Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-10-16 / 83. szám

Nyíregyháza, 1913. október 16. Csütörtök XXXIV. évfolyam, 83. szám. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soronként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden to vábbi szó 5 fill. Vastag betűvel szedett kétszeresen szám | Porubszky Pál. | Megcsapta őt az első őszi szél; sok próbát kiállott, nemes lelke még elborongott a falevelek hullásán, visszaálmodta még egyszer a szép tavaszt, a munkás nyarat s beteg, megtört testéből elszállt az élet , Pár nap alatt végzett vele a gyilkos kór. Pár nappal előbb még bent volt szeretett iskolájában ; még tanította tanítványait, még megjelent barátai között; vasárnap már az egész városban szárnyra kelt a megdöbbentő hír, hogy menthetetlen s kedden reggel beállott a szomorú katasztrófa, hogy gyászba borítson iskolát, egyházat, várost, hogy könnyet csaljon barátainak, tisztelőinek szemébe. Mert élete, — mig csak birta a munkát, — nem a sajátja volt. Hivatásának s a társadalomnak szentelte minden erejét. Férfi kora kezdetén jött hozzánk a kies Gömörből, az épen teljessé alakúit főgimnáziumunk bölcsejéhez. lángoló lelkesedést, szinte kiapadhatatlan tetterőt hozott magával. Ódája, melyet a teljes főgimnázium megnyitó ünnepére irt, ma is kedves ismerőse mindazoknak, akik hallották, vagy olvasták, s egyszersmind méltó bevezetése itteni, úgy főgimnáziumunk, mint városunk társadalmának életében mély nyomokat hagyó, fáradhatatlan munkásságának. Alighogy felmelegedett köztünk, mint a magyar nyelvnek és a történelemnek hivatott tanára, szervezte a felső osztályú tanulókkal a főgimnáziumi Bessenyei-kört s vezette azt lankadatlan kitartással élete végéig. Hogy ez a működése az új nemzedék művelésének, hazaszeretetre való buzdításának terén mit jelentett, azt leghívebben mutatja a múlt évben, épen ezen működésének 25-ik évfordulóján, mostani és volt tanítványai, ismerősei és tisztelői által rendezett jubileumi ünnepség. Az igazi tiszteletnek, az igazi szeretetnek, az igazi elismerésnek ünnepe volt az azon férfiú iránt, akinek keble tanítványai, embertársai, hazája iránt mélyen érző szivet takart. Mert a látszólag szigorú, kérlelhetetlen arc csak palást volt; tanítványai — pedig sok nemzedéket nevelt fel — egyenként és összesen tanúságot tehetnek arról, hogy ott, ahol tenni kellett, tett, ahol támogatásra volt szükség, támogatott, ahol megbocsátásnak volt helye, megbocsátott, sohasem tévesztve szem elől a gondjaira bizott ifjúság magasabb érdekeit . . . De munkás tagja, mondhatnók előharcosa volt ő hosszú időn át városunk társadalmának is; szolgálta azt is nagy tehetséggel, sok hozzáértéssel, mindenek felett pedig önzetlenül, egész lélekkel. Nyíregyháza városa abban az időben, mikor őt hivatása ide szólította, volt a fejlődés, a várossá alakulás kezdetén. Tollal kezében, mint a több évig fennállott Nyíregyházi Hírlap szerkesztője, majd más lapok munkatársa, szóval ajakán, mint a városi képviseletnek tagja, a városi iskolaszéknek hosszabb időn át elnöke, hirdette, vallotta mindig a haladást és csak a haladást, amelyek eszközléséhez a társadalom széthúzó erőinek tömörítése, a kultura általánossá és intenzívvé tétele múlhatatlanul szükséges. Alig is van társadalmi intézményünk, melynek életre hívásában közre nem működött, melynek életéből a maga részét ki nem vette volna. Nem csoda, ha emberi erőt szinte meghaladó munkássága különben gyenge szervezetét idő előtt megőrölte. Csak arra vágyott még, hogy szeretett két fiát szárnyaira bocsájthassa ; de ez csak részben adatott meg néki. Alig túl még a férfi kor delén kellett itt hagynia szeretteit, akik árván, immár teljesen elhagyatva, siratják jó édes atyjukat . . . Porubszky Pál ! Kedves Barátunk ! Az a tisztelet és megbecsülés, mely életedben körülvett Téged, a koporsónál nem enyészik el, emléked köré fonódik az, mint a repkény s megőrzi emlékedet hiven, főgimnáziumunk, mint egyik erősségét, városunk társadalma, mint egyik