőbe kutatva néző szemetek : Ti vagytok magalok. S mig Achilleusokról, Tábiusokról, hősi tettekről álmodoztok, könybefullad minden gondolatunk. Mert miről is me* sélhetnénk nektek drága kis fiaink ? Az életről, amelyet még meg sem láttatok f A halálról, a melynek minden borzalmával szembe kell szállnotok ? Nem. Mégis tudunk számotokra egy készülő meset. Amely igaz lesz, szép lesz, ha megtértek ezen veszély közül újra közibénk. Egy uj korszakról, melyben jobbak lesznek az emberek. Megbékélnek a szivek, s pihenni fognak mindörökre az öldöklő fegyverek. Amikor majd csillogó, csodás alkotásokat nem azért hoznak le az Alkotó megrakott asztaláról lángszellemek, hogy bírásuk elbizakodott gőgjében a földlakók hasonlóan érezve. Hozzá magukat, elvitassák. Tőle a jogot, melyet igazságosan csak Ö gyakorolhat: az ítéletet élet s halál felett. Amikor majd szabadon szállhalunk a fellegek fölé, merülhetünk a hullámok alá, s mind e tudásunkból nem kovácsolunk százélü késeket, meiyek önmagunkon vágnak vérző sebeket. E szép kor, e várva várt világ neve állandó béke lesz. Akik az elmúlás borzalmai között a közelgő uj élet szépségeihez igyekezve hordják az első, nehezen gördülő alapkőveket: anyáitok, testvéreitek azok. Akiknek lelke sokszor haldokolva küzdött a Benneteket környező veszély borzalmainak rémképei elien. Akiknek szivét megütötte minden golyó, amely közéletekben elsüvített. S akik, mikor lelkük legjobban fájt, mikor agyuk sorsotokért legjobban lázongott, felvették az árván maiadt tollat, ekét, s dolgoztak helyettetek és értetek. Az idő múlik, s lassankint minden bekövetkezik. Elérkerett az ő idejük is. „A történelem óráján a mutató tizenkettő felé halad. S aztán újra kezdi pályáját, uj világkorszak nyilig meg." Mi halljuk már az utolsó óraütéseket, s látjuk az uj alkatrészeket, melyeket e nehéz korszak izzó kohója alakított ki, s bele fog forrasztani a megjavított szerkezetbe. Látjuk az uj kort, amelyben az anyák, s testvérek döntőn felemelhetik óvó szavukat a mindenekfelett drága emberéletért. S ennek jogos, igaz voltát elfogják ismerni mindazok, akik itthon voltak, mindazok, akik kint harcollak. Mert az eljövendő győzelmes béke vágya él az elkínzott lelkekben. Áz élet csendes örömeit a sziv nyugalmát óhajtva várja vissza mindenki, s lesi az intést, mit tegyen, hogy elérhesse azt, amit remél. S ha azonban eljön Glücklich Vilma, hogy elmondja nekünk, rnit. tehetnek a nők a jövő békéjéért, bizonnyal ott lesz mindenki, meghallgatni őt, akinek félteni, akinek elveszteni valója van, vagy volt. Jöjjön el mindenki, akinek bánata van, aki minden percben reszket egy drága életért, aki a bizonytalan messzeségben könnyes szemmel keresi kedvesét. Jöjjön el mindenki, aki súlyosan szenvedett e nehéz idők nyűge alatt, aki beleszédült a fájdalom mélységeibe és elmerült a szenvedés végtelen gazdagságába. Jöjjön el, hogy meghallja, mit tegyen, s hogy megtegye azt, amit megtehet. • • • fli •