Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-12-22 / 54. szám

r 2 54-ik szám. És hiába való minden küzdelem! Óh mennyi ajtón kellett kopogtatnunk piruló arccal s az igazság, a méltányosság hangoztatása mellett is mézes-mázos szavakban hányszor csalódtál te nemzet napszámosa! Vagy örök igazság marad az, hogy éppen azok, akiknek munkája megsokszorozódva tér vissza a maga termékenyítő erejével, reményt vesztve hulljanak a porba? Hát nincs egyetlen hatalom sem, mely végre-valahára biztosithatná saámunkra a nyugodt megélhetést? Hiszen a magyar népmüvelődés tényezőinek kezébe van letéve egy uj, boldogabb Magyarország megalapítása. Hát a meggyőzés ereje szüntelen viszsza pattan azoknak lelkéről, akiknek csak egyetlen szavukba kérülne, hogy a tanítóságot nyomorúságos helyzetéből kiragadják, hogy igy egy szebb jövő reményében megujult erővel haladjanak a kitűzött cél felé. Nem mondom én, hogy a mi buzgolkodásunknak erkölcsi sikere nem volna, mert hiszen a magyar társadalom sokszor kimutatta már irántunk a maga jóindulatát. Most is ebben bízunk s lelki erőnk megújhodása lesz az, ha azokat a vezető embereket, akiknek módjukban van anyagi boldogulásunkat előmozdítani, megnyerjük a mi igaz ügyünknek. Miután pedig tapasztaljuk, hogy a hatalom magas polcán ülők oly magas helyről nem láthatják meg s nem méltányolják a mi tisztességes küzdelmünket, lehetetlen, hogy a társadalom irányitói megtagadják segitségöket akkor, midőn immár tarthatatlanná vált helyzetünk. Gondolom, nem szükség e helyen hosszadalmasabban leírni azt a nehéz küzdelmet, melyet a mai nyomorúságos viszonyok kőzött egy tanitó családnak le kell élnie. Felesleges arra is rámutatnom, hogy okleveles embernek évi |000 koronából még a legszükségesebbre sem telik s midőn újra meg újra felemeljük szavunkat, teszszük ezt abban a reményben, hogy végre talán mégis megmozdul a társadalom s támogatásával lehetővé teszi helyzetünk javulását. Tudjuk, hogy valahányszor egyes kultúrintézmény megvalósulásáról van szó, a kötelesség mintegy parancsolólag hívja a tanítóságot a közreműködésre és nem is mondhatja senki, hogy minden alkalommal részt nem vettünk azokban a mozgalmakban, amelyek a kőz javát vannak hivatva munkálni, előmozdítani és sikerre vezetni. De. midőn a társadalom a taaítót már hivatásából kifolyólag elkötelezi minden szépnek, jónak a támogatására, nem tagadhatja meg segítségét, mikor az eszközök is rendelkezésére állanak s ismét alkalmat adnak A magyar vészét. — Irta: Milotay István dr.. — Nem tehetünk róla, az az érzésünk, hogy Magyarország históriai élete most olyan fordulathoz jutott, amelynek végén — az enyészet kapuja felé — ezek a rettenetes szavak vannak felirva: Megmérettél és könnyűnek találtattál. Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy ezer esztendő alatt, a tatárok betörése s a mohácsi katasztrófa óta soha annyira kockán nem forgott, a magyarság nemzeti léte és történelmi jövendője, mint most. Ugy látszik megismétlődni készül rajtunk az a szörnyű próba, melyet két izben már kiáltottunk és kihevertünk s amely most, harmadszor, az eddigieknél is isszonyubb sulylyal fog reánk szakadni, hogy beteljék a fátum, melyet, annyi nagy magyar lélek már oly sokszor megérzett és megjövendölt. Az a különleges magyar végzet készül betelni rajtunk, amelyet az államférfiú bölcseséggel, se katonai virtusokkal, se megalkuvással, se szakadatlan forradalmakkal, se