Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-11-02 / 88. szám

Nyíregyháza, 1913. november 2. Vasárnap XXXIV. évfolyam, 88. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztősé? és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon számi 139. Kéziratokít nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soronként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fill. Vastag betűve

l szedett kétszeresen szám Mindszentek estéjén. Az emlékezésnek, a multakra visszatekintő kegyeletnek napja ismét elérkezett. Mindenszentek estéjén benépesül újra a temető, hogy mindenki, aki csak érezni s szeretni tud, ha csak egy rövid órára is, a virágokkal borított sírhantok előtt lelkében visszaidézze a multat, az eltávozott szeretteivel eltöltött kedves időket s felújítsa a hozzájuk fűződő kedves emlékeket. A rohanó élet forgatagában, az anyagiakért való s egyre kíméletlenebbé váló küzdelem közepette valóban jóleső tudat az, hogy — legalább egyszer az esztendőben — van egy nap, amidőn a küzdelem hevessége enyhül, a zaj elcsitul, amidőn a tusakodók — ha csak rövid időre is — megpihennek, amidőn ez a küzdő, dolgozó és forrongó nagy társadalom érezni is akar s amidőn a jelenért és különösen a jövőért folytatott nagy harca közepette a múltnak, az emlékezésnek, a lelkieknek is áldoz valamit. Mert mindenszentek estéje igazán a múlté, az emlékezésé Az elrohant időké, melyet annyian visszakívánunk s az eltávozott kedveseinkké, kiket megnyugvás nélküli csöndes panaszszal annyiszor visszakesergünk. Azoké, akik csak a testükben távoztak el örökre tőlünk, de akiknek a lelke, a szelleme minden időkre közöttünk él. Azoké, kiknek légi alakja egyre tisztultabban, egyre jellegzetesebben formálódik ki előttünk, bárha a búcsú órája egyre jobban távolodva vész el a multak ködében. Azok között, kik egy esztendő leforgása óta eltávoztak a mi sorainkból, voltak sokan, kiknek emléke nemcsak a családnak szük körében él. Azok között, akik a földi lét küzdelmét a titokzatos szellemvilág békességet nyújtó csöndességével cserélték föl, voltak sokan, akik távozásukkal az egész társadalmat renditették meg; akik közöttünk járva nemcsak a rideg önzésnek, nemcsak legszűkebb környezetüknek, hanem a köznek, a társadalomnak is éltek, akik életük egész odaadásával, fáradhatlan munkás ságukkal a mások, az egész emberiségnek javán fáradoztak. Az eltávozottak között voltak sokan, akik egy magasab eszmekörbe helyezkedve, az életet nem öncélnak, hanem egy magasabbrendü kö telességnek tekintették s akik kötelességük teljesítésében ettől az irányelvtől vezéreltetve minden tettükkel ennek az eszmének szolgáltak. A dolgozó, a mások javáért is küzdő társadalomnak azok a legnagyobb vesztességeí, amidőn a sorból egy-egy ilyen értékes, működő erő kihull; amidőn a kérlelhetetlen végzet éppen azok sorait ritkítja meg, akik egy hosszabb-rövidebb életen át érette, az emberiség javáért, előhaladásáért s boldogulásáért küzdöttek; amidőn éppen azok életének lángja aluszik ki, akikne'c szelleme egykor a sötétségbe messze beléhatoló fáklya fényének erejével világított. Kell tehát és így van az helyesen, hogy az esztendőben van egy különös alkalom, amidőn az emberiség nagyrésze a múltnak, az emlékeknek áldoz. Amidőn emlékébe visszaidézi azokat, kik szeretetének, tiszteletének vagy bámulatának tárgyai voltak s akik immár minden földi gyarlóságaiktól mentesen előtte a megdicsőülésnek tisztult fényében tündöklenek. Ez a visszaemlékezés azonban nem lehet pusztán múló kegyelet. A múltnak dicsérete nem lehet puszta kultusz. Annak erőnek kell lennie, amely szárnyakat ad s tettekre sarkall, amely az utódnak a hasonló nemes munkához kedvet, a törekvéshez lendületet ad, a cél eléréséhez pedig irányt mutat. A visszaemlékezés kegyeletteljes érzelmeinek társulnia kell a komoly törekvéssel, hogy a mult dicső példáitól lelkesülve, tanulságaiból okulást merítve előkészítsük a szebb, nemesebb, boldogabb jövendőt. Mindenszentek estéjén sírok között járva, miközben szivünk szomorúsággal van tele, teljék meg lelkünk is az elköltözött nagy szellemek termékenyítő erejével s a gyertyák fényének múló világa helyett gyúljon ki ott a tettekben megnyilatkozó nemes törekvéseknek másoknak is meleget adó szent, öröktüze! 