Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-10-31 / 87. szám

2 87-ik szám. jsíyíryidék. 1915. október 31. zatunkat is (kevésre becsülték ugyanis arra számítottak, hogy előbb-utóbb inkább egymáséban, mint az övékben fogunk gázolni. De hogy az anyagiak terén is fölvegyük velük a versenyt, arra igazán nem gondolhattak; mert hiszen mindig csak azt hallották rólunk, hogy nagy terhekkel küzdő, szegény nemzet vagyunk. Nos állami hadikölcsöneink fényes eredménye szomorú valóságra ébreszti őket. A mi várakozásunkat csak azért nem haladhatja meg ez az örvendetes tapasztalat, mert tudjuk, hogy ma nem lehet hasznosabb tőkebefektetésre gondolnunk, mint amilyen a hadikölcsön. 't Ha ők azt mondhatták eddig és gőgösen mondották, hogy „az fog győzni, aki győzi", most már mi állapíthatjuk meg benső elégtétel érzetével, hogy még mindig nem merültünk ki egészen. Igaz ugyan, hogy akadnak még ma is olyanok, akik rövidlátó ésszel a földbe ássák szegénységüket, mert ezt tartják a legbiztonságosabb banknak ; az az eset sem ritkaság, hogy inkább kétes vállalatokba kerül a tőke, mert ezt tartják jövedelmezőbb elhelyezésnek. Általában véve azonban megható jeleit látjuk annak a buzgó törekvésnek, hogy hadviselésünk fenn ne akadjon, nemzeti érdekünk csorbát ne szenvedjen. Épp mostan bonyolítják le a harmadik kölcsön ügyét, s nagyot kellene tévednem, ha arra gondolnék, hogy ez mögötte marad az első kettőnek. A kockázat kisebb, a remény nagyobb : csoda-e, ha mindenki lelkesedve siet az óhajtott sikert biztosítani ? ! Örülne a lelked, ha látnád, hogy az iskokolák ifjúsága sem elégszik meg hadijelvények viselésével, hadibélyegek vásárlásával, hanem osztályonkint rakja össze filléreit, hogy legalább egy 50, esetleg 100 koronás kötvényre tegyen szert. Német mestereink munkája e tekintetben is világító példa előttünk. A hadiadót ma még csak a 20000 koronát meghaladó jövedelem után vetették ki; a jelennek minden új szükségletét önkéntes leiajánlásunk fedezi. Nemzeti áldozatainknak szinte végtelen sorozatában nem utólsó helyen áll az a készség, amellyel egyházközségeink, gyülekezeteink részint a főhatóságok buzdítására, részint a saját elhatározásukból harangjaikat ajánlották fel a hadviselés céljára. Tavasszal is gyüjtöttünk fémet, még pedig nem keveset; de folyton több és több kell a munició pótlására. Most íme örömünkben-bánatunkban megszokott résztvevőinkre: kedves harangjainkra kerül a sor, s én nem tudok szabadulni attól az érzésemtől, hogy mélyen a szívembe vág ez az áldozat. De vájjon beszélhetnénk-e áldozatról akkor, ha olyan valamiről mondanánk le, ami nem a legkedvesebb, talán nem is kedves nekünk ? S különben is nem úgy áll-e a dolog, hogy ma a harangnak is oda kell hívnia az élőket, ott kell megsiratnia a holtakat, ott kell megtörnie a villámokat? Hadd hívjatok, hadd sirassatok, hadd törjetek meg hát mindeneket a fegyverek csattogásában, az ágyuk bömbölésében, a hadak Urának igazságos ítéletében! Nincs-e igazam, édes fiam? — Hadifoglyok részére pénzküldemények : A Nyírvidéki takarékpénztár részvénytársaság igazgatósága értesiti a t. közönséget, hogy intézete (Vay Ádám-utca 7 szám) az összes ellenséges államokban internált hadifoglyok részére készséggel eszközöl átutalásokat, illetve továbbit pénzküldeményeket és pedig oly feltétel mellett, hogy csak a felmerülendő dij és esetleges egyébb kiadásokat számítja fel és ezt is csak önköltségben. 