Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1913-05-04 / 36. szám
2 36-ik szám. JÍYtelDÉK. 1913. máius 4. és eltartását, nevelését és gondozását, vagy a bűn útjára tévedt fiatalkorúak : apacsfiuk és erkölcstelen életű leányok magaviseletét, iszákos családok ellenőrzését a társadalomnak — egészen más légkörben nevelkedett, más erkölcsi felfogású nő és férfitagjai puszta lelkesedésből állandóan és eredményesen teljesítsék ?! A pártfogó egyesület elnöksége évi jelentésének végén maga is azt a tanulságot szűri le, hogy a patronázs tevékenység mezején nagy tér áll rendelkezésre, hogy sok irányú kérdés vár megoldást, s hogy ennek érdekében igen nagy szükségük van a társadalomnak odaadó lelkes munkájára. A legteljesebb elismerés illesse mindezekért az egyesületnek buzgó és fáradhatatlan vezetőségét. Amidőn azonban mi magát a kitűzött célt elvontan tekintjük, lehetetlen, hogy egyúttal meg ne állapítsuk és ne hangoztassuk, hogy a mi nézetünk szerint a patronázs ügye jelentőségéhez és fontosságához képest Magyarországon nincs kellőképen értékelve, s hogy mi a patronázs tevékenységet méltó helyén nem a társadalom kezében, hanem a társadalom megfelelő résztvételének biztosítása meilett kizárólag és egyedül az állam kezében látjuk. Addig is azonban, amig ez a mi vágyakozásunk teljesülni fog, — amely vágyakozásban úgy hisszük, hogy a pártfogó egyesület vezetőségével is csakhamar találkozni fogunk, — a Szabolcsvármegyei pártfogó egyesület csak folytassa megkezdett küzdelmes munkáját, s ne szomorítsa el az, hogy a társadalom csakhamar közömbösen tovasiklik az ehez hasonló, zajtalan, csöndes, nem hivalkodó, de melegen érző szívét feltételező munkásság felett, s legyen meggyőződve arról, hogy nehéz és fáradságos, főleg pedig hálátlan munkásságában sokaknak meleg rokonérzésével s támogatásával találkozik. & színház kérdéséhez. Ez idő szerint ugyan nem épen aktuális az uj szinház épület kérdése, mert hiszen a város egyfelől a pénzviszonyok miatt, másfelől azért, mert az uj szinház építésének kérdése még hosszabb tanulmányokat és előkészítést igényel és az uj színházat különben sem lehetne a leggyorsabb eljárás mellett sem megépíteni akkorára, amikorra a debreceni színikerületi egyezmény lejár, egyelőre arra határozta el magát, hogy a jelenlegi színházépületet hozza rendbe annyira, amennyire a reá fordítandó költségeket megéri. Mindazonáltal nem árt, ha az uj szinház dolga körül felmerülő eszmék addig is érlelődnek, szóba kerülnek, mig a megvalósításra kerül a sor. Mint ismeretes, Balla Jenő városi tanácsos egy eleddig szokatlan eszmét vetett fel ebben a kérdésben. Azt, hogy a színházat lehetőleg a saját jövedelmezősége terhére kell felépíteni. Ebben az irányban két nagyobb emlékiratot is dolgozott ki s felterjesztett a város polgármestere elé. Az egyiket még 1911-ben, a másikat ebben az esztendőben. Az előbbiben a helyárak emeléséből ajánlotta a színházépület építési költségeinek fedezésére az alapot megkeresni. Az utóbbiban egy győri hasonló tanulmány alapján a nézőtér befogadó képességének megfelelő nagyságával kapcsolatban épen ellenkezőleg az olcsó helyárakat ajánlja, hogy a sürü krajcár elve helyettesítse a ritka garas elvét, a fősúlyt az ízléses, de takarékos építkezésre fektetvén. Mind a két tanulmány azon alapul, hogy a szinház és általában a színészet