0 Egy ifjú emlékiratából... Irta: Rácz Béla. Alkonyodik. A nap rézvörös tüzes korongja ott bukdácsol már a Bakony hegység sötét ormai között; telt piros képe még egyszer végig néz a Balaton tükrén, szikrázó csókot váltva a játszó habokkal, azután nyugodni tér. Utolsó sugarai szép rózsaszínűre festik a tépett bárány felhőket, amelyek az égboltozat nyugati peremét egészen elborítják. Minden csendes. Fákról a sárga dércsípte levelek halk sóhajtással szállingóznak le a hervadt avarba, melynek száraz kórói között még egyre virit a katáng. Ez a nagy némaság ép oly magasztos, mint félelmes — mely érzés mindig oly nyomasztólag hat rám, hogy alig merem megzavarni azt saját lépteim dobogásával. Pedig ugyancsak sietnem kell, mig a faluba beérhetek ; az éj sötét s az utak kevésbé járhatók. Ilyen hűséges rabszolgája vagyok az én lelkemnek. Képes vagyok nyájas olvasóm egy bozontos sziklacsúcson ime az egész délutánt elüldögélni a naplement kedvéért. No de nem tehetek róla — ilyennek teremtett az Isten ! Szeretem a nap ragyogó sugarát, a virág illatát, a hulló falevelet, a feslő rózsabimbót í szeretem a fakadó rügyet, a fűszálon rezgő harmat cseppet — szóval mindazt, amit csak a Mindenség alkotó keze formált. Az igazság kedvéért még azt is ki kell jelentenem, hogy a hegytetőn a kis rezulába a vadkörtéknek nagy bősége vagyon — melyeknek élvezhetősége szintén hozzátartozik a hangulat felkeltéséhez. Elgondolkozva sietek le a hegyről az eléggé ismert uton — mely most határozottan rövidebbnek tetszett, mint máskor. A vadaskert kapujához érve — a homályból egy fegyveres alak lépett elém, kutyáját madzagon vezetve. — Szerencsés jó estét kivánok ifjuur! — szólított meg szives hangon az ismeretlen kalapját megemelve. A mély basszus hang hallatára pillanatnyi meglepetésem azonnal örömre változott át. — Jó estét Péter bácsi! kiálték fel — örömmel megszorongatva a hang tulajdonosának munkától édes kezét. Mig Péter Bátya — kit önöknek is van szerencsém ezennel bemutatni — a várható időjárásról elmondja az ő természet által szentesitett véleményét, — addig én inkognitó megsúghatom bárkinek, hogy traknoi és galántai herceg Eszterházy Eugén valóságos belső titkos tanácsos urnák ő az egyetlen bizalmas embere ; levén ő kegyelmessége legféltettebb drágaságánák, repülő kincseinek, az ezüst farkú fácán madarainak vadőrje — vagy jó magyarsággal mondva: jágerja. A foglalkozás egyébként tökéletesen mellékes — mert nem változtat azon a körülményen, hogy Péter bácsi egyike az én legkedvesebb ismerőseimnek. Ismeretségünk abból a korból datálódik — amikor én még együtt jártam az elemi oskola első osztályát az ő szőke, kis Irma leányával — annó valamikor régesrégen . . . Ez az Irma különben egy aranyos babuska volt; kacagó mosolyáért képes voltam az ő padját is ép ugy kicifrázní, befaricskálni mint az enyémet, pedig még élénk emiékezemben volt ez utóbbiért kapott büntetés. A faragásban akkor csodálatos ügyességse tettem szert. Apám mostani állítása szerint még az ő nádpálcáját is elszoktam faricskálni, aminek egyébiránt nagyon természetes oka volt. Most ? Egy primitív ostornyelet se tudnék becsületesen kifaragni dacára háziiparbeli nagy képzettségemnek. Hja . ,. hja... Igy van az ember, mindent elfelejt! No de arra határozottan emlékszem, amikor az én szőke pajtásomat, az erdősék Irmáját temették! . . Iszonyú hideg volt, hulló könnyeim az arcomra fagytak ... de azért csak sirtam. Hogy miért ? azt csak most tudom .. . Edzetlen szivemet akkor érték az első viharos csapások. Dehogy Péter bátyánk dolgára ismételten visszatérjek, reputátiojának megóvása végett újból hangsúlyoznom kell: állásának bizalmas voltát. Igenis! Mert Uraim tessék csak elgondolni, hogy mekkora pozitív bizalmat kell abba az egyénbe befektetni, akinek két kezére, jobban mondva két szemére 500 drb. á 20 koronás repülő jószágot biznak. Kevésbé karakteres ember már rég Amerikába vitorlázott volna ekkora kinccsel, mig őt az eltulajdonítás ördöge kísértetbe sem tudta vinni. Szóval Péter bátyánk mindenképen ember volt a talpán. Ugy megfelelt annak a bizalom-