228-3-1 Az iskolai büntetésekről. Valamíg az emberi természet általában és a gyermeki természet különösen hajlandó lesz a rosszra, szóval mig gyarlók, vagyunk, a bün tetések, nevezetesen : az iskolai büntetések szükségesek maradnak. Ismerjük a hibák természetét: kicsinyből nagyra nőnek. Ha a gyermek hihái előtt szemet hunynánk, ha az iskolai büntetés soha foganatba nem vétetnék, elnéző jóságunk árnya alatt buján tenyésznék a rossznak minden faja. Még mielőtt öntudatos nevelők léteztek volna, a gyermek hibái nem maradtak büntetlenül. Nincs is világosabb igazság, minthogy a hiba büntetésre méltó. Eíért ís régebben az iskolákban egészen jónak és természetesnek találták a gyermeket borsóra, kukoricára, vagy éles hasáb fára térdepeltetni és a boton kivül más fegyelmi eszközökre gondolni sem tudtak. Mint látjuk a fenti igazság tiszlán állott előttünk s evvel teljesen megelégedtek. Váljon bottal, vagy arculütéssel büntettessék e valamely gyermek, az alárendelt jelentőségű volt, A fegyelmi eszközök megválasztása és alkalmazási esetei • nem jöttek tekintetbe. Hogy minő gyümölcsöket termett az eljárás, szükségtelen körülményesen kifejtenem. Az a büntetés levagdalta ugyan a vad hajtásokat, de azok helyébe nem oltott nemes galyakat. Azon büntetések nagyobbára visszatorló természetűek voltak s igy céljokban is tévesek. A gyermek hibája nem kiszámított gonoszság, hanem többnyire lelki gyöngeség. Amazt szeretettel helyes útra terelni, emezt javítani kell, még pedig célirányos eszközökkel. E javításnak a gyermek természetéhez mért és gyöngeségéhez alkalmazott különféle módjait mondjuk büntetésnek. Ezen büntetésnemeket nézzük most sorba és válasszuk ki közülök az alkalmazhatókat, mi mellett mindig azon elvet tartsuk szem előtt, hogy a büntetés a nevelésnek bár nélkülözhetetlen, de mégis tökéletlen eszköze, szükséges rossz. A régebben alkalmazott — sőt némely iskolában ma is divatban van — kizárólag testi büntetések közül vegyük mindenek előtt a botbüntetést. A szentírás mondja: „Ki a vesszőt fiától kiméli, nem szereti azt." A török nő is annál inkább meg van győződve férje szeretetéről, mennél szigorúbb őrizet alatt tartja. Eltekintve attól, hogy a szeretetnek ez és amaz nyilvánulása nem épen mondható gyöngédnek, nézzük az eredményt. A botbüntetés, mivel épen testi, a lélekben nemes gyümölcsöt soha nem érlel, — ha ugyan a félemelet s az ezzel rokon érzelmeket azoknak nem tekintjük. Kevésbé humánus természetű lévén, a humanitást nem fejleszti, sőt sokkal inkább ellene működik. E spártai szigorral elöljük a gyermek finomabb érzését s a gyengéd befolyások iránti fogékonyságot. Alapját rakjuk le ez által a könyörűletlenség, elvetemült kegyetlenség és törhetetlen dacnak. Vannak mégis gyermekek, akik a botbüntetésre is eléggé érettek, kik már a szülői házban kapták meg az erre vonatkozó üdvös bevezetést. Ily előrehaladottoknál alkalmazható a bot is, de csak mint utolsó fegyelmi eszköz, vagyis a legsúlyosabb vétségek elkövetésénél. Ilyenek : az iskolatársak szántszándékos bántalmazása, a kiszámított hazudozás, megrögzöt káromkodás, az iskolai tárgyak rongálása, lopás. De a fentemiitett esetekben is a botbüntetés kizárólag a figyermekekuél alkalmazandó, még pedig az elkövetett bün világos kiderítése után. Nagyobb hatás kedvéért maga a tanitó hajtsa végre. Soha ne végeztesse az valamely növendék által, mert ily eljárás mellett a boszszuállás magvát szórjuk el növendékeink szivébe. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy a botbűntetést csak azon növendékek jelenlétében történjék, akikre nézve ez hatással van, hogy visszariadjanak a netalán már lelkűkben megfogamzott rossz indulatok továbbfejlesztésétől. Én részemről sokkal nagyobb hatásúnak tartom a botbűntetést — ha már elkerülhetetlenül alkalmazni kell — ha az egész osztály jelenlétében hajtatik végre. M

