Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-31 / 44. szám

2 48-ik szám. JVYÍRVIDÉK. 1914. junius 14. Iskola és egészségügy. Irta és a Szabolcsvármegye Tanítóegyesület járásköri gyű­lésén felolvasta: Spányi Géza. I. Mikor a vármegyei tanítóegyesület nyiregy­házi járásának elnöke, Kubacska István bará­tom felszólított, hogy az Önök évi közgyűlésén az iskola és egészségügyről, jobban mondva e kettő egymássali viszonyáról előadást tartsak, teljes tudatában voltam annak, hogy igen ne­héz feladatra vállalkozom. Az iskola és egész­ségügy ! Meg vagyok győződve, hogy a haragvó Zeus, mikor annak idején szegény Herakles minden erejét a legkörmönfontabb feladatok­kal tette próbára, ezt a feladatot kifelejtette, de arról is meg vagyok győződve, hogy a derék fiu — ha még ezt is a nyakába sózták volna, bizonyára beadta volna a derekát, letette volna a bunkóját és resignáltan sóhajtott volna fel, hogy inkább hozza fel még háromszor az alvi­lágból a Kerberost, csak evvel a kellemetlen ügygyei ne nyomorítsák meg. Ezek után bizton számitok szives elnézé­sükre, ha ezt a feladatot teljesen meg nem oldom, én csak hozzá óhajtanék szólani, rész­ben, mert az egészségügy a kenyerem, az iskola és a tanitók iránti szeretetemet és becsülete­met talán az magyarázza meg, hogy tanár embernek a fia vagyok, olyannak, aki 40 éven át igen-igen sok száz tanitót adott hazánknak. Igen tisztelt hölgyeim és uraim! Sokszor és sokat gondolkodtam az iskola és egészség­ügy felett; és olyannak látom a kettőt, mint két mostoha gyermeket, akik szegények nem tehetnek arról, hogy a világon vannak, szülőik voltak — valamikor régen — az önfenntartási ösztön és áz evolucio ma adoptált gyermekek, gyámjaik közül az egyik az állam, — aki min­den vagyonát egy nagyon költekező barátnő­jére költi el, — akinek a világ minden pénze kevés, — ez a barátnő a katonaság — persze, hogy igy a mostoha gyermekek nevelésére, gon­dozására nem jutott, — felnőttek hát maguktól. Minden időnek meg volt a maga iskola­ügye és meg volt a maga egészségügye is. Az emberi kultura rohamos fejlődése folyamán e kettő is megváltozott; gondoljunk csak vissza azokra az időkre, mikor királyok és fejedelmek iródiákot tartottak, nem azért, hogy a sok irni valót könnyebben győzzék, hanem mert az iró­toll és trón egymással ritkán fértek meg — és számos nagy hadvezére és fejedelme volt tör­ténelmünknek, aki a nevénél egyebet irni nem tudott. Ami azonban akkor nem volt baj —íaz ma már az és akár iparosországról, akár mező­gazdasággal foglalkozóról van szó, as irni ol­vasni tudás marad as egyetlen kulcs, amely a kultura előtt a kapukat feltárja. Ez a kapu minálunk sajnos még nincsen tárva-nyitva és az analfabéták száma rengeteg; nem akarom ennek történelmi okait felsorolni, hiszen tudjuk jól valamennyien, hogy Magyar­ország a nyugat és kelet határán mint ütköző állott évszázadokon át és a sok verekedés törökkel, tatárral igazán nem hagyott időt arra, hogy irni-olvasni tanuljon meg a magyar. Most legalább örömmel registrálhatjuk, hogy évtize­dek alatt akarjuk évszázadok mulasztását pó­tolni, ami persze igen lassan és tőkéletlenül, hézagosan sikerül, de mégis csak sikerül. Már sokkalta nehezebben szalad nálunk a közönség ügye. Ez a közegészség pedig egy nagyon kü­lönös valami, amiről 'érdemes egy keveset el­mélkedni. Természetes,^ hogy az önfentartási ösztön és a létérti küzdelem fejlesztett ki már ősidőktől fogva az egyes emberben azt a vá­gyat, hogy sokáig, egészségesen és boldogan éljen. Ezt az önzést értjük és megbocsájtjuk magunknak is, másoknak is, de soha ebből a közegészségügy iránt érzék és érzés addig ki nem fejlődik, mig minden ember tudatába és vérébe át nem plántáljuk azt a meggyőződést, hogy a más ember egészsége, vagy betegsége reá nem közönyös, ez azonban ethikai dolog és a vallás erkölcsi neveléshez tartozik. Meg­vallom, hogy a vallás erkölcsi nevelést nélkü­lözhetetlennek tartom, mert egyetlen eszközünk az ethikai kultura fejlesztésére, de az emberi nem haladásának, boldogságának szolgálatában nem mutatja