Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-03-23 / 24. szám

24-ik szám JfftS&I&ER. 1913. március 23. S bamosan emelkedik. Kezd már magyar, ez az elnyomott, lenézett magyar, a horvát politikai életnek is tényezője lenni! Ha ez a magyarság kifejlődhetik, oly bázisa lehet Magyarországnak, mslyre a kormányok bizton épithetik majdan a mostani kalandot horvát politikájukat. A Julián Egyesület áldásos működésének eredménye az a sok magyar szó, mely immár szabadon felhangzik a Dráva és Száva közén, mely templo njokban és iskolakban dicséri az Urat! . . . De . . . most jő a „de*. Ez a tevékeny, missió egyesületünk még több eredményt tudna felmutatni — ha több anyagi eszköz állana rendelkezésére. Mert a megoldandó nagy feladatokhoz képest ez nagyon kevés — nagyon csekély ! Pedig 32 iskolájának fenntartása óriási önszegébe kerül az Egyesületnek. A magyar társadalmat a vidéki sajtónak kellene felébresztem nehéz, mélv láethargikus álmából és közömbösségéből — rámutatva a külföld ily irányú adakozására. Csak a vidéki sajtó mutathatna rá ezekre a dolgokra — s azok nemzeti hasznára — ébrentartva ezzel közönségünk állandó érdeklődését és áldozatkészségét is. Pártállás nél kül kellene ezeket az eszméket terjeszteni — melyek azonosak a magyarság mindenkori hegemóniájának kérdésével. Társadalmunk egyöntetű érdeklődésére már is nagy szükségünk volna. Nagy! Mert ez szegéűy, buzgó, ideális egyesületünk az anyagi eszközök hiánya végett már is nehézségekkel küzködik. És ez természetes is. Az állami subventión kivül alig egynéhány törvényhatóság, föur és egyház támogatja! Hol van itt a nemzet az ő bőkezű adományával ? Hol vannak azok a bőkezű, nemeslelkű, gazdag mecenások ? nagy osztalékot fizető banKok ? gazdag városok ? Hol vagytok ti minden szépért és jóért lelkesedő polgárok — és Ti gazdag Egyházak ? . . . Hol vagytok ? . . . Én nem tudom! Csak azt tudom, hogy ennek a nemzeti missiót teljesítő Egyesületnek még a neve is ismeretlen. — Szomorú dolog ez nagyon! Münchenben még az iskolás gyermekek is a „Schulverein" céljaira gyűjtenek. Nálunk . . . még hivatalos előkelőségek se tudják a Julián Egyesület nevét és célját. — Cikkem elején (per analogiam) azért hoztam fel a horvátok kulturális áldozatkészségét — mert én is hasonló nemzeti felbuzdulástól várom a Julián Egyesület megerősödését! De a „Hrv. Narodni Straza* dolgát nemcsak az analógia kedvéért hoztam fel. Nem! Ezért nem lett volna érdemes példá ért a Balkánra lemenni. Csak azért hoztam fel, hogy a magyar közönségnek bemutassam azt a sok akadályt, melylyel a Julián Egyesületnek szokással szemben az uj törvénzkönyr a válási procedúrát jelentékenyen a nő javára reformálta. , Hogy azonban Japánban van sok boldog, istenáldotta házasság is, annak főoka, a japáni nőnek egyenesen példátlan finomlelküsége, gyengédsége; mert hiába tudja az újdonsült férj azt, hogy ő nem szereti a feleségét, vagy a felesége őt nem szereti, abban is egészen biztos, hogy az a parányi kis asszony, akit a szülői önkény hozzája csatolt, soha egy percét megkeseríteni nem fogja. Ne méltóztassék azt hinni, hogy ezt én az európai nők bosszantásáia mondom. Ez igy van és igy irták nálamnál sokkal tapasztaltabb, kegyesebb, jámborabb emberek, köztük keresztény hittéritők is fölös számmal. A japáni nőnek attól fogva, hogy férjhez ment, a régi elvek szerint, minden gondolatával, szavával és cselekedetével férjének kell élnie teljes önmegtagadással s még a legjobb családokban is a nő visel gondot a férfi ruháira, főz neki egyedül, vagy nagyobb segédlettel, bár itt magyar szempontból megint egy óriási fogyatkozásról kell beszámolnom. A japáni konyhaművészet valósággal az Ínyencségnek szóló hadüzenet, tisztaság az, mint mindenütt, a konyhában is a legkényesebben érvényesül, de az ételek, akár hus, hal, vagy :tésztanemüek, általában Ízetlenek,, sőt néha egészen kellemetlen izüek. Egy jó oldala azonban ennek is van. A japáni közmondás azt tartja, hogyhimojii tokini mazii mono nashi: ha éhes az emer, nincs Ízetlen étel. Ez