ma már nem csupán kulturális intézmény, mint volt hajdanában, amikor ezen a címen az állam, a városok és a magánosok vállvetve támogatták a színészetet s az reá is volt arra szorulva, hanem egyúttal üzleti vállalkozások is, melyek helyes vezetés mellett magukban is megállanak. Most a nagyváradi „Szabadság" cimü lapban jelent meg egy érdekes cikk, mely nagyjából ugyanezzel a kérdéssel foglalkozik, Sőt tovább is megy, mert — szerintünk legalább — túlzottan üzleti vállalatoknak tekinti a szinházkérdéseket. Anélkül, hogy a szóban forgó cikkel magunkat mindenekben azonositanók, leközöljük azt szószerint. * Dr. György Ernő, Nagyvárad város törvényhatósági bizottságának tagja, eleget tett a közgyűlés óhajának s írásba foglalta indítványát, amely reformálni akarja azt a rendszert, ahogyan mifelénk a színházkérdést kezelik. Országszerte megnyilvánult óhajnak ad kifejezést ez az indítvány. Budapest már megérti, hogy a szinház üzleti vállalat, amelynek vezetői, igen helyesen, üzletre törekszenek, üzletet csinálnak, publikumot hajszolnak, az eszközöket ők válogatják, az eredményért ők felelősek, a sikerek, a veszteségek egyaránt az övék és ez igy van helyesen. Vidéken azonban ez másként van. Vidéken azonban ez ugy van, hogy a szinházügygyel foglalkozó minden aktára rá van ütve a pecsét, hogy „itt a kultura támogattatik." A színházat mindenki köteles támogatni, az állam is, a város is köteles szubvenciót adni, az ujságiró köteles dicsérni, a közönség köteles fizetni, akármi történjék is a szinhazban, mert ez Jcultura. Pedig nem minden kultura. Nem kultura elsősorban az, ha a szinház kikapcsolja munkálkodása köréből a nevelő célzatot, nem tanitani akar, hanem csak mulattatni, szórakoztatni és ennek révén elejti az irodalmibb színvonalon álló műfajokat, nem törődik a klasszikusokkal, hanem ami ringy-rongy operett, francia kosonéria, neger csárdásos ostobaság olcsó pénzen megvásárolható, vagy amiről ha drága és remélni lehet, hogy a publikum bedül, — az mind előadódik, de előadódik még vasárnap délután is a zsenge ifjúság előtt, és ez azután — minden tisztelet nélkül legyen mondva — elneveztetik kulturának. Hát ez nem kultura, ez színházi üzlet. Percig sem állítjuk, hogy nem tisztességes üzlet, de semmiesetre sem kultura. -Ha a szinház kulturális célzatot szolgál, ám jó, ez helyes, akkor adassék szubvenció és minden jó a tam magamat — mártírrá avatni. De mégis áldom azt a gyötrelmes napot, melyen ugy éreztem, mintha a mennyből a pokolba hulltam volna alá. Áldom, mert más mederbe, más irányba terelte az életemet. Attól kezdve minden erőmmel a tudományok felé fordultam. Bújtam a könyveket, tanulmányoztam a zenét, festészetet, szobrászatot. A teknika minden vívmánya érdekelt és egy-egy monumentális alkotást órákig elnézegettem. Rajongtam a csillagászatért, csodáltam az orvostudomány korszakos találmányait . . . Mondhatni, kizárólag szellemi életet éltem. Pedig mennyi mosolygó leányarc, hány ragyogó női szempár került utamba. Megnéztem, megcsodáltam, átfontam mindent átölelni kész emberszeretetemmel és — vége. Eszembe se jutott, hogy csak egy ujamat is kinyújtsam értük. Aztán más irányba fordult az életem. A magány igen alkalmas arra, hogy az ember az eszméinek éljen, (arra is jó, hogy az ember összeöregedjék az eszméivel), meg hogy — vágyakozzék valaki után . . . Én is vágytam válaki után. S bár Maga volt az egyetlen, aki után lett volna okom sóhajtozni : kerültem Magát. Ismeri az esetet. Ismeri indokaimat is. Abból a föltevésből fakadt egész eljárásom, tüntető magány keresésem és meg tüntetőbb Maga — kerülésem, hogy ha valakibe igen könnyen beleszeretnénk, de nem akarunk: csak kerülni kell az illetőt. Az már ellenben nem volt a programmomban benne, hogy a magány hosszú óráiban állandóan Magára gondoljak, de — ilyen esetben a programm változás igen gyakori . . . Szóval, hogy ne legyek szerelmes magába : kerültem magát es — rettenetesen belé szerettem. Hogy ezt nem akartam mutatni: nem férfi gőg volt, hanem egész más. Hogy ha nagyritkán találkoztunk, kerültem a tekintetét, csak ugy félvállról beszéltem Vele, annak valami különös oka volt. Az, hogy Maga szerelmes volt — egy valakibe. Nyugodtan mondhatom, nem is gondoltam rá, hogy attól a valakitől megpróbáljam elfordítani a szívét. Dicsértem őt Magának, folytonosan a legnagyobb elismeréssel, a legönzetlenebb szeretettel beszéltem róla. És ha hallottam, (mert hallottam) róla olyasmit, aminek az elmondása Magának nem esett volna jól, hát — hallgattam. Kívántam és akartam, hogy boldog legyen . . . A szívem tele volt keserűséggel a sors ellen és szeretettel Maga iránt. Ez a rettenetes és folyton rosszabbodo állapot magyarázza meg, hogy midőn egy félig-meddig barátnője szintén erőszakosan az ismeretségemet kereste: hallgattam az illető szavára. Abban a hitben, hogy megmentem a Maga boldogságát. Mert sokáig semmi esetre se birtam volna szó nélkül megállani a dolgot. Bevallottam volna mindent és akkor Magát legalább is kényes helyzetbe hoztam volna. Annyira szerettem Magát, hogy est se akartam . . . Aztán igen rövid időre elzsongitotta a Maga után való sóvárgás fájdalmait az uj ismerős. Mindenáron azt akarta ez a lány, hogy az övé legyek, hogy magához láncoljon. Undorodtam a nagy igyekezettől, melyet kifejtett, de az udvariasság (az én átkozott gyöngém) nem engedte, hogy ezt nyíltan megmondjam neki, vagy ereztessem vele. Nincs az a világfi, aki kitartóbban tudna ostromolni egy hölgyet, mint a Maga fél-barátnője engem ostromolt. Egy öregedő leánynak, aki minden áron férjhez akar menni, ha kell: a leginkorrektebb módon is, aki tisztában van vele, hogy ez a legutolsó alkalom a férj fogásra és ha ez nem is sikerül: vége minden • nek, •= mondom egy öregedő leánynak minden furfangját harcba szólította ellenem. Nem részletezem a dolgot, hisz Maga épp ugy ismeri, mint én, vagy akár az egész vidék. A cál elérése aránylag elég könnyen ment. A magamfajta egyenes lelkű ember nem lát titkos kelepcéket, gyorsan záró csapdákat, szövevényes terveket, tekervényes, girbe-gurba irányokat. Én se láttam. Mindenkit olyank tartottam, mint Maga, Édes mindenem. Ha nem ismerné az ügyet, valóban csodálkoznia kellene rajta, hogyan bonyolódhatott össze a mi sorsunk: a Maga fél-barátDŐjéé, meg az enyém. A pici, sovány, barna bőrű, igen köznapias gondolkozású leány, aki a bakfiskoron régen túlesett., hogyan vonzhatott jobban, mint Maga ? Istenem! Maga előtt nem mertem szerelemről beszélni, de amannak ugy r ha olcsó és jó OaZon c iP őtaka r' JJ J akkor azt csakis cipő üzletében, Zrínyi Ilona-utca 3. szerezze be, hol o> leytartósabb és iegele^ánsab b férfi, női és priMGipÖk vannak raktáron.
