Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)
1913-12-07 / 98. szám
99-ik szám. JfötHSTIBÉEL 1913. december 11. 3 . veink aránylagosan drágák. A Pesti Hirlap hasábjain már egy unatkozó tanár ur bebizonyította, hogy a középiskolánk által használt tankönyvek méreg drágák. No a népiskolai tankönyveink se olcsók. Nézzünk csak szét, hasonlítsuk ősssze jegyzékeinket. Hol vagyunk mi még a horvátoktól is . . . Horvátországban a tankönyvkiadás kizárólagos joga ahorvátállamnyomda-é. (Elemi népiskolát értek.) Valósággal monopoliumot képez; a nyomda vezetősége olyan altruista módon értelmezi azonban ezen jogát, hogy a tankönyveket önköltségi áron szolgáltatja ki közönségének. Egy „Abc" könyv 20 fillér, egy III. osztályú olvasókönyv 60 fillér. Hol vagyunk mi még ettől. A belgrádi „Matica" is oly olcsón adja könyveit. És ezen rendszer mellett a tankönyvírók is szépen keresnek. Megelégedettek. Háiásak is ám azért — hálásak — mert igazán jól megszeikesztett könyvekkel állanak a fórumra. Nálunk azonban az altruizmusnak semmi köze nincs a tankönyv kiadáshoz. Többnyire hatalmi vagy üzleti ténykedés. Aránylagosan olcsó kiadványa csak az államnyomdának és a Stephaneumnak van. Nem is lehet reményünk addig olcsó tankönyvekre, mig ezen ügy véglegesen és országosan rendeztetni nem fog. Vagy az állam vagy az egyházak által. Hogy mikor jő el ez a korszak? nem tudjuk, de epedve várjuk. Különösen mi, falusiak. Mert a gazdag városiak tán észre sem veszik ezt a kis „jelentéktelenséget" (igy fejezte ki magát egyik kartársam — de mi nyögünk belé . . .) Ámig ezek az állapotok tartanak addig ez a szegény, vagyontalan szülék mindig keserűséggel és rettegéssel fog szept. elsejére gondolni — s addig mindig akadni fognak szülők — kik gyermekeiket az összeíró hatóságok előtt letagadják. És szervezhetünk minden télen analfabéta-tanfolyamot is. — Ezekért az analfabétákért Íródott az én cikkem — kik iskoláink körül évről-évre felnőnek. Csendben . . . észrevétlenül. Felnőnek iskola és kultura nélkül — mert a jelzett körülmények által erre kényszerítve vannak. Da ... egy kicsikét mi is hibásak vagyunk . . . Tankönyveink bevezetésével nem mérlegeljük eléggé a szülők vagyoni helyzetét és állapotát! ! Ez a hibánk azonban menthető, mert a mi lelki szemeink előtt Magyarország nagy kulturája lebeg melynek elérésért, megvalósításáért a modern és észszerű páedagogusnak minden felhasználható eszközével küzdelembe szállunk . . . & Tanítók Hunyadi Háza. Irta: Matlák József. Nem régen pár napi dolgom akadt Kolozsvárt. Voltam e kincses városban már többször is ; most azonban, hogy huzamosabb időn át csendre volt szükségem : nem tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy szállodában lakjam. Rövid fontolgatás ulán elhatároztam, hogy irok a Tanítók Házába. A levelezőlap mellé erősítettem egy másik megcímzett lapot (épp akkor kifogyott kicsi postánkon a válaszos levelezőlap) s útnak indítottam Erdély ssive felé. Vagy három nap múlva visszajött a címemre saját kezemmel megirt lap. De a tulajdon betücimen kivül egy árva szo se volt rajta. (Később tudtam meg, hogy útközben valahogy levált az anyalapról). A dolog meglepett. Csodálkoztam rajta, hogy a válaszlap egyetlen vonás nélkül jö't vissza. Ej — gondoltam — majd meghúzódom valami csöndes szállodában ! S kezdtem beletörődni a változhatatlanba. Néhány nap múlva egy lapot kaptam Kolozsvárról. Bartha Pál, a „Nemzeti Iskola" volt kiváló szerkesztője, a Tanítók Háza igazgatója irta. Pár napra kaphatok szállást napi egy koronáért; ellátást azonban nem adhatnak. Ez volt rajta. Mondanom se kell, mennyire megörültem e pár sornak. Nemcsak azért, mert