tökéletesen igaz, de igaz az is, hogy a japáni ételek általános izetlensége mellett bajos volna csak egy falattal is többet enni, mint amennyi az éhség elverésére okvetlenül szükséges, ez munkája közben számolnia kell! Ezért vagyunk mi aggodalommal a „Hrv. Narodna Straza' iránt, mert egy ily gazdag, provokatív egyesület nagyon sok akadályt képes gördíteni Egyesületünk működése elé. Hatalmas bécsi partfogói révén : megakadályozhatja a Julián Egyesületnek sok, nemes tervét és szándékát. És ez természétes is. Ez a programmja. Ezért alakították. Slavóniai -magyarságnak tehát ez ujabb ellen séggel is fel kell vennie a harcot, melynek sikeres megvívásáért: még nagyobb összetartásra van szüksége. Ismerve a slavóniai véreink erényeit, nemzeti összetartását és vas energiáját, ismerve missió egyesületünk agilitását — bátran hirdethetem, hogy magyarságunk megfogja tartani pozitióját ez ujabb ellenséggel szemben is. Slavóniai magyar véreink nagy fontosságára mutat gróf Széchenyi Béla e szavaival: .Ők képezik nekünk azt a természetes kapcsot, mely bennünket meg Horvát-Szlavonországgal összeköt. Ha ez is elszakad — nem marad más — mint törvényeinknek r deg, vékony, pókhálószerü összetartó szálai.* Ezért támogassuk hát a slavóniai magyarságot — támogassuk megerősödését — mert ezzel csak Önmagunk erejét és hatalmát növeljük. Ezért támogassuk hát a Julián Egyesületet is — mert csak ennek védőszárnyai alatt boldogulhat a slavóniai magyar! Államférfiaink pedig folytassanak a Társországokkal szemben olyan uralmi politikát, melynek gerince ne a magyarság szerzett jogainak fokozatos feladása legyen, ha nem azok megóvása, kiterjesztése min • dennemü más intranzigens, trialisziikus törekvésekkel szembeni Vegyünk példát csak a balkáni szomszédoktól. Románia, az ö maroknyi, kecskepásztor kucó-oláh testvérei érdekében az egész európai diplomátiát megmozgatja. Mi még azt is elhagyjuk veszni, ami van . . . Oh barcsak felébredne a magyar társadalom mély, laetargikus közömbösségéből s gondolkozna és cselekedne. Cselekedne a nagy idők márciusi idusának szelleme szerint. Ebből a nagy és szent cselekvesből minden honpolgárnak kijutna az ő része. Kijutna ... ha ... a vidéket behálózó lokális sajtó folytonosan ébrentartaná társadalmunk közérdeklődését. Ezért szeretnők mi a vidéki sajtót ez eszme szolgálatában látni, mely hazafias kötelezettségből rá csak haszon és előny származhatnék — szellemi niveaujának emelkedése által. Olaszország, Németország vidéki sajtója már több mint egy évtizede ez eszme szolgálatában áll. Van is eredménye. Még a legutolsó Eifel-vidéki lapocskáknál is megtaláljuk azokat a rendszeresített rovatokat, melyek a „Schulverein* javára érkezett adományokról számolpedig az eledelek tápláló voltával együtt egészségtani szempontból egyenesen üdvös dolog. A lakóház rendbentartása persze távolról sem követel annyi vesződséget, mint minálunk. A régi divatú házak favázát az ácsmester hamarosan összeüti, a szobákat többnyire farámás papirtalak választják el egymástól. A padlót finom, igen tisztán tartott gyékényekkel takarják, európai értelemben vett bútorzat úgyszólván nincs is, ugy hogy a gyermekeknek nincs min bezúzni a fejüket. A szekrényeket rendesen a folyosókon helyezik el, földre teritett gyékényeken és pokrócokon hálnak s a vánkost sima hengeralaku fadarab helyettesíti, amit a nyak alá tesznek. Ez a nőkre nézve annál fontosabb, mert igy az ő kényes frizurájukat, melyre olyan sokat adnak, nem kell mindennap egészen elölről megcsinálni. Ennek oka pedig nem lustaság, hanem az, hogy a japáni nőnek a régi jó elvek szerint mindig tetszetősen, csinosan kell ura és családja tagjai előtt mozognia, de csak a legkevesebb időt illik a maga cicomázására fordítania. Valamint sokan akadtak, akik a japáni nők véghetetlen kedvességéért, szelidlelküségéért, példátlan önfeláldozásáért egekig magasztalták, ép ugy akadtak olyanok is. akik nagyon megsajnálták s helyzetét a férfiéval szemben lealacsonyitónak tartották. Ez talán a régi világban bizonyos fokig