Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-10-23 / 85. szám

85-ik szám. JSÍtÍRglDÉK. 1913. október 23 3. tóságodat erővel, egészséggel s legyen itteni működése városunk, vármegyénk és hazánkra áldásthozó egyaránt. Éljen sokáig]! Éljen! Éljen! A polgármester szép üdvözlő szavaira, melyek láthatólag meghatották, a következőleg válaszolt a főispán: Nagyságos Polgármester ur! Tisztelt Uraim ! Hogy az emberi élet utjai mennyire kiszámithatatlanok, élő példa vagyok erre önmagam. Családi tradícióim és hajlandóságom már ifjú koromban a megyei élet terére vonzottak, mégis egy olyan pályára léptem s ott igyekeztem kötelességemet kevés tehetségemhez képest teljesíteni, amely pálya fiatalkori ábrándjaim körében úgyszólván ismeretlen volt. Amióta megfigyelni képes vagyok, édes magyar hazám szebbnél-szebb részeit, más országok természeti csodáit volt alkalmam láthatni, mégis mindig legkedvesebb volt nekem a szomorkodós, akáclombos, az én kis melegen szeretett, fatornyos falumat magába záró Nyírség ; annak dacára, hogy pihenni járhattam ide, munkaköröm mindig másfelé vitt. Megvallom, utóbbi időben már kizártnak is láttam, hogy eddigi pályámon való emelkedésként szülővármegyémbe juthassak, arra pedig, hogy mint a vármegye főispánja állhassak ma itt Önök előtt, álmaimban sem gondoltam volt. Nem tagadom, hogy átérzem ez állásra való kineveztetésemmel osztályrészemül jutott nagy megtiszteltetést, de higyjék el nekem, uraim, nem az efelett érzett öröm az, ami most lelkemet eltölti, hanem az a tudat tesz boldoggá, hogy megadatott nekem az alkalom szülővármegyém s annak székvárosának, Nyíregyháza érdekeit szolgálni, erre munkálni. Ismerem Nyíregyháza városának történetét a múltban, büszke szemlélője voltam ujabb időben, ha utam erre vezetett, hogy ez a város — nem is olyan sok évtizeddel előbb még jórészt falu, — hogy fejlődött, lakosainak becsületes, kitartó szorgalma, a városi ügyek intézősegének céltudatos, hazafias munkássága folytán oda, ahol ma áll. A fejlődés törvénye hozza magával, hogy egy emelkedő és nagyrahivatott város életében nyugvópont nem lehet. Nyíregyháza városában is sok megoldásra váró kérdés van még, amelyek erőt, kitartást, higgadtságot és egyetértő munkásságot igényelnek, mert hogy az emelkedésnek ezek az előí'öltételei, ezt teljesen igazolja ezen város törtenelme. Hivatalos hatáskörömben kedves kötelességemnek tartom ismerni, hogy ezeknek a kérdéseknek lényegébe behatoljak s amidőn kedves figyelmükért hálásan mondok köszönetet, fotani. Majd lesz ő szigorú is . . . Ide Lacikám, ide az ábécés könyv elé! Ej, te lusta ! . . . Délután van, épp az ablakmélyedésben ülnek az ákombák betűs könyvecske előtt. Künn fehér a világ, az első hó fújja be a kertet. Nehezen megy a tudomány, Lacika figyelmetlen. — Ejnye, már megint rosszalkodol ? A gyerek ágaskodni próbál. — Ülj le. Hova bámulsz ? — Kocsi jött, mama. — Dehogy is jött. Ide, a könyvbe nézz. — Mondom, kocsi jön, mama., Magda végre is figyelni kezd. 'Csakugyan valami robogás . . . igen az, és pedig valami városi fiákker zörgése. Szokatlan zaj ebben a falusi nagy magányosságban. — No ugy-e mama ? — Igen fiam. Valahogy nyugtalankodni kezd. Ugyan ki jöhet vendég abból a gyűlöletes külső világból ? Mert most már biztos : belefordul a kocsi, idejönnek — — Mama! — Csitt, fiam. Beszéd zaja a folyosóról, — léptek, jönnek, ketten vannak s a férfi járása oly megdöbbentően ösmerős. Közeledik, szól már ott künn : „erre?" Ez a hang! Magda felszökik, kiáltani szeretne, de nyílik már az ajtó. Csak épp a falhoz tud támazkodni. Ki az ? — Jó napot, drága barátnőm . .. Csakugyan ő az, László úr — hullámos