Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-02-13 / 13. szám

Nyíregyháza, 1913. február 20. Csütörtök XXXIV. évfolyam. 15. szám. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyílt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. A színház válsága. A mi színtársulatunk dolga válság előtt áll, amelyet nagy gonddal, külön­böző nézetek súrlódásával tárgyalnak — Debrecenben. Ugy hiszem, hogy nekünk is beleszólásunk lehet ebbe a kérdésbe. Íme most is éreznünk kell azt a szégyen­letes függőséget, mely minket Debrecen­hez füz, mely minden törekvésünket meg­bénítja. A kereskedelmi és iparkamara debreceni, a hol megyénk ipara és ke­reskedelme nincs lélekszámarányban, ha­nem csak egy-két taggal képviselve. Az ügyvédi kamara — debreceni, a mely­nek választmányában a szabolcsmegyei kar, bár legalább egy negyedét képezi az összlétszámnak, — csak egy taggal van képviselve. A szinházi bizottság debreceni, mely bár a mi ügyünkben is dönt, nél­külözi Nyíregyháza képviseletét. Áz eset az, hogy a színház igazga­tója, Zilahy Gyula, megszűnt anyagilag felelős színigazgató lenni, és a társulat ügyeinek ezt a részét a debreceni szin­ügyi bizottság vette át. A debreceni szín­ház bérlete 1914. évben megszűnik. Most előáll Beöthy, a budapesti magyar szín­ház igazgatója, és azt az ajánlatot teszi, hogy átveszi a színházat. Erre megindul­nak a különféle érdekek, és a hogy ez már szokásos, a magánérdek a közérdek címe és leple alá bújik. Mi lesz a színé­szekkel ? Mi lesz a vidéki szinész-egye­sülettel ? Egyelőre csak arról folyik a vita, hogy vájjon a fővárosi szinházak néhányának direktora pályázhatik-e vidéki színházakra? Számtalan kifogás emelkedik ellene. Hogy ez szinháztrösztre fog ve­zetni. Hogy Beöthy a rossz darabjait, el­avult díszleteit akarja a vidéken értéke­síteni. Itt tehát ehi kérdéssé lett emelve a dolog. A magam részéről külön választanám a szinház ügyét, mint kultur szükségle­tet, a színháztól, mint üzleti vállalkozás­tól. Mert — ugyebár — tisztán áll előttünk, hogy a színtársulatok ma már — altruista vállalkozások, melyeknek anyagi vezetői csupán a kultura fejlesz­tésért fáradnak és kockáztatnak. Üzlet ez, mely annál jobban prosperál, mennél in­kább magához vonja a — fogyasztót, a közönséget. Jó repertoár és jó előadások: ezek a vonzó erők. Igy van ez a nagy és önálló város­ban. Némileg másként van ez itt nálunk, — ahol a kiéheztetett közönség kény­telen megelégedni azzal, ami adva van, — és ennek a monopoliumnak, továbbá annak tudatában, hogy mi nekünk az előadások nívójába beleszólásunk nincs: a társulat — ambíció nélkül dolgozik. Mi volna, ha Beöthy venné át a színházat? Először is ha szinháztröszt fenyegetne is, ennek itt más értelme van, mint az iparban. A tröszt itt nem emel­hetné az árakat és nem csökkenthetné a termelést. Másodszor pedig, a fővárosi díszletek még kihasznált állapotban is többet érnek, mint a mieink, mikor ujak. Mert ott a díszletek korhüek, fényesek, stílszerűek maradnak, ha 100 előadáson egymásután lettek is használva. Nálunk, — operettben, schakespeari drámában, — Bernstein-műben egyaránt szerepel a — magyar cimeres oszlopcsarnok. Mikor áldozhat vidéki színigazgató 20 - 80 ezer koronát egyetlen darab kiállítására? A fővárosi még többet is kockáztat és ha ezt hozza el hozzánk, mindig többet fog érni, mint amit eddig szenvednünk kellett. De mitől félnek színészeink ? Eltekintve attól, hogy a Beöthy társasága, mely a debreceni, nyíregyházi és máramaros­szigeti színházakban fog játszani, a jog és illetőség szempontjából vidéki társu­lat marad, amely a vidéki szinész-egye­sület kötelékébe fog illeszkedni: ez a társaság — épen a fővárosi színházakkal való kapcsolatánál fogva csak jobb lehet. Beöthy nem fogja tűrni a nyegle, lelki­ismeretlen iparos-színészeket azért, — mert olcsók. Beöthy az ambíciót értékelni, de jutalmazni is fogja, mert a fiatal tehet­ségeknek a fővárosi színpadokat nyitja meg. Tódulni fognak a jobb erők, az igazi tehetségek eme kilátás, a megnyíló tér felé. Beöthy nem fogja engedni, hogy egyesek megcsontosodjanak a színháznál. Beöthy nem fogja tűrni, hogy az elő­adásnál fejetlenség uralkodjék. Egyáltalán, én annak sok és nagy előnyeit látom, Balkán szláv államai