Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-08-25 / 34. szám

34-ik szám. állani. Megindultak a deputációjárások s ka­szárnyaépitésekre a kölcsönök lázas keresése. A városok falai közt folyó forrongó élet összes problémái egyidőre eltörpültek, ma a katona­ság elnyeréséért folyó versengés a legfőbb gondja minden városnak. A politikai, parlamenti és társadalmi köz­életben régi idő óta általános a jogosult panasz, hogy az állam többet ad katonai célokra és a hadseregre, mint népnevelésre, iskolákra, köz­egészségügyre, a közigazgatás és igazságszolgál­tatás ellátására és munkásvédelemre együttesen. Ha a városok versengése a katonaságért tovább is ilyen mértékben és módon folyik, nem kell hozzá nagy jóstehetség, de hamarosan be fog következni az az idő mikor a városok költségvetésében is több lesz a katonai célokra és a hadseregre fordított kiadás, mint a kultu­rális. A 138 magyar város közül 67 városban van most katonaság, hol a városok már eddig is 162 községi katonai laktanyát építettek, melyek becsértéke 79.958,124 koronát tesz ki. Gyakorlótér és katonai laktanyákra a 67 város összesen 5 millió 628420 négyzetméter telket bocsátott már eddig is a katonaság célja ra. A katonai laktanyáknak csupán fentartása 575989 koronát emészt fel évenként a városok háztar­tásából. A városok évi katonai kiadásai pedig ezen­kívül több mint 2 millió koronát tesznek ki. Nem akarunk ez alkalommal a közegészségügy, a népnevelés, kulturális kiadások tekintetében összehasonlításokat tenni, csak megemlitjük, hogy az összes magyar városok, Budapestet is beleértve, községi jótékony intézetekre összesen 1.64,000 koronát áldoznak, munkásvédelemre pedig 14,000 koronát. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a városok katonai kiadásai egyáltalában nem csekélyek. A városoknak, igaz, igényük van a katonai beszállásolási törvényben biztosított téritmé­nyekre. Azonban a katonai beszállásolási tör­vényt még az 1879. évben hozták meg s még azon esetben is, ha a beszállásolási törvény szerinti téritményeket megkapja a város, ala­N Y I R V I D É K posan ráfizet a laktanyára. Ugyanis az építke­zések 1879. ér óta tetemesen megdrágultak, a katonai kincstár pedig a tényleges építési tőké­nek a pénzviszonyok szerinti százalékát nem adja meg a városoknak a laktanya használati dija fejében, hanem csak a beszállásolási tör­vény szerinti illetményeket. Nem ma szólunk először a katonai lak­tanyák építése körüli bajok és a katonaságért való versengés miatt. Már három évvel ezelőtt is szőnyegre ke­rültek ezek a kérdések nálunk, mikor is a város nem tudott a katonai kincstárral egy uj laktanya építésre nézve megegyezni, mert a katonai kincstár nem volt hajlandó az építési tőke tisztességes % át bérlet fejében biztosí­tani, s katonáék erre más városokkal kezdtek tárgyalásokat. Tudvalevő, hogy a katonai kincs­tár a kaszárnyák bérletét rendszerint csak 20—25 évre biztosítja, az építési kölcsönöket pedig a városok 50 éves amortizációra veszik fel. Mikor a katonai kincstárnak a várossal fennálló szerződése lejár, katonáék ujabb és ujabb követelésekkel szoktak előállani. Ha a város nem teljesíti, rögtön a katonaság elhe­lyezésével fenyegetőznek, s a város ki van téve annak a veszélynek, hogy még adóssággal ter­helt s másra nem használható épület marad a nyakán, a katonaságot pedig elviszik az erte versengő más városba. Valami csodálatos és érthetetlen módon a magyar városok között egy igen egészségtelen, káros és minden városra egyaránt hátránynyal járó verseny fejlődött ki nemcsak a katonaság­ért, hanem minden más állami intézmény el­nyeréséért. Ez a verseny hovatovább oly mé­reteket ölt, hogy egyik-másik városra nézve könnyen végzetessé válhat. A nem indokolt áldozatkészség tetemes károsodást és romlást idézhet elő, s a versen­gések megszüntetése érdeke egyformán minden városnak. Most, mikor ez a versengés virág­korát éri, önként merül fel a kérdés, nem e lehetne azt közös megegyezéssel megszüntetni, de másrészt joggal kérdezhetjük: megéri-e a ka­1912. augusztus 25. 3 tonaság ezt a tülekedést és sok áldozatot, me­lyet a magyar városok hoznak érte? A g. kath. magyar püspökség székhelyének kérdése, akármit bestéinek is, nincs még eldöntve. Fordítsa oda minden energiáját a város, hogy megnyerhesse azt. Többet érne az hárotti kaszárnyánál. Samassa József. Elvégeztetett! . . . Beszédes ajakán elnémult a szó, dobogó szíve örökre meg­pihent, s egyháza érdekein éberen őrködő jóságos szemeire reáborult az örök sötét­ség .. . Még búgnak a harangok; még pereg a köny; még ezren és ezeren szorongó szívvel várják a búcsúzás szomorú per­ceit, s kicsiny, törékeny teste biborpalásttal letakarva még ott pihen a magas katha­falkon, — de amire ezek a búcsúzó sorok megjelennek és napvilágot látnak, már vége a harangok zúgásának, már vége a szertartásnak, s kriptájába befalazva