sötét haja kissé megderesedett, vonásai kiélegadja Nagyságod tőlem annak férfias kijelentését, hogy a város érdekeit melegen szivemen fogom viselni s boldog leszek, ha ezek előrevitelére Önökkel vállvetve munkálkodbatom. Zúgó éljenzés követte a főispán szavait, melyek elhangzása után megindult a menet a vármegyeházára. Az impozáns kocsisort a főkapitány fogata nyitotta meg, majd a város diszhintója következett, melyben Májerszky Béla kir. tanácsos jobbján foglalt helyet. A szinte beláthatatlan kocsisor között — mely előtt az úgynevezett parasztbandérium, s a milleniumi bandérium haladt — kedves föltűnést keltettek a herceg Odescalchy Zuárd és a Kállay Tamá3 országgyűlési képviselő virággal diszitett gépkocsijai, melyekben diszmagyarruhás bizottsági tagok ültek. A menet csaknem egy félóra elteltével érte el a vármegyeháza kapuját, hol számos bizottsági tag s a vármegye tisztikarának élén Sipos Béla vármegyei főjegyző fogadta az új főispánt s következő beszédet intézte hozzá: Méltóságos Főispán ur! Mi Szabolcsvármegye tisztviselői kara, mielőtt Méltóságod e vármegye székházába belépne, s ott uj otthonát elfoglalná, megengedi, hogy egy pár szóval, melegen, bizalomteljesen üdvözölhesse. „Két jó van, mi felett a sorsnak nincs semmi hatalma, a szorgalom és az erény." Elhagyta Méltóságod a régieket, felkeresett bennünket, hogy megmutassa nekünk, mi a szorgalom. Jól tudjuk mi azt, hogy az igazság keresésében mi a szorgalom, a szorgalom egyike a leghatalmasabb erőknek, de hiszszüft azért, hogy ezen szorgalmat Méltóságod nálunk szintén megtalálja, sőt az igazi szeretetet is. Higyje meg Méltóságod, hogy ezen vármegye kötelességtudó tisztviselői kara, mint eddig, ezentúl is igaz szeretet és bizalommal fogja Méltóságodat követni, ahol a közjó és a társadalom helyes érdekéről van szó. Hogy a Vörösmarty szavaiban emiitett másik elvet, Méltóságod, hogyan fogja érvényesíteni itt Szabolcsvármegyében, azt hiszem, e tekintetben utmutatás nem szükséges, azt Méltóságod magától is tudni fogja. Adja a jó Ist2n, hogy e székház falai közt Méltóságod beköltőztével, az igaz öröm napjai kezdődjenek meg, tartsanak minél tovább, minél hosszabb ideig. Méltóságodat és kedves családját közzénk az Isten hozta, s vezérelje itt boldogan mindenkor. ződtek, de ő az, a régi, sőt gavallérrabb, mint valaha. Ez a külföldies, nagystílű elegáncia . . . Jön előre, de ki az ott vele, mögötte, ki az a csupa selyem, csupa illat, nagyvilági dáma ? Épp fölveti nagy tollas kalapját: fiatal, üde, csinos. Magda úgy érzi, szédülni kezd, — védőén fogja magához a kis Lacikát. — No ösmerjen már rám . . . A régi alázatos mosoly a László úr ajkai körül, — jön egyre közelebb, már ott áll előtte s mielőtt Magda visszaránthatná, máris megragadja, hatalmába keríti kezét. Bűnbánó kézcsók : övé a helyzet, máris fölülkeredik ! Fecseg az ő kedvesen könnyelmű, bizalmaskodó modorában : — Úgy-e, nem hitte volna, hogy az életben még viszontlátjuk egymást? Lássa, lássa, — hja ez a sors keze, az isteni gondviselés ... Ha tudná! Sokat szenvedtem én nagyon . . . A leány csak némán bámult rá. — No de szóljon már, drága barátnőm ; valóban zavarba hoz . . . Ah, ez a Lacika, ugy-e ? az én fiam ! No kis ember! . . . Édes Magda, mondja, hogy háláljam meg mindazt, amit a fiamért tett? Pergő francia szó vág közbe: — Igen, hogy háláljuk meg önnek, mademoiselle? — s apja után most ő, az idegen kölpy kezdi ölelni Lacikát. Örömrepesve csókolgatja, — a gyerek szintén ijedten védekezik s egyre nyújtogatja a karjait a „mamája" után. Magda nem bírja tovább. Küzködik a szó torkával, de végre is kitör: — Ne, — ne nyúljon ahhoz a