Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-10-23 / 85. szám

Nyíregyháza, 1913. október 23. Csütörtök XXXIV. évfolyam, 85. szám. A Szabolcsvármegye! Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. E őíizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon számi 139. KóMrsiokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soronként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fill. Vastag betűvel szedett kétszeresen számi. Ujfalussy Dezső. Uj főispánunkat joggal és büszkeséggel nevezhetjük újnak. Impozáns férfialakját szokatlanul szép glória övezi: a munka. Két évtized komoly munkája. Székfoglalója nem az untig elcsépelt nagyhangú fogadkozásokban merült ki, hanem a magabizó munkás ember tiszteletreméltó megnyilatkozása volt. Az uj főispán jó és gyors közigazgatást akar. Latin példabeszédre hivatkozik : bis dat, qui cito dat. Férfiasan, céltudatos határozottsággal hangzottak el e szavak a vármegyeházának ékes nagytermében. A hallgatóság szeme tükréből kiolvasható az első hatás, hogy az elhangzott eskü nem üres formula csupán, hogy aki előttünk áll. nem a szavak embere, hanem a tetteké. Igazságszolgáltatás és közigazgatás az állami életnek testvérgyermekei. Az utóbbi — sajnos -- a mostoha gyermek sorsát nyögi. Kívülről, belülről kórságok emésztik. Ép mostanában főzögeti a törvényhozás az orvosságát. Ilyen körülmények között szerencsének mondható már az a puszta tény is, hogy egy közigazgatási organisatio élére olyan férfiú állíttatik, aki az igazságszolgáltatás terén kiváló érdemeket szerzett. így még jobban érthető és értékelhető az a rövid programra, melyet a főispáni székfoglaló nyújt. A „bis dat, qui cito dat" elvre való hivatkozás egyenesen ércbevésni való. Mi, Justitiának szerény katonái sokszor gúzsbakötött kézzel vagyunk kénytelenek elszenvedni, hogy ügyes-bajos emberek sok-sok igazsága gyors törvényes segítség hiánya miatt veszendőbe megy. A közigazgatás és igazságszolgáltatás kettéválasztottsága mellett ez napirenden van. Ujfalussy Dezső ennek a nehéz kérdésnek szövevényein a jogász souverain éleslátásával tud áttekinteni. És nemcsak tud, hanem akar is. Az „első segélynyújtás" nemcsak az orvostudomány terén, hanem a joggyakorlatban is égető szükség, Igen nagyon sokszor adódnak gyors segítségre szoruló esetek, melyeket sem az igazságszolgáltatás, sem a közigazgatás nem vállal. Terebélyes fa már az ilyen esetek száma, melyből Isten tudja, hány koldusbot sarjadzott ki. Az uj főispán tudatosan mutat rá a bajra, mikor a latin mondást idézi. És kemény határozottsággal igéri, hogy a jogos panaszolkodók — a legnagyobbtól a legkisebbig — nála otthonra találnak. Az igazság emberének, a tanult gyakorlati és elméleti jogásznak egy főispáni székben hihetetlen mérvű jóléti intézkedésekre nyílik alkalma. Azon a helyen, arra hivatott férfiú előtt a hatáskörök merev korlátai szétfoszladoznak és módja van rá. hogy két kézzel szórja szét a bajban levők, az igazságban szűkölködők között a szeretet jótéteményeit, az igazság sürgős segedelmét. Valóban magasztos igék találhatók a főispán székfoglalójában. Emlékeztetők a Megváltó szavaira: Engedjétek hozzám a kisdedeket. A közigazgatás ezer ágaboga közül voltaképen csak egy esetet idéztünk. De ez a főispán megvilágításában olyannyira jellemző, hogy egymaga is egy ékesebb jövő perspectiváját jelenti. Ezért a jövőért mindenki köteles küzdeni. Es mennyivel kedvesebb a küzdelem olyan vezér alatt, a ki bízvást számithat minden dolgozó ember tiszteletére. Dr. Bartos Sándor. Az u] főispán beiktatása. Csodaszép verőfényes őszinap Az égen egyetlen bárány felhő sincs. Teljes szélcsend. A mélyen járó nap ferde sugarai átvilágítják, át is melegítik a levegőt, anélkül, hogy tűzésük kellemetlen volna. Az ég azúrkékje mosolyogva borítja be a már ősziesen százszor szines