önfeláldozással, se árulásokkal, de semmiféle emberi erénnyel, vagy becstelenséggel megváltoztatni, feltartóztatni, vagy eltávoztatni nem lehet : mert az oka nem bennünk, egymást felváltó nemzedékekben fekszik. Ez a magyar ékszer, óra.ezüstnemüek és brilliáns áruk legnagyobb választékban csakis J^IMIÖÉÍt a magyar nemzeti kultúra alapvetőinek, hogy csüggedés nélkül vihessék győzelemre azt a megkezdett munkát, melynek eredményétől függ jórészben a népnek s nemzedéknek szellemi és anyagi boldogsága. Egy intézménynek sem lehet célja az, hogy azoknak munkáját kellőleg ne honorálja, akiknek önzetlen fáradozása biztosithatja csak a kellő eredményt. Megállapithtjuk, hogy nemcsak a társadalom kívánja meg tőlünk az egyes mozgalmakban való részvételt, de egy kulturmunkásnak nem elég csak a tulajdonképeni hivatása helyén kivenni a maga részét a küzdelemből, hanem tényezőjévé kell lenni a társadalom jobb belátása által megalkotott jótékonysági intézményeknek is, hiszen a magyar nemzet előrehaladását, testben, lélekben való ujjáteremtését munkálni mindenkinek kötelessége, ^mennyivel inkább a tanítónak, ki legközvetlenebbül levén szemtanuja minden alakulásnak, nagyon is ismeri a baj forrását s lelke egász erejével igyekszik azt meggyógyítani. Hogy e szent kötelességnek eleget tehessen, biztosítani kell számára a nyugodt megélhetést, mely nélkül meddő marad minden fáradozás. Hiszszük, hogy a társadalom vezetésére hivatottak lelkében ott él az a gondolat, hogy a tanitók jobb anyagi javadalmazása csak hasznára lehet a köznek s ha olvassuk, hogy egyikmásik tanítótestület kimodja a kultusztrájkot, a legvégső elkeseredés szülőttje az, mert, ha csak egy pillanatra is gondolkozunk, lehetetlen meg nem érteni mindnyájunknak, hogy ^az az őrült hajsza, melyet a létért való küzdelemben folytatni kell, bizony nagyon sokszor eltompít bennünk minden jobb jérzest s a kétségbe ejtő állapot oly tettekre ragadhatja az embert, mely átok önmagára, de az egész társadalomra nézve is. Ha vannak egyes községek, intézetek, egyházak, amelyek jobb emberi belátásukat követve tanítóiknak legalább az államiakéval egyenlő fizetést nyújtanak, me'yre némelyiket saját törvénye kötelezi is, bizonyára csak dicsérendő az. Éppen azért a társadalom azon számottevő tagjai, akik valamely erkölcsi testületben felemelhették szavukat, legyenek segítségére a tanítóságnak. Bízunk abban, hogy, ha a fejét ittott felülő nemtörődömség, vagy rossz akarat gátat akar vetni minden jobb meggyőződésnek, azok a jobb lelkek sikra szállanak, akik a múltban oly sokszor tanujeleit adták a magyar ta nitóság iránti jóakaratuknak. végzet a mi geográfiai elhelyezkedésünk következménye, amely bennünket világhistóriai erők országútjára állított s attól a pillanattól kezdve, amint a Kárpátok lejtőin leereszkedtünk, arra itélt, hogy rajtunk keresztül, a mi testűnkön át keressenek érvényesülést nálunk százszorta hatalmasabb fajok és nemzetek. Nekünk nem lehet meg ez a vigasztalásunk se, ha elveszünk — a galíciai síkságon, vagy odalenn valahol, ahol már annyit véreztünk — hogy nagy nemzeti célokért vetettük áldozatul magunkat. Ha ez igy lenne, akkor most egy mindeneket áthevitő fellángolásban kellene, hogy égjen a magyar társadalom. A szorongásnak, a torkunkat elfojtó aggodalomnak, a bizonytalanságnak és bizalmatlanságnak az az érzése azonban, amely mindnyájunk arcára kirajzolódik s ott bujdosik mindnyájunk