igaz is volt. Ma már azonban sok minden megváltozott s a japáni nőt a társadalomban való szabad mozgása szempontjából a japáni törvények egészen egyfokra emelték európai testvéreikkel, bár kétségtelen, hogy a japáni nő szabadságát jó ideig fogja még ugy megbecsülni, mint hogyha csak ábránd volna még s az egész népnek kiszámíthatatlan javára nem a közélet porondján akar nak el. Igy érthetjük meg azt, hogy miért van a glóbuson szétszórt német kolóniáknak oly fejlett magas kulturája — s miért tartják meg e németek nemzeti jellegüket bármely körülmények között! Nekünk is ezt a példát kellene követni. E példa és igehirdetést csak a vidéki sajtó teljesíthetné. Csak a nagy, napi sajtó nem arra való. A fővárosi nagy lapoknak más az ő feladatuk, ők a nemzet politikai és gazdasági fejlődésének iránymutatói és regisztrálói, ők nem csaphatnak reklámot (bocsánat e szóért) missió intézményeinknek! nem csaphatnak, mert dobbal nem lehet verebet fogni. Vagyis: jobb és helyesebb, ha a fővárosi, nagy napi sajtó nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal részletesen, mert ez esetben az ellenséges külföldi sajtónak sincs mit kiollózni a magyar lapokból. Mert a Scotus Viator-ok remekül értik az ily kiollózott csemegék „feldolgozását" és európai feltalálását s melyek azután mind a magyar barbarizmusról regélnek. Ne adjunk hát anyagot a Times nek, a Tribuná-nak és a Figaró-nak. Hisz már amúgy is elég „unsimpathikus", „soviniszta

4 népek vagyunk! (Soviniszta ! . . . bár csak igazuk volna !....) Tudja eZt a nagy sajtónk is — azért igyekezik nemzeti intézményeinket más módon rekompenzálni. A vidéki sajtót kérjük tehát fel ismételten, hogy karolja fel a jelzett eszmét — s hintse el annak szellemi magjait társadalmunk minden rétegébe — mert csak igy várhatjuk nemzetünk megerősödését és gyarapodását. Jognélküliek. Irta: Tóth József. III. Lombroso „L'uomo di gemo" cimü világhírű munkájában kifejti, hogy a lángelméjüség az őrültségnek egy fajtája. Az e fajta emberek közé tartoznánk, ha magunkat képesnek tartanók mindazon csalhatatlan irányeszméket kifejteni a köztisztviselői fegyelmi jog reformjának érdekében, melyek az annyira szétágazó közhivatali érdekszálakat követve minden érdek kielégítésére vezetnek. Egyetlen ember részéről ez olyanforma kísérlet volna, mintha a világon létező 25 ezernyi világító tornyot lerombolva, egyetlen egy újra építendő torony fényével akarnók együtt dulakodni a férfiakkal, hanem a régi ideálok szerint jő anyának és hü feleségnek lenni leend továbbra is az ideálja. Ez persze nem jelenti azt, hogy a japáni nő valami félig öntudatlan rabszolgája conventionális felfogásoknak. A japáni nő nagyon is öntudatos és a családi életben gyakorolt önzetlensége annál imponálóbb. A nemzeti öntudatnak ép ugy részese a japáni nő, mint akármelyik japáni férfiú, sőt az amazon hajlamok sem ritkák. Mikor Szaigo Takamori 1877-ben a régi japáni ideálok nevében fellázadt az újrend ellen, fiatal leányoknak egész kis dandára csatlakozott hozzá s a súlyos japáni kard az ő kezökben époly félelmetes volt, mint akármelyik viharedzett szatszumai vitézében. A legutóbbi háború előtt is a nők izgattak elsősorban a háború mellett s akadtak olyan nők is, akik nyíltan megmondották, meg is irták, hogyha ők volnának kormányon ülő férfiak, nem hagynák magukat az oroszoktól oly sokáig orruknál fogva vezetni, hanem már régóta dörögnének az ágyuk. Meg kell itt emlékeznem Nogi tábornok feleségéről, kinek két derék fia esett el Porthartur alatt. Mikor egy hadnagy a második fiának a hamvait hozta haza, Noginé kegyelmes asszony mosolyogva fogadta és kínálgatta frissítővel, cigarettával, mert hát egy japáni nőnek akkor is mosolyognia kell, ha ugy érzi,, hogy a szive meg akar szakadni. Aztán a kegyelmes asszonyka arra kérte a tiszt urat, mutassa meg neki a fia kardját. És megnézte figyelmesen, hozzáértő szemmel s látva, hogy sok helyen kicsorbult, mosolyogva mondta i boldog vagyok, mert ugy látom, hogy a fiu becsületesen megfelelt kötelességének. (Folytatjuk)