Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-10-31 / 87. szám

Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félár. Szarkesitőség és Kiadóhivatal: SZÉCHENYI-ÚT 9. SZÁM. TELEFON SZÁM 139. POSTACHEQUE 29558. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árseabás szerint számíttatnak. Legolcsóbb hirdetéí 1 K. Hivatalos hirdetések tora 00 f. A nyllttér soronként 80 fr Apró hirdetések 10 seólg 1 K, minden további szó 5 fillér. Vastag betfivel szedett kétszeresen számit A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. XXXVI. évfolyam, 90. szám. Nyíregyháza, 1915. november 11. Csütörtök Halottak napján. Örök levés, örök enyészet Minden élet. . . Madách. Porladó festek hantjai felett, őszi hús szellőnek hűvös hullámai ölelik át a nagy mindenséget. Hervadt levelek, alig zizegő húllásuk közben beleütődnek sírkeresztekbe, szomorú fejfákba. Csendes temelők lombvesztett fái közt, az emiékezes szövetnékének csillogó fényinél kinos érzésekkel állunk szeretteink sírjai mellett és gondolataink bejárják az egész világot. Túlfeszült idegzetünkre mély hatással vannak a lelkiszemeinkkel látott apró dombok, melyek végében némán merednek égnek névtelen sírjelek. Vonagló ajkkal keressük a megszámlálhatatlannak látszó dömbtömegek között azo kat, melyek alatt hozzánktartozóink és amelyek alatt a nemzetünkhöz tartozók: magyar apák, anyák fiai, asszonyok férjei és gyermekek apái nyugszanak. Gyászunk nagy fájdalmában fakadt könynyeink képzeletben reáhullanak a véres mezőkön szétszórt sírokra és a sötétségbe burkolt, sejtelmes tájak téréi felett átsuhanó lelkünk meg-megáll itt-ott, a nagy csaták helyén, hol közös sírokban egymás mellett pihenve, omló porukban eggyé olvadnak az elvéizett harcosok, hogy elenyésző testük föld maradványaiból hatalmasra nőjjön a talán sírjuk mellé ültetett kicsiny szomorúfűz. Égy hosszú esztendő öldöklő csatái után, pillanatra szabaddá eresztjük a diadalmi mámor, a győzelmi öröm boldogító, nagy érzéseiben fürdő lélek minden szenvedését, minden fájdalmát, és a hazának hozott áldozatok oltárainál, a távol csatamezőkön domborodó sírhalmok névtelen keresztjei mellett, az áldozatok tetemeinél, nem igyekszünk visszafojtani könnyeinket, mert van kiket siratnunk. Háromszázhatvannégy halottak napján — az egész esztendőn át, a mai napig, magunkba öltünk minden keservet, melyet e nagy esztendő szenvedése, kínja reánk zúdított. Míg távol a családi tűzhelyek itthagyott fészkitől, bömböltek az ágyúk, míg halálhörgés rezgett ott a légben, és míg hozzánk értek a szomorú hírek, addig dalos pirulással, vitézségre törő szilaj akarással mentek el közülünk az ott lévő apák fiai. Könnytelen szemű anyák, váró sóvárgással ; repeső szívű fiatal asszonyok, reményben fonnyadó, gyönge testtel; s apákat váró, kicsi gyermekek, révedt tekintettel éltek közöttünk — de nem csapott ki medréből lelkük mérhetetlen szomorúságának árja, s keservük mellett, dac égett a szemük tüziben. Büszkén viselte mindenki a sorsát. Csak most, most a megszokott ünnepnapon, most: halottak napján nézünk búsan, valamennyien egymásra és látjuk, hogy miadannyiunk szemében könnyek ragyognak. Mindenki gyászol, mindenki ünnepel. A gyásznak, a fájdalomnak eme nagy ünnepén — úgy miként a küzdelemben is — egyek vagyunk. Megosztjuk fájdalmunkat. S akiknek több, nagyobb a keservük, azokkal: a csapásokkal kevésbé sújtottak együtt éreznek. És mig szétomlik a lelkeknek mélyen a gyászfájdalom, magasra lobban az emlékezés fénye. ... És romlott világok bűnös helyein, világít az igazság maradandó, lobogó lángja, s a hazavédelem során az enyészet bús ölébe dóit harcosok hantjai felett : fakad a hősök őrök életét biztosító lelkes kegyelet. Gyászünnepünk napján könnyeket ejtünk ellenségeink tetemei felett is; megbocsátjuk bűneiket s az elmúlásuk feletti fájdalom, az ő szeretteik fájdalmával együtt, összeomlik saját' keservünkkel. Az ünnep multával pedig, tudjuk : sziláján lángol úira a régi dacnak tüze a szemek mélyében. Elönti újra a lelkeket a győzelmi mámor diadal varázsa ... A fájdalmakat, szenvedéseket hagyjuk újra a gyásznak, az örök enyészetnek eljövendő nagy ünnepére — s igyekszünk teljes lélekkel, szivünk minden dobbanásával tovább munkálkodni nemzetünk, hazánk őrök levésének drága életén. —r — y. Katonatemető a hadak útja mellett. Irta: dr. Pröhle Vilmos. A szabolcsi főid a háború eleje óta a hadak útjába esett. Erre robogtak sok-sok