Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-08-25 / 34. szám

4 34 ik szám. NYI. RVIDÉK 1912. augusztus 25. is, ha kimondott szavával a mások, avagy a saját érzelmein is érzékeny sebeket ütött. Hazájának hű fia volt. Hazafi, ennek a sokat kompromittált szónak legtisztább, legnemesebb értelmében. Rendíthetetlen híve Deák Ferencnek, a hatvanhetes kiegyezésnek; küzdő harcosa és szószólója e nagy alkotás igazi értelmezésének, a nemzeti jogok és aspirálióknak a kiegyezés szellemében való kiterjesztésének s érvényesülésének. És politikai meggyőződésének ott, ahol és a mikor kellett, kifejezést is adott, s ettől nem tartotta vissza, ebben nem ingalta meg, s attól nem tántorította el sem a népnek, sem a hatalomnak kegye; sem annak elnyerése, sem annak elvesztése. „Mellőzés nem sújthat, kitüntetés nem emelhet

1

1 — mondotta 1904-ben a katholikus parochia ablakából a tiszteletére rendezett szerenád alkalmából, — „s hátra lévő napjaimat egyházamnak s hazám függetlenségének szentelem!" Magánélete a puritán élete volt. Egyszerű és erkölcsös. Semmi disz, semmi pompa, semmi világi hiuság kedvelés, csupa természetesség. Utálta a strébert, s gyűlölte a farizeust. Magára mit sem költött, s üldözte a hivalkodást. S amint legszigorúbb birája önmagának volt, amint őmaga adta példáját a világi élet örömeitől való önmegtartóztatásnak, azonképen féltékenyen őrködött azon, hogy papjai az ő nézeteihez s elveihez hívek és méltóak legyenek. Amily komoly volt és puritán a jelleme s egész élete, olyan mély és komoly s alapos volt a tudása is. Vitázó iratai, érseki körlevelei s tudományos munkái a a tudomány világában mindenkor, szinte a szenzáció erejével hatottak. Latin nyelvtudása s irásmodora a klasszikusok magaslatán állott. De mestere volt a szónak is. Beszédeit éles látás, mély szellem, kitűnő gondolatait elűzni a játékával. Ezután szinte egész nap hangszere mellett ült. Ha kifáradt a játékban, bestelgetni kezdtek s ha kimerültek a társalgásban, hozzáfogott újra cimbalmozni. Endre hamarosan észrevette (hiszen azt lehetetlen volt észre nem venni), hogy milyen önzetlenül akarja Sárika az ő fájó lelkét csitítgatni. Eddig csak a szép testet, a művészetet, az édes hangot csodálta benne, most nemes lelke késztette bámulatra. Hiszen idáig mindig az forgott a fejében: .minden lány kacér!" s ime most egy önzetlen, önfeláldozó teremtést talált. Egy napon éppen cimbalmozásra kérte föl Sárikát, midőn Etelka belépett. Levelet hozott Sárikának. A kis művésznő rátekintett az irásra. — Hazulról jön — szólt és olvasni kezdte. Arca elsápadt, amint hozzá fogott. — Talán valami baj van otthon, édesem? — kérdezte Etelka. — Nincs semmi, csak azt irja a mama, hogy már elég régen vagyok, itt, ideje, hogy hazamenjek. Holnapután értem jön. Etelka nagyon elszomorodott e hirre, de legjobban leverte ez a váratlan újság Endrét. Szinte sirni szeretett volna. Szomorúan ült Sárika a cimbalom mellé. Szórakozottan verte a nótákat. Endre komoran ült szokott helyén. Hirtelen fölvetette a fejét. — Sárika! — szólt halkan. — Tessék! — felelt a leányka. — Holnapután elviszik innét. Higyje el, nagyon rosszul esik ez nekem. Annál inkább, mert önzetlenségét idáig csak érezni tudtam, de megköszönni nem volt alkalmam. Pedig nagyon emberismeret, erős gondolkozás és ritka bölcsesség jellemezték. Amidőn 