a szállásom csak napi egy koronába kerül, hanem azért is, mert biztos voltam benne, hogy csöndes, nyugodt helyem lesz. E megnyugtató tudatban vártam elutazásom idejét. Mivel mifelénk a Tanítók Háza fekvéséről senki felvilágosítást adni nem tudott (a Lexikonban még hire-nyoma sincs ez intézménynek, egyszerűen azért, mert a jó öreg Pallas születése idején a tani'óság eme büszkesége még nem volt a föld szinen), a vonaton szerettem volna kérdezősködni a dologról. De mert útközben akkor is hallgatni szeretek, ha volna is kérdezni valóm, nem kérdezhettem meg senkit. Mikor vonatunk berobogott a gyönyörű nagy kolozsvári állomásra, még mindig fogalmam se volt róla, hogy merre lehet a Tanítók Háza. Csak az vigasztalt,||hogy egy orvosnövendék földim, akinek megírtam jövetelemet, várni fog. Feszülten figyeltem a perron publikumát, de medikus barátomat nem láttam sehol. A vonat jól előre ment. Amint kiszálltam s a hosszú perronon át a kijárat felé igyekeztem, a kijáró előtt pár lépésnyire feltűnik keresett barátom alakja. — Van szerencsém, kollega ur! — köszönt az elegáns liu. — Van szerencsém ! — erősítgettem én is a magam részéről. — Tudja-e kollega ur, merre van a Tanítók Háza? — Hogyne! hogyne! Ki ne tudná Kolozsvárt, hogy e hires, szép épület merre van ! — nevetett barátom. — Messze van-e ide? — Bizony az jó messze van ! — Akkor üljünk kocsiba! — indítványoztam. Kocsiba vágtuk magunkat s egyik podgyászdarabomat társam szorítva magához, másik csomagomat én ölelvén keblemre : megindultunk a város felé. A Szamos hidján túlhaladva, mindenféle mellékutcán mentünk. Egyszerre csak egy tágas, gyönyörűen gondozott térre fordult be kocsink. Egy pompás, hatalmas épület áll büszkén előttünk : a remek uj Nemzeti színház. Tovább megyünk. A színház mögött folytatódik a park. Aztán egy utca jön s annak a másik oldalán egy impozáns kétemeletes, vöröstégla falu épület. — Ott van a Tanítók Háza ! — szólt útitársam a remek palota felé mutatva. — Igazán ? — csodálkoztam én — hiszen ez gyönyörű dolog! Megálltunk a kapu előtt. Be volt zarva. Próbálgattuk kinyitni. Hiába. Kerestük a csengőt. Nem leltük. — Igaz ! — ötlött eszébe a kocsisnak — ez a kapu csak este van kinyitva. Nézzük meg a másik kaput! A főkapu, amely a színház felé néz, nyitva volt. Besiettem a vasrácsos kapun át a gondosan parkírozott kicsi udvarra, majd azon át, főihaladva egy néhány lépcsőn, az épület bejáratához jutottam. Beléptem. Siető, álldogáló, hirdetési táblát tanulmányozó csoportokat láttam. Találomra odamentem az egyik csapatocskához. — Hol találhatom, kérem, Bartha Pál igazgató urat ? — Nem tudjuk ! — hangzott a válasz. Az ifjak legnagyobb része a baloldali folyosóra özönlött. Utánuk mentem én is A mint az ajtón, melyen át a többiek eltűntek, be akartam menni, egy rendkívül elegáns, középmagas, kövér, borotvált bajuszu és szakállú, de oldalszakállas uri ember jött ki. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy megkérdezem ezt az urat, de a másik pillanatban elálltam ettől a tervtől és beléptem az ajtón. Hatalmas nagy terembe jutottam. Hosszú asztaloknál üllek a jogászok, medikusok, bölcsészek, gyógyszerészek. Az asztal tisztán, Ízlésesen volt megterítve. A hófehér abroszszal leterített asztalok között fehér kiszolgáló ruhába öltözött szolgák hordták föl az ételeket. \ látvány, a nagy tisztaság és csín meglepett. Pár pillanatig roppant jóleső érzéssel és büszkeséggel szemleltem a kedves képet. Aztán kimentem. Gondoltam : majd akad valaki, aki megkérdezi, hogy kit keresek. Alig tettem a folyosón — jobbra-balra nézegetve, valami útbaigazító felírást keresve — pár lépést: az előbb látott elegáns ur