immár örök álmát alussza s a feltámadást várja Egernek nagynevű érseke, hazájának hű fia, egyházának kitűnő szolgája: Dr. Samasfea József. Az élet erdejének egyik legszebb, társai közül legkiválóbb sudarát döntötte le s törte ki ő benne a halál. A férfi jellemnek klasszikus mintaképe, a törhetet­len és akadályt nem ismerő akaraterőnek megtestesülése, s a tudománynak és a felvilágosodottságnak egyik legértékesebb, legőszintébb bajnoka szállt Vele sírba. Halálával egy fényes, tündöklő karriére — valóságos csillagfutás! — fejeződött be, s elmúlásával szegényebb lett egy nagy szellemmel nemzete. Mintaképe volt a férfiúi jellemnek, Nyilt és őszinte, komoly és határozott. Sohasem ingadozott. Amit kimondott, azt állta is rendíthetetlenül, s nem tévesztette meg sem a fény, sem a hízelgés, sem a kegy, sem a kitüntetés. És állta azt akkor fáradság, hogy az ember egy-két lövést tesz csak ugy vaktába (mert hogy én a vadban kárt nem teszek, az biztos); de már kártyázni nem tudok. — Ördögöt! Nem nagy tudomány az, öcsém! Te csak házj táncmulatságokra eljá rogatsz majd ?! — Nem szeretek táncolni. — Ejnye, öcsém, hát mit szeretsz. Ördö­göt: Talán csak nem akarod velem elhitetni, hogy semmi férfias szórakozást nem kedvelsz ! ? — Hogyne kedvelnék, Bela bácsi! Szeretek sakkozni, komoly dolgokról beszélgetni, sétálni, úszni, tenniszezni. És szeretem főleg a könyve­ket. A jó könyveket ! — No, te ugyan elfajzottéi az ősi famíliá­tól ! — szólt nevetve a főbiró — hiszen a mi családunkban soha senki nem szerette a köny­veket, még a takarékbetét-könyveket se. No, de már itthon vagyunk. Épp jókor, mert még össze találtunk volna kapni! — szólt nevetve a főbiró. A kocsi begördült a virággal tele ültetett udvarra. Leugrott a két utas és siettek be a lakásba. Az előszobában a főbiróné tárt karokkal fogadta a jövevényt, Etelka, a leányuk, pirulva nyújtotta orcáját csókra s aztán e szavakkal fordult Endréhez. — Hadd muttassam be neked a legkedve­sebb barátnőmet! — és kinyitva a vendég­szoba ajtaját, karonfogva vezetett elő egy bájos, piruló leánykát. — Kőalji Sárika: Pál Endre — mutatta be őket egymásnak. Endre szemügyre vette az uj ismerőst. Talán tizenöt éve?, feltűnően szép leány volt. Szép, magas 'ermetű, ragyogó szemű teremtés. Gyönyörű arcán örökös pír honolt. Dus haja vastag fonatban övezte körül bájos fejecskéjét. — Nagyon szép kis leány ! — vallotta be Endre magának. Ebédnél a figyelmes háziasszony Sárika mellé ültette Endrét. Sok szó nem esett ugyan kőztük, de Endrének volt alkalma szomszédnője szép nyakát, rózsás fülecskéjét, finom kacsóját közelről megnézni és megcsodálni. Vacsora után Etelka odaállt Sárika elébe, megfogta két kezét s lágyan kérdezte: — Ugy-e, édesem, fogsz cimbalmozni? Sárika először szabadkozott, de aztán, hogy Endre is kérte, a főbiróné is unszolta, a főbiró is biztatta, nagynehezen leült a cimbalom mellé. — Én nem leszek oka, ha elrontom a ked­vüket az én rossz játékommal! — szólt és ját­szani kezdett. Melódiák, futamok, akkordok gyorsan bon­takoztak ki a hangszerből. Halk pianó, zengő­csengő forte váltakozott az erőbeli árnyalás minden fajával. A kis művésznő arca kipirult, szeme tűzben égett: átérezte, amit játszott. Az egész társaság megbűvölve hallgatta. Endre, aki imádta a zenét, alig mert lélegzeni. Megittasultan hallgatta a szebbnél-szebb dalokat. Ahogy egy kis művésznő egy pillanatra megállt, Etelka magánkívül futott hozzá. — Gyönyörű volt, lelkem! Igazán gyö­nyörű! Még csak az hiányzik, hogy énekelj is hozzá! Sárika szabadko'ott, de a társaság egy­hangú kérésének végre is engedni kényszerült. Énekelni kezdett. Endre lehunyta a szemét, ugy hallgatta. Edes, bájos hang csengett a Sárika ajakáról; bársonysima, kristálytiszta, mint gyermekkorunk legszebb emlékei. Azon az éjszakán Endre azt álmodta, hogy a mennyországban járt, hol az angyalok éneke zengett szüntelen s ahol legtisztábban, jlegra­gyogóbban vált ki a többi közül a — Sárika éneke. — Valóban angyal éz a leányka! — mondta, amint a gyönyörű álomnak vége szakadt. Alig várta, hogy találkozzék a kis művész­nővel. — Én imádom a zenét, a maga játékát pedig, Sárika, végtelenül tudom élvezni! — szólt reggeli után a szép üde leánykához — Legyen szives, játszék valamit. És Sárika ját^ott... De hogy jutott Endré­nek eszébe a vadászás. A sakkról is megfeled­kezett, sőt a könyvekről is. Csak nezte a bájos zenészt, amint finom ujjaival emelgetve a cim­balomverőket — szebbnél-szebb nótákat csalt ki hangszeréből. Ahogy Sárika megtudta, hogy milyen szív­sebbel jött a főbiróekhoz Endre, számítás nél­kül, gyermekded lelki nemes szavát követve, elhatározta, hogy szivesen fogja az Endre fájó skola idényre gyermek fehérnemüek, harisnyák, kötények, zsebkendők stb. rend­kívül olcsó árban kaphatók: nöi-, férfi- divat és rövidáru üzletében Telefon 129. 653-46-52

Next

/
Thumbnails
Contents