természetet. Mintha csak az elmúlt nyár összes kelkmetlenségeit és csapásait akarná feledtetni az időjárás. Ebben a miliőben folyt le Szabolcsvármegye uj főispánjának ünnepies beiktatása. És a beiktató ünnepség teljesen méltó volt a külső környezethez. A vasúti állomáshoz gyülekezett sokaság, a fényes és szokatlanul nagyszámú díszmagyar ruhák gazdag szinpompája, a szebbnél szebb fogatok, felvirágozott gépkocsik, a kék és fehér lobogós inges bandériumok, a Laczika mamája. — Magda néni... Néni! ' A gyerek vár, majd felkel játékszerei közül a szőnyegről: megáll és bámul a boltíves ablakmélyedés felé. A néni ott ül s néz ki a csupasz fák közé az esti pirba. Szél hajtja künn a kerti avart, olykor egy-egy levél csapódik az üvegtáblához. Kip-kop. Szép az a hervadt arc még mindig, de a szépség napnyugta ez már az élesedő, finom vonásokon. Hát igen . . . „vén leány" — tudja ő ezt, fán épp erre gondolt most. Nem védekezik az ítélet ellen. Szeme nyugodt, de mennyi ki nem küzdöU ábránd virraszt a szemekben ... A gyerek toporzékolni kezd: — Magda néni! — Mi az, aranyom ? Kis hatesztendős, feltűnően szép fiúcska; nagyon látszik rajta, hogy minden érette történik, minden körülötte forog itt. ő a nagy, magános, vén udvarház kényeztetett prince. A néni az életét is odaadná érte. Tudja a kicsi, azért oly zsarnok : — No lám, rám se nézel már! Magda túláradó gyöngédséggel szorítja magához: — Dehogy is, Laczikám, épp nagyon is rádgondoltam most. Hosszan néz rá: — Hogy hasonlít az édesapjához.. . — Mit motyogsz, néni ? — Semmit, drágám. A gyerek fészkelődik : — Mit nézel úgy rám, néni ? — Mit? Megmondjam? No akkor idehallgass szépen.. . De íme megint csak elakad a szava. Pedig hetek óta készül már erre a szóra. Ám hogyan megmagyarázni ezt ennek a gyereknek ? Kérne tőle valamit, amihez nincs jussa, de ami oly végtelenül boldoggá tenné őt, hogy feledhetné mellette egesz élete minden keserűségét. . . Kérje igazán ? Ránéz — szerencsés perez: csak az apját látja benne, semmit az anyjából. Hamar! — Laczikám, hát tudod mit? A fiúcska már a játékjaira figyel : — Kijött a vatta. . . — Micsoda vatta? — A huszár hasából. . . — Jó, aranyom, majd megvarrom, csak most rám nézz szépen. — Nézek. — Hát ne mondd te nekem többet azt, hogy „Magda néni" . . . — Miért Magda néni ? Hát hogy mondjam? — Csak ugy egyszerűen, hogy . . . mama, édesanyám ! Csend. Csak neki dobog a s?íve. Laczika nem érti, furcsán kezd nevetni, majd hirtelen elkomolyodik. — No mondjad már, drágám ! A gyerek csak bámul. Aztán egyszerre olyan az, mintha régi homályos ösztönök, emlékek mozdulnának meg benne, mintha elfeledett legelső anyanyelvét akarná megtanulni . . . Gyügyögve nyitja a száját, no jön már küzködve a szó ! Keservesen sírva borul a nénije nyakába. — Mama . . . édes jó anyám ! Magda is sír, de nevet is egyszerre. Szorosan fogódznak, tapadnak egymáshoz, mint valami hossíü távollét után. — Még egyszer. . . százszor, mondjad ezerszer! Nagy sóhaj — hát megtörtént volna. Magda úgy érzi, helyreáll a béke a lelkében. Igen, végre van célja az életének ! Igazán anyja lehet ennek agyereknek, aki nem az övé, legfeljebb azon a jusson, hogy az apját annyira szerette, és annyit szenvedett tőle. Óh, ez az öröm : — Fiam, édes fiam ! Különös büszkeség ez: egyszerre asszonyabbnak érzi magát. Kiegyenesedik — derül, szinte ifjodik hervadt arca, szeme tervekkel, reménynyel éled. Beh szép is az élet — hogy fogja ő nevelni ezt a Laczikát! — Édes mamám . . . mamám . . . A gyerek jólesően ismétli, majszolva, úgy tanulja a rég elfeledett szót. Aztán belefárad, elálmosodik. Csendesen csúszik le a Magda öléből a zsámolyra s boldogan szunnyad el a térdén. Ő simogatja a fejét és nézi. Végre megáll a keze; hallga', a gyerek egyenletesen lélekzik, hadd aludjék! Bágyadtan emeli tenyerét homlokához s e mozdulattal arcza egyszerre