1904-ben Nyíregyházán volt, beszédeivel, ötletességével, s tájékozódottságával bámulatra ragadta azokat is, akik még nem ismerték. Válaszai, melyeket az üdvözlő küldöttségek szónokainak, s ezek között az egyházak képviselőinek, s a hatóságok fejeinek adott, amelyekben — többek között — az egyházaknak egymáshoz való viszonyáról s egymással szemben való kötelességeiről, a közigazgatásnak és az igazságszolgáltatásnak feladatairól szólott, hosszú időn át az esmecseréknek valóságos szellemi csemegéje volt, s örökre emlékezetes maradt azok előtt, akik a küldöttségeknek résztvevői voltak. „Ez a nagy ember — mondotta akkor városunk egyik szellemi vezére, — egyetlen nap alatt egy teljes esztendőre való szellemmel és gondolattal töltötte el Nyíregyházát!" Jellemének legkimagaslóbb kiválósága, erénye azonban felvilágosodotlsága, vallási türelmessége volt. Amennyire szerette — pedig imádta! — saját vallását és egyházát, éppen annyira tisztelte — s megkövetelte papjaitól is, hogy azok is tiszteljék — a mások meggyőződését s lelkiismereti szabadságát. És Ő ezen elveinek tettekkel is kifejezést adott. Az egri érseki joglyceumban szabály volt annak idején — s bizonyára ma is — az, hogy a jogtanárok megtagadták az index aláírását attól a hallgatótól, aki az istenitisztelet látogatását elmulasztotta. És a protestáns hallgatók templom látogatását a református templomban — egyenes érseki rendeletre — szigorúan ellenőrizték! De megtörtént az is egy alkalommal, hogy egy szegény, de igen szorgalmas és jó tanuló, zsidó vallású joghallgatót a segélyek kiosztásánál a segítő-egyesület következetesen mellőzött. S amint az érsek erről tudomást szerzett, éktelen haragra gyulladt, azonnal közbevetette magát a zsidó fiu érdekében, szerettem volna meghálálni. Igen sokat köszönhetek magának, édes Sárika. Ugyan, ugyan. Hogy párszor cimbalmoztam es néha énekeltein . . . Szót se érdemel. — Nem ugy van. Egy időben én egész komolyan és teljes megfontoltsággal öngyilkossági tervekkel foglalkoztam. A masa gyönyörű játéka, édes Sárika, elaltatta az én sötét gondolataimat, aztán ujabbakat, ragyogókat teremtett . . . Maga mentett meg engem az élet számára . . . Maga ... az én őrangyalom. Az utolsó szónál a leányka háta mögé állt, fejét annak vállára támasztotta és megcsókolta az ajakát hosszan, szeretettel, tisztelettel, kimondhatatlan mély hálávál. — Még csak egyet kérek! — szólt aztán adjon egy fényképet, édes Sárikám! A leányka szótlanul a másik szobába siet itt s visszatért egy fényképpel. — Az elutazáskor Etelkának akartam adni, de .. . majd küldeni fogok neki hazulról. Hogy Sárika elment, pár nap maivá Endre is elutazott haza. Vagy egy hét múlva talál kozott Margittal. Udvariasan, de könnyedén köszöntötte. — De nagyon megváltozott, Pál! — szólt Margit — Hja: tempóra mutantur et nosmutamur in illis. — Én nem változtam meg. Én mindig imádtam a női ideált. Most is imádom. Csakhogy máshol találtam föl . .. — Hm ! Magáról azt beszélték, hogy nagyon beteg. Ugy látszik, túlságosan felgyógyult. Milyen patikából szerezte az orvosságot? — Milyenből? .Gyógyszertár az Őrangyalhoz* volt a patika citne. És itt az őrangyal — fényképe. s gondoskodott, hogy a kérdéses joghallgató— ugy emlékezem: Abonyi volt a neve — a legmagasabb segélyösszeget kapja meg. A férfiúi jellemnek és a hazaszeretetnek, a