és a balkáni háború. Irta és a Szabolcsvármegyei Bessenyei-Kör szabadliceumá­ban 1913. január 23-án felolvasta: Dr. Pró'hle Vilmos. Október 17-én Szerbia üzent hadat Török­országnak, 18-án pedig Bulgária és Görögor­szág hadüzenete is megérkezett a Portára. Ugyanezen a napon irták alá a tripoliszi há­borút befejező olasz-törők békekötést Ouchyban. A török fővárosban már hetek óta óriási izgalom uralkodott: ugy a jeune-türkök, mint az úgynevezett entente-liberale pártja népgyü­léseket rendeztek, hogy a háború mellett izgas­sanak. A népgyűlések után pedig zeneszóval, zászlókkal járta be a nép az utcákat, egyre hangosabban köretelve a kormánytól a háború­nak mennél erélyesebb megindítását. Meg is indult a háborús készülődés a leg­nagyobb sietséggel, de bizony a török rezer­visták már egy kissé nvomottabb hangulatban búcsúztak családjuktól, mint például a bolgá­rok ; nem azért mint hogyha a török orrvér­zést kapna, ha háborúba kell mennie, hanem azért, mert mindennél nyilvánvalób volt mind­járt a háború kitörésekor, hogy Törökország a nagyhatalmaktól félre hagyta magát vezetni s mialatt egyre jobban igyekezett békés szándé­kait kimutatni, alaposan, végzetesen elkésett. Mig a szerbek és bolgárok különösen igye­keztek a balkáni háborút a kereszténység ügye­ként feltüntetni és nagyszabású egyházi szer­tartások közben indították harcba katonáikat, sőt Ferdinánd bolgár király egy kiáltványában egyenesen azt mondotta, hogy addig le nem teszi a kardoí, mig a kereszténység ősi ellen­ségét az utolsó szálig ki nem irtja Európa föld­jéről, addig a török szultán, ki aggkora és be­teges volta miatt nem mehetett a harcmezőre, azzal búcsúzott katonáitól, hogy legyenek a háborúban is humánusok s a fegyvertelen bé­kés lakosságot sehol ne háborgassák, mert az bün volna az emberiség ellen, bün Tőrökor­szág becsülete és jó hírneve ellen. Montenegro a háború kitörésekor rendkí­vül serényen mozgott. A podgoricai főhadiszálláson maga Nikita király parancsnokolt s csak most gondolhatott igazán hálás szívvel az ő földi gondviselésére, Miklós cárra, aki nemrégiben nem kevesebb mint husz ágyúval ajándékozta meg, melyek között valóságos nehéz ostrom ágyú is akadt. Nikita cárnak hegyi tüzérsége is fényesen bevált s kemény legényei ugyancsak lelkesen és odaadóan törték magukat az ágyuk cipelésével. A nagy lelkesedésnek volt is eredménye. A montenegrói sereg hamarosan körülzárta és elfoglalta Berenát majd utána Sipcsik várát, melyet általában Tűzi kulcsának szokás tekin­teni. Tuzit október hó 12-én kezdték ostromolni s a meglepett, gyengén felszerelt helyőrség már 14 én megadta magát. Ali bej ezredest, a tuzii török parancsno­kot, Nikita barátságosan fogadta Podgoricában s miként a crnagorcok vitéz királyához illik, megdicsérte kemény, katonás magatartásáért s a felől is biztosította, hogy a tőrök hadifoglyok a montenegróiak részéről bajfársias elbánásban fognak részesülni. Ezt az ígéretet a montene­gróiak egyéb iránt dicséretesen be ís váltották s a görögöknek meg a szerbeknek csak azt lehetne ajánlani, hogy e téren is igyekezzenek mennél többet tanulni Montenegrótól, melynek igazán marciális külsejű, elszánt.katonáí az egész háború alatt valóban tisztességesen, humánu­san viselkedtek. Tűzi után hamarosan Skutari ostromára került a sor, mely város a Skutarii tó délkeleti sarkán az európai Törökországnak egyik leg­erősebb katonai pozíciója volt már jó idő óta. A skutarii tavon át óriási erőfeszítéssel indult meg az ostromhoz szükséges hadiszerek szállítása s a kemény munkából még a crna­gorai asszonyok és leányok is kivették a maguk részét. Skutari alatt azonban megrekedt a mon­tenegrói sereg. A törők helyőrség nem hogy megadná magát, még időről-időre kirohanáso­kat is intéz az ostromlók ellen, s bár novem­ber eleje óta majdnem minden héten érkezik egy kis híradás Getinjéből, hogy Skutari kapi­tulációja már csak napok kérdése, a város ren­dületlenül ál), sőt talán még a hetivásárokat is ugy megtartják, mint hajdanában, a béke idején, csak a vidéki albánok nem lovagolhatnak be adásvétel okából, meg egy kis újságot hallani a nagy világból. Hogy a montenegróiak milyen elszántság­gal mentek bele az előttük szent háborúba, azt

Next

/
Thumbnails
Contents