azokat az eredményeket, amelye­ket vártunk és amikre oly végtelenül nagy szükségünk van. A közegészségügyet sokan ugy fogják fel, mint a beteg emberek magánügyét, a többit elvégzik a doktorok, meg a rendeletek. Van Magyarországon vagy 20 millió lakós és 600,000 orvos. Az orvosok közül másfélezer Pesten van, a többinek nagyobbik része a vidék városai­ban, kisebbik része a községekben van. Ez a maroknyi ember képtelen azt a kulturális misz­sziót eredménnyel teljesíteni, amelynek a fel­adata a nép nagy tömegét egészségesre nevelni. Erre a nevelésre pedig igen-igen nagy szüksé­günk van, mert a népnek milliói ma is érthe­tetlen, megfoghatatlan sötétségben vannak, amely sötétségbe hozott ugyan némi világossá­got az emiitettem valláserkölcsi nevelés, a hit világosságát, de a sötétséget teljesen eloszlatni csak a tudás vakitó fáklyája fogja. Ezt a fák­lyát pedig önök tartják kezükben tanitó uraim és hölgyeim. Bizonyára vannak Önök között sokan, kiknek volt alkalmuk egy mély, sötét bányába leereszkedni és akkor bizonyara vissza tudják idézni azt a különös érzést, amely el­fogta Önöket, mikor látták azt, hogy a lámpa mindig a tárnának csak egy-egy kis részét ké­pes bevilágítani és minél több irányban pró­bálkoztak meg a világítással, annál inkább jöt­tek rá arra, hogy mily végtelenül nagy a sö­tétség odalenn; ilyen tárnákba való leereszke­déshez hívom meg Önöket akkor, amikor Ma­gyarország közegészségügyéről akarok szólani és igen kérem, hozzák magukkal e kirándulás­hoz nemcsak tudásuk és megértésük világító lámpáját, hanem szivük melegét is, mert oda­len nemcsak sötét, de nagyon hideg is van. A közegészség egyik legnagyobb pillére amellyel kezdem; a gyermek. A gyermek, mely örömöt, napsugarat, tavaszt hoz ember küzdel­mes életébe. Végtelenül messze vagyunk attól, hogy a nép kellő megértéssel, kellő szeretettel tudja értékelni, meglátni a gyermek bájosságát, szépségét. A gyermek védelméről hallunk mind­untalan, tartunk gyermeknapokat, korunkat a gyermek évszázadának nevezzük és napról-nap­ra azt látjuk, hogy a gyermek élete a vesze delmek szakadatlan láncolata kőzött folyik le. E veszedelmek között a legnehezebben elhárit­hatók közé tartoznak azok, amelyek a gyerme­ket még születése előtt fenyegetik ; az a sze­rencsétlen ethikai felfogás, amely a társadalom gúnyja és megvetése elé dobja a szegény leány­anyákat, okozza azt, hogy évente sok-sok ezer alig rügyező emberéletet tipor el a bűnös ma­nipuláció, ez életeken kivül legtöbbször meg­nyomorítva további anyaságra képtelenné téve, igen-igen sokszor meg is ölve e szánandó te­remtéseket, kiket feltétlenül védelmünkbe kel­lene fogadnunk. Ott kezdődhetik a gyermekvé­delem, ahol az anya már menhelyet talált, ahol az emberek gúnyja és lenézése nem a bajba jutott leányt sújtja, hanem azt, aki gyermekét elemészti — és nem azért, mert az államot károsítja meg és fosztja meg egy polgártól, hanem mert szentségtörő kezekkel a nagy, örök természet arcába sujt. Az ethikai nevelés pedig minden meggyőző erejével hasson oda, hogy a leányok tiszta szivvel, tiszta lélekkel, de ép oly tiszta fejjel is vértezve legyenek az élet kísér­téséi ellen. A másik, — kivált a már úgyne­vezett műveltebb osztályoknál sajnos, nagyon is terjed — egyke. Nincs az a tizenötszörös, vagy húszszoros gyermekágy, amely az anyák egészségét annyira aláásná, mint ez az emberi találmány és nincs az a nyavalya, amely annyi fejszecsapást mérne az ember idegrendszerére, mint ez, mely az ember életét annyira megrö­vidítené, mint ez. Egy további pillére közegész­ségünknek a jó házasság, amely alatt az értem, hogy csakis egészséges férfi nősülhessen és csakis egészséges nőt vehessen feleségül. Öröm­mel jelezhetem, hogy ujabban mind jobban ter­jed a szülőknek az a jó szokása, hogy leendő vejük, vagy menyük egészségi állapota felől or­vosi bizonyítványt követelnek. És ennek a fon­tosságát nem győzöm eléggé hangsúlyozni; és amilyen szépen hangzik az, hogy minden em­bernek joga van a boldogsághoz és azt ott ke­resi, ahol akarja és ha meg találta meg