jrt nézetem szerint nehez még a legjobb tmberismeret mellett is azon növendékeket kiválogatni, akikre veleményünk szerint a büntetésnek e neme hatással volna. Leánygyermekeknél e büntetés nem egyáltalan kárhoztatandó A ok szelídebb természetűek lévén, gyengébb büntetések által is könnyebben téríthetők meg. A botbüntetésnél még kárhoztatandóbb fegyelmi eljárás a gyermeket arcul, hátba, vagy fejbe ütni. Röktönzött fegyelmi eszközként tekintentetik a vásottakkal szemben s valóban a legkevesebb teketóriával jár és a tanitó dühének leghamaribb lohasztója. De ezen eljárás csak a tanitó szívbeli durvasagat árulja el, de a gyermeket jobb útra alig téríti. Ily fegyelmi eszközök alkalmazasa által nem neveljük, hanem mint az állatszeliditő dresszirozunk. HÍ nevelni akarunk, főkellék, hogy magunk is neveltek legyünk. Szegény szánandó gyermek az, akit bottal, arculütéssel nevelnek. Á szégyenérzet a romlatlan lélek zománca, melynek nemes pírját az arc tükrözi vissza. Durva érintéskor semmivé lesz, mint az újonnan szakasztott gyümölcs üde hamva. Példák mutatják, hogy az ily rögtönzött arcul, hatba, vagy fejbeütést a tanitó sokszor állásával fizette meg. A térdepelésröl sem mondhatunk jobbat, már csak azért sem, mert testibüntetés és lealacsonyító. A gyermek két esetben térdepel: ha imádkozik és ha ily módon büntettetik. Igy vagy az imádságot veszi büntetésnek, vagy a büntetést imádságnak. Ezen büntetésnem által a gyermek vallásos érzülétét sértjük meg. A bezárás által csak ugy érjük el a kellő eredményt, ha az felügyelet alatt történik. A bezárást két esetben alkalmazhatjuk. Vagy valamely vétség elkövetésénél, vagy ismételt kötelességmulasztás esetén. E!ső esetben oly időben alkalmazzuk a bezárást a midőn szünet van, de több . növendék egyszerre együtt be nem zárandó. Előre értesitendők a szülők, hogy gyermekük ez és ilyen vétség miatt és ebbben az időben be lesz zárva. Második esetben csak akkor marasszuk az iskolában a növendékeket, ha a tanitó szakithat magának annyi időt, hogy az ottmaradtakra felügyeljen, vájjon az elmulasztott leckét tényleg végzik e? Felügyelet nélkül a bezárás csak rendetlenkedést szül. Mindezen és fel nem sorolt testi büntetésekre nézve jegyezzük meg általában, hogy azokat mint rendkívüli dolgokat tekintsük és tekintsék azt a növendékek is. Csak a legritkább esetekben alkalmazzuk. Tekintsük azt mint ölőmérget, amely egyes betegségeknél használ, de a legtöbb esetben halált okoz. A testi büntetések tehát a legvégső esetekben és amint fentebb említem, oly gyermekeknél alkalmazandók, akik már a szülei házban ismerkedtek meg a szülők által üdvösnek talált botozási nevelési rendszerrel. Mindaddig mig a szülék az iskolai neveléssel párhuzamosan nem hatnak oda, hogy gyermekeik már a szülei háznál tanulják meg: amit szabad és mit nem szabad elvét; amig a gyermekek kicsinyesnek látszó hibáit ezen szavakkal: gyermek még, nem tudja mit tesz — elnézik; szóval amig a rend, mások tisztelete, szolgálatkészségnek alapját már a szülei háznál be nem oltják a gyermekek szivébe, addig a testi büntetések — habár tökéletlen eszközöknek tekintetnek — végkép el nem fognak maradni. Mert amig a szülők igy gondolkoznak, hagyjuk őt kicsiny még, majd megtanul az iskolában, addig testi büntetés mindig lesz az iskolában. Addig a tanító mindig ki lesz téve annak, hogy egy-egy testi büntetés alkalmazásánál a felettes hatóság nem a tanítónak, hanem a szülőknek ad elégtételt, holott a szüle érdemelne megdorgálást. A testi büntetések tökéletlenségét kimutatva, kevesebb ajánló szóra van szükségem a lelkieket illetőleg. Ezek alkalmazásánál természetesen a legnagyobb biztossággal kell ismernünk a gyermek természetét, hajlamát, korát, véralkotát, műveltségi fokát.