Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-08-18 / 33. szám

80 32-ik szám. N Y I R V I 1) É K 1912. augusztus 11. énekelve, pajtáskodva, — annak igazán megesik a szive rajtuk. Kétségtelen, hogy a levegő, az erdő, a viz és a táplálkozás is előidézője annak a kedélybeli változásnak ; azonban megteremtője és fenntartója minden bizonnyal az Ilonka néni, ez a vidám, kedves teremtés, aki nem ismeri a fáradtságot a gyermekek közt, aki velük száz játékot eljátszik, — száz dalt elénekel, — :-ki velük sétál, táncol, ugrál. A kitől csak jó és szerető szót hall a gyermeksereg és akit igazán szeretnek a gyermekek. íme ez az intézmény, melyről a minisztérium előkelő kiküldöttje oly elismeréssel szólott, — és amelyet közönségünk alig ismer. Mert ha ismerné, nem sajnálna néha egy-egy csomag túrót, — vajat — gyümölcsöt. * A telep céljaira Egy asszony aláírással 10 korona érkezett szerkesztőségünkhöz. Helyére juttatjuk. Szerk. Kivándorlás. (VI.) Örök téma a kifogyhatatlan százezrekről, melyek elhagyva szülőföldjüket, távol idegenben, más viszonyok, más szokások kőzött igyekeznek más életet kezdeni. Örök téma a nemzeti erők csökkenéséről, a nemzetgazdaság kiszámíthatatlan kárairól, a mely elhárításának módjait oly sok fáradtsággal, oly sokféleképen kutatják, kimutatják, csak épen a legilletékesebb tényezők nem sietnek gyökeresen megvalósítani. Különösen nálunk, Magyarországon. Mi ellen védekezünk mi ? Milyen módon ? Az eredményt ne is kérdezze senki; hiszen aki a napi eseményeket figyelemmel kiséri, látnia kell, hogy minden törvényes intézkedés dacára nap-nsp mellett indulnak útra karavánok, jobb életet keresők, más levegő után vágyakozók, mint amilyet itthon találnak. Védekezünk a kivándorlásra való csábitások ellen. Ugyan lehet-é azt a népet megszokott köréből kimozdítani, amelynek itthon megvan a rendes, biztos megélhetése, amelyet nem sanyargat, nem üldöz a sok helyen önkényesen kezelt közigazgatás? Lehet-é ott csábításról beszélni, ahol nem a gondolat felébresztésére, megérlelősére van szükség, mert azt megcselekedte az éveken át felgyülemlett elkeseredes, táplálja a napról-napra nyomasztóbb szegénység, — hanem csupán a kivitelre nézve kell felvilágosítást adni a faluja határán tul alig járt egyszerű parasztnak? A csábításban nem a kivándorlási ügynök a főbünös; a felbujtó szerepét az az államhatalom végzi, mely nem gondoskodik az ország m nden részében jó, igazságos közigazgatásról, s a napi politika kicsinyes gondjaiba merülve nem gondoskodik arról, hogy a földmivelő népnek földet adjon kezébe, melyet nem éhbérért és sok helyen a cigány putrinál többre nem becsülhető egészségtelen, nyomorult lakásért kelljen művelni, hanem a melyen bpcsületes szorgalmas, józan munkának tisztességes bérét megkapja. Régen hangoztatott igazságok ezek. S ennek dacára késik, késik a nagy koncepció, hogy ott fogjuk meg a bajt, ahol a fészke van. A szekularizáció, a hitbizományi lekötöttség megszüntetése még mindig az idők méhében vajúdik, pedig bebizonyított dolog, hogy az ország szaporodó népességének szaporodó szükségletét csupán a produktumok szaporításával lehet kielégíteni. Ezt pedig a lekötött óriási birtokoktól már csak azért sem lehet várni, mert belterjesebb müvelés oly nagy birtokoknál, mint a papi és hitbizományi javak, óriási befektetést igényelne; már pedig azoktól, akik nagy birtokuk révén igy is nagy jövedelemmel birnak, nehéz elvárni, hogy jobb jövő reményében, pláne azért is, hogy munkásaiknak nagyobb bért adhassanak, éveken át milliókat áldozzanak. Ám ha ez valami csoda folytán bekövetkeznék, még mindig nem elégíthetné ki a dolgozó embert. A munkás ember ma kénytelen a mának dolgozni, mert abban, hogy öregségére magának tisztességes megélhetést biztosító vagyont gyűjthessen, sok helyütt akadályozza épen a földbirtokok