alapvető munkásáét, barátaid, tanítványaid, mint önzetlen, meleg érzésű, feledhetetlen barátjukét . . . Nyugodjál békében ! Aladár meglesi az Ildikó táncát. Irta: Simonyi Sándor. Figyelj csak édes arcú kicsi leánykám, én az ifjú szivü aggastyán elmondom neked a Csaba király szomorú elmúlását. A bus történet igy kezdődik : A komor éjszaka ráteritette a földre ezüst csillagokkal hímezett fekete lepedőjét; a hűn sátrakban elpihent minden élő — mélységes csend borult a király palotájára is. Egyedül a Csaba hálószobájában volt még világosság. A szolgálatot teljesítő hun fegyveres katonás lépése félelmesen kongott a néma éjszaka csendjében. A király és királyné még fenn voltak. Csaba ezüst nyoszolyájának szélén ült s panaszkodott a szoba nyommasztó levegője miatt. Ki kell nyitnom egy kis időre a szobának kertre nyiló ajtaját — szólt a feleségéhez. — De várj csak. magam akarom kinyitni, hogy lássam : van-e világosság a csillagvizsgáló toronyban. Emőd, az öreg táltos azt mondta nekem, hogy az éjszakát fenn akarja tölteni a a csillagvizsgáló toronyban, hogy a góth király által kért joslatokat elkészíthesse. Azt mondja, hogy a leölt fehér mén áldozati részeiből nem tudott kiigazodni. Ám én régóta tisztában vagyok az ő jóslatainak értékével, de mivel Atyámnak, Attillának — érthetetlen okokból — nagyon kedves embere volt, emléke iránti kegyeletből szemet hunyok az öreg főtáltos értéktelensége felett. Amikor a dák háborúba indultam, jóslatért fordultam Emődhöz s ő a következőket felelte nekem : „Hogy mi haszna lesz Attilla népének a dák háborúból, azt nem sikerült megtudnom, de, hogy ebből a hadjáratból kifolyólag Aladár, a saját testvéred valami nagy, végzetes szerencsétlenséget fog hozni, az a csillagok szerint holt bizonyos. Attilla népének tündöklő napja leáldozóban van." A dák háború már be van fejezve. Öcsém, győzedelmes hadvezérem Aladár fejezte azt be. Magam sem tehettem volna különben s a hunok csillaga ma biztosabban, magasabban jár, mint a mikor trónra léptem s ezt én főleg Aladár öcsémnek köszönhetem. íme az Emőd tudásának értéke! Ezután kinyitolta az ajtót s visszajött. A kertből beáramló enyhe szellő meg-meglebegtette a nyitott ajtóhoz közel lévő nehéz biborfüggönyök széleit. Csaba visszaült ágya szélére és nézte a vetkőző szép királyasszonyt, Artémiszt, a tulajdon feleségét. Mindaddig hallgatott, mig Ildikó lassan, egymásután lefejtette ruhadarabjait, de azután megszóllalt : Ildikó, ma különös kedvemben vagyok! A te tested oly hamvas és üde, mint a nyiló liliom s oly fehér mint Itália alabastroma. Fehér hattyú testednek, szoboralaku termetednek szépségében hányszor elgyönyörködtem ! Ma újra teljes, természetes, szűzies szépségedben szeretnélek látni én Ildikóm 1 Látni szeretném hamvas üde testedet, amint a kibomló égszinü hajad ráömlik rózsaszínű gömbölyű vállaidra, miként az éjszaka ráborul a hóboritotta dák havasokra. Igen ! Újra foglak látni, ugy mint egykor becsukott szempillákkal s azt fogom hinni, hogy Meloszban vagyok s az Aphrodité szobát látom.

1 Nem . . . nem ! Nem jól mondtam ! A mozdulatlanságban, a nyugalomban nincs élet... A mozdulatlanság bántana engem! Táncolj inkább szerelmes szép asszonyom s énekelj hozzá! Dalold el nekem azt a régi dalt, a melyet te Adonisz énekének nevezel s amelyet egyszer már hallottam tőled, azt a gyönyörű perzsa dalt . . . Az nem perzsa dal — szakította félbe Artémisz — hanem miziai, midössze annyiban lehetne perzsának mondani, hogy Mizia, a perzsákhoz tartozik. Hát dalold el nekem azt a miziai dalt. Nem tudom miért, de ma oly különös, hol szilaj jó kedvem vau, hol meg borongós hangulat vesz rajtam erőt. Igen... igen királynőm, gyönyörködni akarok mezítelenségedben, táncodban, énekedben! Artémisz — Ildikónak, a perzsa királyleánynak nagyon jól esett a bók — s igen tetszett neki az a rajongás, melylyel a hatalmas király őt körülvette. Lefejtette magáról utolsó ruhadarabját is, meghajtotta magát Csaba, ura — királya előtt — és mosolygott.