is tartja, ebbe se az államnak, se a közegészség­ügynek semmi beleszólása nincsen, amilyen büszkén hangzik ez eleinte, oly csendes lesz a szózat akkor, mikor a tüdőbajos, vagy vérbajos ember irtó kórját feleségére plántálja át, vagy mikor megszületik az első nyomorék gyermek, aki testében, vagy vérében olt viseli a szülők egyikének, vagy másikának kainbélyegét és egy szép napon oda áll elébük és számon kéri tő­lük megrontott életét. Ugyan — hol van — mivé zsugorodott össze az az egyéni boldogság ? Jól tudom, tisztelt uraim és hölgyeim, hogy soha semmiféle tanulással, vagy felvilágo­sítással a kórokozó baktériumokat a föld szí­néről el nem fogjuk szüntetni, hogy betegség mindig volt és lesz, hogy halál ellen nincs or­vosság, de azt is tudom és érzem és szeret­ném tudásomat és érzésemet Öaökbe átplán­tálni, hogy ha mi erkölcsi alapon álló lények­nek hisszük és tartjuk, legalább is azoknak mondjuk, magunkat, ugy ne szaladjunk el a más baja, a más betegsége, a más gyötrelme mellett értelmetlenül, hanem nyissuk ki szemeinket jól és ba megláttunk mindent, megértettük min­dennek az okát, akkor foghatunk csak hozzá a bajok orvoslásához. Álszemérem, optimismus, chovinizmus nél­kül kell vizsgálódnunk, sokszor kiméletlenül, de másként a mi gyógyításunk kuruzslás volna, ha valahol, ugy itt magunk kőzött őszintéknek kell lennünk. Beszéljünk még egy keveset a gyermekről. Magyarországon a gyermekhalandóság óriási nagy és a mi megyénk a legelsők között van. 1911. végén volt a megyének kerekszámban 323,000 lakosa. Az 1912. év folyamán elhalt „4175" 7 éven aluli gyermek; ezek közül 700 gyermek nem részesült orvosi kezelésben. Ez olyan rövid hivatalos kijelentés, „nem részesült orvosi segítségben"! pont! De mi ezúttal nem elégszünk meg evvel a rövid elrubríkázással, hanem próbáljuk meg elképselni azt a 700 li­hegő, pihegő, bizonyára gyakran lázban égő gyermektestet, próbáljuk elképzelni abban a 700 vonagló gyermektestben a néma fájdalmat és a kinos nyöszötgést, azután szerte a megyében kisérve 700 kihűlt kis gyermektestet, akik rö­vidke életükben orvost nem láttak soha és előttünk van egy . . . kulturkép. Egy kissé szokatlan kép, ugyebár? pedig évről évre megismétlődik. De distingválnuk kell! A halál mindig szomorú; és milliókon keresz­tül tapasztalja az emberi nem, hogy aki lett, annak el is kell múlnia, ezt resignációval fo­gadjuk, de hogy a 20. században és Európa kellő közepén van egy ország, amelynek egy megyéjében csupán évente 700 olyan gyerme­ket temetnek el, akihez orvost nem is hivtak, ezt már resignációval nem lehet fogadnunk, ez nem tartozik a létérti küzdelem elengedhetetlen áldozataihoz, ez barbarismus. Tanulmányoztam és ismerem a világ összes ismert népfajainak szokásait délafrikai négertől az eszkimóig, a chinaitól az indiánig, de annyit mondhatok, hogy ezt a barbarizmust ott nem találják meg. A kimutatás szerint a 7 éven alóli 4175 alóli elhalt gyermek közül vtlessületett gyenge­ségben elhalt 1281. Ennek okát már érintettem, méltóztassanak nekem elhinni, hogy sokkal több gyermek hal el szüleinek erkölcsi gyenge­ségében. Szeretünk ethikai magaslaton állva beszélni a történelem mult idejének barbár népeiről és a pogány Spártáról, ahol a szegény nyomorék gyermekeket szikiáról hajigálták a tengerbe — és ma — minden orvosa hazánknak tanúságot tehet, hogy hányszor hoz az aggódó anya kro­kodilus könyekkel a szemében egy súlyos tüdő­lobban szenvedő csecsemőt, hogy becézgeti, hogy csókolgatja, benn az orvos rendelőjében, előtte való éjszaka pedig kitette csak pár percre a hóba, vagy a hideg földre a szegény kis fér­get. Törvényünk van, hogy milyen nagyon kö­teles a szülő gyermekéhez orvost hivni; a gyer­mek megvizsgálása félannyiba kerül, mint a felnőtté, azért, hogy nagyobb védelme legyea és mit tapasztaltunk, sokszor szomorúan, sok­Mindennemü órák, ékszerek valódi és VRARFí^7 ANHOP órásésék alpaca ezüst dísztárgyak és evőeszközök v AIMU\Jt\ szerésznél rendkívül olcsón árusittatnak el NYÍREGYHÁZA, Luther-utca 8. 4025--1

Next

/
Thumbnails
Contents