lekötöttsége. Egyes családok kedvezményezése a mai kor gyermeke előtt középkori fogalom, melyet ki kell teljesen küszöbölni, s helyébe léptetni a munka kedvezményezését. Mert csak a munkában rejlik a nemzetet fentartó erő. Ez egyik alapoka a szertelen kivándorlásnak. Másik oka, hogy a közigazgatási tisztviselők nagyrésze a kezébe adott hatalmat nem kezeli azzal az igazságérzettel, azzal a megkülönböztetés nélkül való emberiességgel, amely a jó közigazgatásnak ma elengedhetetlen követelmenye. És itt sem lesz addig gyökeres változás, mig a hagyományos családi politika véglegesen ki nem pusztul a törvényhatóságokból. Mert a a törvényhatóságokban dul ma legnagyobb mértékben a protekció. Ma nem az az első kérdés az állások betöltésénél: ki a legalkalmasabb aspiráns; hanem az: kinek van nagyobb, jobb összeköttetése? Igy van az, hogy a hivatalok megtelnek a népet nem ismerő, annak élete, szükségletei, kívánságai iránt nem érdeklődő, tapasztalatlan fiatalokkal, akiknek — tisztelet a kivételeknek — legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a kezükbe adott hdalmat a népnek igazi javára használják. Di még kívánni is nehéz azt tőlük. Más talajból nőnek, más hagyományokon táplálkoznak, más levegőben élnek, ahol ma is kísért a földes ur és jobbágy közötti viszonynak emléke. Ha ,ennek más orvoisága nincs, mint az államosítás, tessék államasitani! A nép szegénységének, s ezen át a kivándorlásnak egyik — és nem legkisebb — oka a pálinka. A pálinka az államhatalom legégbekiáltóbb bűne. Mig az államháztartás egyensúlya a szeszadóból befolyó jövedelmen fog alapulni, addig ezen a bajon segíteni nem lehet. Hiába a meghatóan lefestett képek, hiába az alkoholellenes egyesületeknek minden erőfeszítése; mig a szesz megszerzésének alkalmait az állam a saját önző, bár nagyon rövidlátó — érdekében egyre szaporítja, addig hiába minden küzdelem. Az állam alapja, talpköre: a tiszta erkölcs, itt szenvedi a iegnagyobb sérelmeket — az áliam fentartó elemének, a népnek, óriási kárára. íme három fő-fő ok, melyek a kivándorlást oly nagymérvűvé, oly veszedelmessé teszik. Tessék itt kezdeni a gyógyítást, de gyökeresen, de vaserélylyel, s ha megszűnnek a főokok, meg fog szűnni az okozat is. Hey Frigyes osztrák kormánytanácsosnak füsete került a kezembe: Kivándorlási ügyünk és sérelmei. Nem foglalkozik a fentebb vázlatosan tárgyalt okokkal, hanem ismerteti azokat a veszedelmeket, amelyek az Északamerikába kivándorló tömegeket érik, melyek itthoni munkakörüktől teljesen elütő foglalkozást kénytelenek ott vállalni, s évenként óriási mennyiségben pusztulnak el; statisztikailag kimutatja a kivándorlás által a nemzeti erőkben mutatkozó kárt, mely számilása szerint a kivándorlók által beküldött pénzek leszámításával — majdnem 600 millió koronára rug évenként a kettős monarchiában. Ez a szám kell, hogy megdöbbentse s gondolkozásra kényszerítse azokat is, akik a kivándorlás ügyét mellékesnek tekintik. Szerinte az államnak addig is vannak e téren sürgős kötelességei, mig a kérdés az egész vonalon rendezhető: kötelessége az államnak, hogy szoelőtt hozzája ereszkedett rajta a zöld bolyhos, selymes ruhás kósza lovag — és elmerülve nézte az ő királyának édes szemét, amely kék volt, mint a tenger, ha fürdik benne az ég, csókolta az ajkát a pirosat és forrót, min' a ringó járású álmos karaván rubinja, ha elszórta azt véletlenül az izzó sárga homokon. — Orchydeám, kicsi orchydeám, szólott a nagy király és szomorú volt a hangja, mint a harangvirágé, ha összehasogatja hideg északról jött pattogó zápora a jégnek, — itt vagy ? Oly rosszat álmodtam! Elátkozott fának egyetlen levele voltam, messze, tul a nagy vizeken, melybe szent habjait álmosan ringatja bele a Nílus, hol fehérek a leányok és arcukon piros rózsa nyilik, mint a galamb lába, ha táncba fogódzva