gyerekhez! A vármegye főjegyzőjének dr. Ujfalussy Dezső a következőleg válaszolt: Nagyságos Főjegyző ur ! A magyar ember még az ellenségét is szívesen fogadja saját fészkében, ha az utai oda vezetik. A főjegyző urnák szives üdvözlő szavait azonban netn egyedül ezen ősi magyar vonásban keresem, mert hiszen nem ellenségként jöttem ide. hanem abban vélem megtalálni, hogy amikor két évtizedet meghaladó hivatalos bolyongás után a sors utamat ide vezette, a házigazda — e vármegye — bennem a családi tűzhely melegét kereső hazatérő fiát látja. A szeretet meleg szálai fűznek engem ide, ez teszi felejthetetlenné reám nézve a mai napot, ide hoz az a remény, hogy a lelkemet átható egyetertés és megértés iránti vágy megtestesülésre vezet; — ide jövök azzal az erős elhatározással, hogy az előlegezett bizalmat kiérdemelni törekedjem; igyekezni fogok erőm javát e vármegye érdekében gyümölcsöztetni és ehhez kérek támogatást akkor, mikor e szives figyelméért köszönetemet nyilvánítom. A főispán szavának elhangzása után a közönség a nagyterembe tódult, hogy az ünnepi beiktató közgyűlés minden mozzanatán jelen lehessen. A zsúfolásig megtelt teremben gyöiiyörkődve szemlélték a karzat hölgyközönségét, s a beiktatásra díszmagyar ruhaban megjelent bizottsági tagokat és vendégeket. A szebbnél-szebb díszmagyar több mint harminc férfit diszitett, kik között ott volt a többek között : Bartha Kálmán szatmári városi tanácsos, Csaba Adorján Szatmárvármegye főispánja, Czeglédy Mihály Hajduvármegye főügyésze, Dr. Dóczy Emil debreczeni ügyvéd, Domahidy Pál birtokos, Gencsy Ferenc cs. és kir. kamarás nagybirtokos, Jármy Zoltán cs. és kir. kamarás Ibrony, Jékey László szatmári földbirtokos, Kállay András ny. főispán, Kallay Tamás orsz. képviselő, dr. Kauzsay Ödön várm. II. főjegyző, Kállay Rudolf ig. főorvos, Kende Zsigmond cs. és kir. kamarás földbirtokos, Kricsfalussy Sándor főispáni titkár Máramarossziget, Korniss Ferenc földbirtokos, Kováts Miklós cs. és kir. kamarás, Kulin Imre debreczeni törvényszéki elnök, Lichtmann Dezső földbirtokos, Liptay Béla földbirtokos, Mikecz Dezső Szabolcsvá,rmegye alispánja, Medgyasszay Miklós városi tanácsos Debreczen, Nábráczky Béla vármegyei aljegyző Debrecen, Nozdroviczky László főszolgabíró Kisvárda, Odescalchy Zuárd herceg nagybirtokos Thuzsér, Okolicsányi Lajos Tiszaberczel, Olchváry Pál főszolgab

;ró Gáva, Orosz Miklós cs. és kir. kamarás, Pákozdy Sándor Dombrád, Péchy László hajdumegyei főjegyző, Magához rántja a kicsit. A két nő pillanatig dacosan néz egymásra. — De bocsánat, kisasszony — — Nem ! Ez a gyerek már az enyém ! — Pardon, ön téved. Épp ezt akarom mondani: ez a gyerek az enyém. — Hogyan, micsoda jogon ? ! Halk kacaj. — Micsoda jogon ? No ez igazán furcsa, mademoiselle, — hát nem látja, hogy az apja a férjem ? Igenis a férjem, kisasszony, és ez a gyermek a mienk. Nagyon sajnálom, de a leghatározottabban a mienk. Hisz érte jöttünk — — Érte jöttek ?! — Hát persze . . . Alig vártam már a percet, hogy az ő fiát ölelhessem ! Ide, mon petit... hogy is hívják ? Charmant gargon . . . — Nem, nem ! — De igen . . . László úrnak kell közpelépnie: — Marcelle, kérem, ne heveskedjék ... ön meg, drága barátnőm, értsen meg minket. Nézze, a sors, mely annyit üldözött, úgy akarta, hogy végre révbe érjek és izé . . . boldog legyek ezzel a nővel. Szeret . . . Fuldokló szó: — És maga is szereti ? — No igen . . szóval, szereti a gyermekemet is és anyja akar lenni. Csuda-e? Maga oly okos leány, mondja, ezt csak nem veheti rossz néven tőle? Magda, maga oly magasztos lelkületű ... no igen, tudtam én, hogy maga | nem fog ellenkezni. Leborulok izé . . . a jó-