hónappal ezelőtt a felvirágozott, felzászlózott katonavonatok, bokrétás, nótázó magyar katonák ezreivel. Erre robogtak fel az éjszaki harctérre Süria és Tirol fiai, erre özönlöttek a Kárpátok felé Brandenburg, Pomeránia, Bajorország tagbaszakadt szőke vitézei védeni a magyar határt, s visszaverni az orosz medvét zord éjszaki otthonába. De visszafelé is jött sokszor vonat vonat után, lassú, komor dübörgéssel, hozva a hazáért, szabadságért, sebesült, bénult, beteg katonák ezreit. A hadak útja mellett egy új fehér város kelt ki a földből, hol a sebesültek, bénák, betegek, magyarok, osztrákok, németek, bosnyákok, horvátok, egymás mellett viselték a kinos szenvedések keresztjét. A tudomány és szeretet nem tudott mindannyiukon segíteni s egyik a másik után kelt arra a nagy útra, ahonnan nincsen visszatérés, oda, ahol minden szenvedés megszűnik; s lassanként megint egy új, néma város keletkezett a hadak útja mellett. Szülőföldjüktől távol ott alusszák őrök álmukat az elhunyt vitézek, mialatt az új harcra felkészült bajtársak rajai ma is arra robognak hol az éjszaki, hol a déli harcterek felé küzdeni, szenvedni, győzni, vagy meghalni hazáért, királyért, szabadságért. Szent hely az a néma város, az a katona temető, ott a hadak útja mellett, Nemzeti kötelesség annak a helynek megbecsülése, díszítése, felvirágzása nemcsak halottak napjára, hanem minden jövendő időkre. Amig magyar lesz a magyar, azokon a sírokon nem szabad elhervadniok a virágoknak, nem szabad kialudnia a felettük őrködő kegyelet örök tüzének. Hála és kegyelet a lélek legszebb virága; s a hála és kegyelet legszebb virágait kell áldozatul hoznunk napról-napra azok emlékének, akik érettünk szenvedtek, érettünk küzdöttek és érettünk haltak meg. Az ő nyugovó helyüket megbecsülve, önmagunkat becsüljük meg, és még azokat a jó vitézeket is. kiknek fenn a zordon Kárpátokban, Galicia, Oroszország tágas harcmezőin talán még közős sír sem jutott, kiknek elvérzelt teteme elhantolatlanul lökődött martalékul az enyészet démonainak. Levél a harctérre. Életünket, vagyonunkat! Édes fiam ! „A háború Allah kezében van I — ezt mondja a fatalista török; de maga is kibontja a próféta zászlaját, mikor a béke érdekében kell síkra szállnia. Ha a háború sikere, amennyire tőlünk is függ, egyenes arányban van a nemzetek katonaállító és teherviselő képességével, bizvást elmondhatjuk, hogy éppen mi magyarok sokszorosan rászolgáltunk a végleges győzelemre. A 19—42 évig terjedő huszonnégy korosztályunk megfelelő emberanyaga áll fegyverben, hogy szövetségeseinkkel együtt egyszerre négy oldalról védje határainkat, támadja elleneinket s ellássa a belső szolgálatot is. Ma már a 18 éveseket hivták be, hogy idejekorán elkészülhessenek a bizonyára szükséges pótlásra és kíegészitésre. Sőt a 43—50 éveseknek úgynevezett sorozása is végbement, bár ezek bevonulására még nem történt rendelkezés. Igy jutottam én is abba a helyzetbe, hogy huszonnyolc év multán másodszor is kimondják rám az .alkalmast minden fogyatkozás nélkül". Ehhez ugyan szó férhet, mert immár őszbe csavarodó fejem és szép fejlődésnek induló csúzom erősen rácáfol a sorozó bizottság előzékeny nyilatkozatára; de azért nem minden önérzet nélkül esküdtem újból arra, hogy szárazon és vizén mindenkor híven védem a hazát. Némi könnyebbségemre csak az szolgált, hogy a levegőben való szolgálat kötelezettsége kimaradt az eskümintából. El is megyünk valamennyien, ha szükség lesz ránk. Magyarok vagyunk! Mi nem zsoldért állunk szolgálatba, mint az angol „önkéntes légiók" ; mi valamennyien katonák vagyunk. Minket nem kancsukával kergetnek rohamra, mint az orosz vágómarhaszámba vett tömeget; minket a férfias bátorság lelkesít. Mi nem nagy hanggal töltjük be a világot, mint a testileg enervált, lelkileg degenerált olasz vagy francia ; mi acélizmainkban megtörhetetlen tényezőt viszünk az erők mérkőzésébe. íme a testképzés elve, mint nemzetnevelő princípium; íme az általános hadkötelezettség követelménye, mint nemzetfentartó posztulátum. Hogy e nagy energia-kifejtés mellett egyéb feladatainkat is jól ismerjük, s mert ismerjük, teljesítjük is: azt alig kell bővebben magyaráznom neked, édes fiam, aki egy éven át magad is tanuja voltál világszerte csodált erőkifejtésünknek. A hadviselés eszközeinek előteremtése volt az a pont, ahol a világhatalmat képviselő ellenségeink a legkönnyebben és legbiztosabban sebezhetőknek gondoltak bennünket. Véráldo-