körben suhannak a tarka mezőn. Nem volt több levél azon a fán, csak én. Félig kifejlett és már is hervadásnak indult, félig hulló falevél. A legfeketébb éjj könnyek kőzött szült harmat gyöngye volt az ápolóm, átgördült rajtam minden reggel, reszketve, mint a sírás, meg-megállva, mint a búcsúzó, ha viszsza-víssza néz. Egyedül voltam és haldoklottam. Elsirattam a társaimat, az álmot, az erő vágyát, el az életet. Gyötört a napfény, bántott a bogár, amely keresztül mászott rajtam— sokféle és mindig — és meg-megállva tapogatott, kutatott és lerakta azt a piszkot, melyet lábával a földről hozott föl. Nem várta, meg hogy leessem, jó volt, fölhozta ő maga. Átkozott voltam. Kiszárították azt a patakot, mely ott folyt valamikor s amely zuggott, suttogott, megtört a köveken. Az ég fürdött benne, mámorosan szédült belé a virág és csókolta a fü, fa, a vizbe leringó. Ez táplálta társaimat, ezt mesélték ők nekem a csöndes, meleg éjszakában, mikor nézték, hogyan bontogat párás kézzel a tavaszi levegő. És elfogyott, kiapadt épen akkor, mikor már egészen hozzám följutott . . . — Nagykirályom, édes uram, — szólt most az orchydea — hogy csókoljam le szemeidről ezt a harmatos, szomorú álmot, vagy hogy folytassam most én legalább. — Álmodtam én is. És szomorú volt az én álmom is, gyermeklánynak álma, ha bábuja eltört, de még egyszer kis (párnájára teszi azt es mellette sírással alszik el. Én nem voltam falevél. Hideg szorítással engem nem ölelt az átok. Meleg ajkak nedves csókja, édes anyám puha karja táplált, dalolva jártam az erdőt, a földhöz simult virág fölbukkant, ha kerestem és reszkető szárnnyal letopott előttem a lepke, feledve miattam a vágyó virágmézét.. Egyszer messze mentem. Uton, melyet irigyen takart le a hosszú szárú vastag fü és sárgalábú fekete bogarak vizesen szaladtak lépteim zajától. Rengeteg fa nézett el mereven fölöttem és az elpihent madarak fészke, most mint felém dobott fekete kő fenyegetett. Éjj járkált a fák között. És hogy ne féljenek, unottan öszszekötötte őket együvé néma feketeséggel. Kétségbeesett kiáltozásaimmal együtt engem is betakart, elrabolt a lélekdermesztő fekete éjszaka. Engem, a nappalt, az életet . . . Egykedvűen, szárazon, mert ennek igy kellett lenni, mert éjszaka van ... A bolyongás kifárasztott és mivel az éjszaka magával hozza az álmot, — csoda-e, hogy álmodtam hát én is ?! Ugy láttam álmomban, hogy dereng. Kőd volt még a láthatáron és benne alig látható halvány világosság. Kevéske volt, de mégis világosság, messze volt, de vártam, hátha eljön egész eddig, hozzám. Kerestem, aki megért, aki szintén magába van, virrasztva remegéssel alvó álmait. Kiszáradt patak partján megátkozott fát találtam, legfelső ágán alig kinyílt, egyetlen sárguló levél. Itt hajtottam le fejemet és sírtam boldogan. Könnyeim beszivárogtak a földbe és a vékony ereken át föl a fa tetejébe, hol összezsugorodva lézengett az a sárgult falevél. Életet adtam neki. Könnyeim vérétől üde lett megint, almodta a meséket a szivárványos vízről, melyben az ég fürgik és a virágoknak tarka szirma hull. Derengett, ijesztő nagy fénnyel jött az ébredés, hervadt vivágok hulltak szét utamban, repültem hófehér szárnyakon a hívó, remegő szó után : gyere, gyere! Az átok megtört! Gyere! És . . . A gula falán kőfejtő szerszámok csattogása hangzott. Egyik kő esett ki a másik után és a nyíláson utazók bújtak be a nagy király sirkamrájához. Szöges talpú utazók. Bot is volt a kezükben. Csodálkozva nézték, hogy a múmia milyen jó állapotban van. Intézkedtek, hogy a sírkamrában ezentúl villanyvilágítás legyen, aztán számot adtak a múmiának, az orchydeát pedig elvitték. Jeanette. m ' i 1 J* 1 nyakkendők, cipők, keztyük, uti bőröndök, "ff'W V^i '

r ^ Tavaszi Ka an (ya a©rpay Emo? 1 r J Ölessé ál?® Mm ur

i divatáruháza Nyíregyháza, Zrínyi Ilona u. 5. ^