hozzam lépett. — Kit tetszik keresni ? — Bartha Pál urat. — Én vagyok. Bemutatkoztam. Rögtön előhivatta a kapust. Kérdezte, melyik szoba üres. Majd mikor megkérdeztem a kitűnő tollú pedagógustól, hogy van-e itt a közelben vendéglő, ahol étkezhetném, igy szólt: — Ha tetszik, napi 2 koronáért nálunk is kaphat reggeli, ebéd, vacsorából álló kosztot. Az ajánlatnak természetesen roppant megörültem. Olcsó is lesz, meg kényelmes is lesz a dolog. Mert bizony soha se szerettem étkezés céljából máshová mászkálni. Az volt az eszményképem mindig: ott étkezni, ahol lakom. Rendkívül nagy gaudiumnial fogadtam tehát a direktor ur ajánlatát. Örömöm csak fokozódott, midőn „Ebédelt-e már ?" kérdésére elrebegvén a boldogtalanitó „Nem"-et, barátságosan betessékelt az ebédlőbe s fölszólított, hogy foglaljak helyet egy asztalnál. Mielőtt az örömmel fogadott felhívásnak eleget tettem volna, megkértem a direktor urat, hogy kollegám is ebédelhessen velem. Sok beszélni valónk is volt, meg aztán társam úgyis elkéste az ebédjét — miattam. Az igazgató ur „kivételesen" megengedte. A jóizü és bőséges ebéd után kollegámmal a városba mentem. Csak este felé kerültem haza. A vacsorát bekapva, színházba rohantam. Hanem aztán másnap alaposan szemügyre vettem ám mindent! Reggel 6 kor fölkelésre csöngetnek. Fél óra múlva ujabb csengetés : már lehet reggelizni. Egész 7 óra utánig. Aztán ki-ki dolga után lát. Az ebéd 7*2 kor, a vacsora 7-kor van. 10 órakor lefekves. Mindez szép sorjában le van irva a Házirenden, mely pl. az olvasószobában is két példányban van meg. Az olvasó tulajdonkép két helyiségből áll. A kisebbik a könyvtár, a nagyobbik az olvasószoba. Pallas, Révai, Jogi Lexikon, sok-sok újság meg folyóirat és sok szép könyv lelhető itt föl. Jókai, Eötvös, Vas Gereben stb. összes müvei szép sorjában állanak a szekrényekben. A falakon tanügyi férfiak hatalmas méretű arcképei. Két sarokban egy-egy mellszobor (Eötvös, Berzeviczy). Az olvasótól jobbra van a nagyon ízlésesen berendezett igazgatói iroda. Nagy vasszekrény áll a sarokban. Az ablakok előtt Íróasztal. Arrébb kényelmes fotelek. Az irodán tul az igazgató magánlakása van. Az irodából a folyosóra kijövet, a vendégszobákat találjuk. Az épület közepe felé haladva, a lépcsőház innnen eső oldalán egy ajtón nagy tábla hirdeti, hogy abban a helyiségben egy tanítói takarékpénztár nyert elhelyezést. Az első és második emeleten a magas, tágas, világos tanulószobák vannak. Kettenhárman laknak egyben-egyben. És pedig nagyon kényelmesen. Igen jól föl van szerelve mindennel minden szoba. A gőzfűtés fűtőtestein kivül cserépkályha van mindenütt. Gázvilágítás és vízvezeték szolgáltatja a fényt és a legjobb italt. Az épület közepén az I. és a II. emeleten a társalgó, illetve a zeneterem van. Billiárdasztal, illetőleg egy pompás rövid zongora áll az ifjúság rendelkezésére. Az alagsorban van a fürdő, a lakatos műhely, a gőzfűtés hatalmas kazánjai. Itt van továbbá a mosókonyha, a cselédlakások, különféle raktárak és más e félék. A benlakók átlagos száma 100. Ez a szép szám is, meg a pontos, lelkiismeretes vezetés is egyaránt bizonyítja, hogy ez az intézmény virágzik. Sőt jó gyümölcsöt is terem : jellemes, hazaszerető, müveit polgárokat nevel a hazának. Bartha Pál mindenesetre az az ember, kire a tanítóság e szemefényét bátran rá lehetett bizni. Nyugodt, tapintatos, müveit ember, kj atyai szeretettel bánik az ifjúsággal. Ez a nagy komoly szeretet sugárzik ki a bejárat feket' táblájára függesztett felhívásain, figyelmezteté 6 sein; erről tanúskodik minden szava, mindé 1 1 egy óra aia«t készülnek p<$ st ai megrendelések LAPUNK NYOMDAJABAN. aznap küldetnek.