szemében, — az ellenkezőt hirdeti. Mert mi csak lélektelen, hideg, meztelen fegyver vagyunk egy nálunknál nagyobb hatalom kezében, amely odasújt velünk, ahova a maga külön céljai kívánják s akkor sujt, amikor éppen jónak látja s anélkül, hogy megkérdezné a kardot : akarod-e ? Talán frivolitás s mégse tudunk ellentállani annak a feltörő érzésünknek, hogy a magyarság ugy készül erre a világokat megrendítő mérkőzésre, mint ahogy valamikor azok a szolgaságra szánt előcsapatok készültek, amelyeket a tatárok ütközeteknél és várostromoknál maguk előtt hajtottak. Ugy érezzük, REÍCHlRfŰLD 1912 december 22. A jobb kor pedig nem késhetik soká. A remény utolsó szikrájának kialvását pedig nem szabad megengedni, mert népek, nemzetek sülyednek el a tudatlanság fertőjében, mig a kultura diadalmas szárnyalasa megerősíti a hitet, megacélozza a tetterőt, lelket, elevenséget önt a küzdő emberekbe s jótékony áldása századokról-századokra kihat. Bízunk azért abban, akik működésünk nagy horderejét méltányolni tudják s a magyar kultura kőteleségtudó, szerény munkásaiért minden lehelőt megtesznek. Kicsinyke tűzhelyem néma csendjében a szeretet mindeneket átölelő ereje által lelkembe uj élet költözik s a derengő hajnal kedves pirkadása biztatólag int felém ... Ne félj kicsiny sereg, az igaz ügy diadalában vetett hit éltet, táplál s áldása jótékonyan hat ki nemzetségrőlnemzetségre!' Nyíri. Olvasóinkhoz. A JVYÍPHTIDÉK. harmincharmadik évfolyamát ez idén betöltve, büszkén vallhatja, hogy hivatásának: a köz érdektelen szolgálatának mindég hűsegesen tett eleget. Most egy lépést tesz előre. December 5-től kétszer jelenik meg hetenként szombaton és szerdá

n este. A haladó kor követelményeinek kifolyása ez a lépés és hiszszük, hogy általános helyesléssel íog találkozni. Az előfizetési dijat mindössze (a pósta-bélyeg és kihordási díjtöbbletnek megtelelő) évi 2 koronával emeltük 1913. január 1-tő

l kezdődőíeg. Ez évi decemberben díjtalanul adjuk a szerdai számot ugy régi. mint most jelentkező előfizetőinknek. Kérjük a jövőben is munkatársaink, előfizetőink és hirdetőink szives támogatását. J^YÍKfflDEK. szerkesztősége és kiadóhivaatla. hogy csak árkokat megyünk betölteni az utánunk jövők számára s hogy a diadal, ha győzünk is, nem a mienk lesz, de azoké, akik rajtunk keresztül dübörögnek majd közelebb világtörténelmi céljaik felé. S nem csodálatos-e, hogy ha már a lelkesedés nem tud bennünket lángra gyújtani, legalább a félelem, a nyájnak felelnie szólalna meg bennank s terelne egy fedél alá. Nem, soha annyira széteső, az atomokig bomlásnak indult, fejvesztett és gyűlölködő nem volt a magyar, mint most. Soha ennyi vezért és soha ily kevés közkatonát ! Mikor mások a hegytetőkre hágnak, mi a kut fenekéről nézzük a világot s ebben a dohos, szomorú földalatti sötétségben marjuk egymást a csontokig. Mi segíthetne itt? Egy ember, aki elvakult milliók helyett tud látni, elfásult milliók helyett érezni és gondolkozni s elernyedt milliók helyett tenni s másokat is, mindenkit tettre ragadni. De hol, kiben van még itt ez az erő, mikor talán Mátyás király vas keze, Zrínyi magyarsága, Rákóczi Ferenc ön?etlensége, Széchenyi lelkiismerete és Kossuth lángolása együtt és egy személyben is kevés volna rá, hogy megállítsa útjában, ami rólunk elvégeztetett a Gondviselés könyvében. pazar berendezésű uj ékszerüzletében található,:: Nyíregyháza, Rákócziutca 1. szám, Takarék-palota.