puritán életnek és a tudománynak, a felvilágosodottságnak és a türelmességnek ezt a — testében kicsiny, de a kiválóságában óriás alakját rabolta el tőlünk az enyészetnek kérlelhetetlen keze. De mi, nyíregyháziak és szabolcsiak, akiket szeretett, tanúságot tehetünk arról is, hogy ennek az Istentől küldött apostolnak kiválóságaihoz még az áldozatkészségnek tündöklő emberi erénye is sorakozott. Azok a templomok, melyeket szent buzgalomból az Ur dicsőségére emeltetett, az az alapítvány, melylyel az özvegyek és árvák szomorú sorsán enyhíteni igyekezet': — mind-mind megannyi bizonyítékai annak, hogy ez a rideg, túlfegyelmezett külső egy melegen érző, szerető szivet takart, hogy minden ténye, amelylyel jót tett, egész élete, melylyel követendő példát nyújtott, az emberszeretetnek nemes forrásából fakadt, ... Sírhelyétől távol, a képzelet szárnyán, sorakozzuk körül gyászos ravatalát. Enyhületet nyújtó meleg könnyeinkkel árasszuk el sírját s emlékünkbe zárva őrizzük meg híven lelki s szellemi nagyságát ! Géezy Géza. Egy kis kirándulás Diósgyőrbe. A tanitástan egyik legfontosabb elve, melynek alkalmazásáról nem szabad megfeledkezni sohasem, ha azt akarjuk, hogy a jövő emberei bármely pályán is gyakorlatilag képzettek legyenek, ez a szemlélet minden ismeretének alapja. Ha tehát az iparosmester tanulóját, tanitó növendékét, igazán előakarja készíteni az életre, megragad minden alkalmat, amely lehetővé teszi, hogy az egyes tárgyakat, a legkisebb részeiben is megismertethesse, jól tudván, hogy csak gyakorlati jártassággal biró egyének válnak valóban hasznára a közügynek. Ennek a nagy elvnek a megvalósítását tűzte zászlajara a nyíregyházi ipartestület lelkes vezetősége, karöltve az iparos-tanonciskola fáradhatatlan igazgatójával és tanítótestületével, midőn nem kiméivé sem költséget, sem fáradtságot, megakarja honosítani az egyes gyár és ipartelepekre való kirándulást s más közhaiznu intézménynek a megtekintését, hogy a törekvő tanuló ifjúságnak módot és alkalmat nyújthasson a szemlélődésre s rávezesse őket arra, hogy csak a közvetlen tapasztalás lehet igazi kincse az iparosnak, melyben magát naponként tökéletesítve érheti el egyik főcélját : a magyar ipar felvirágzását. A mostani kirándulás végpontja D'.ósgyőr volt. E hó 14-én 31 tanuló 5 tanitó vezetésével mintegy 17 résztvevővel indult el a reggeli vonattal s már Rakamazon tul gyönyörködhettek a növendékek a Hegyalja szőlővel koszorúzott szép vidékében, hol, az itt-ott elterülő síkságokon, mint gazdagon teritett asztalokon emelkedtek a hatalmas asztagok s a helylyel közzel feltűnő községek karcsú tornyai, ugy, hogy nagyon gyorsan elérkezett az az idő, midőn már a miskolci állomáson reánk várakozó villanyos törekvésünk céljához a Szinva bájos völgyében fekvő hatalmas diósgyőri vasgyár főkapujáig vitt bennünket. Az igazgatóság előzékenységébői — két csoportra osztva — több vezető kalauzolása mellett kőrülbeül 10 óra után kezdtük megtekinteni az egyes műhelyeket s kevés pihenés után délután is folytattuk azt. Aránylag kevés idő alatt oly csodás megnyilatkozásába pillantottam be az emberi bűvös alkotásoknak, hogy mindennek látása megrögződjék a lélekben, valóban lehetetlen volt, de nem hiszem, hogy lett volna tanulóink kőzött csak egy is, ki be ne látta volna, mily hatalmas teremtő ereje működik bannüak a mindenség-