Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-09 / 23. szám

t6 9-ik szám. N Y I R V I D É K 1912. április 21. Mondhatom, hogy furcsa bogár ,.. Kozmopolita énü, mozgó himbogár. Jajj ! Vese, velő ! Szent vackából, hogy bujt elő: O a viharzólelkü Sváb. Számomra hah ! Mért nincs hasáb ? Mond és marad nyugodtan. Dalt hát Neki 1 De ne ugy szódával. De szimbolikust. Kályhacsői ecettel. Uj hunszagot. Hullámzó spenótot. Omár ! Szemet miért meresztel ? Én tudom : hogy az Élet: Vakhit. Láttam lóháton szefárd rabbit. Voltam Máriusz bukott bank romjain. Voltam napdijas .... Uj Kain ! Na im ! Omár. Omár. Nem kérek tátrai Azúrt. Énem a Vutkitól lazult. Óh? Omár, Omár. Mozog a bogár. Orthodox Ősöm : Pollák Áron ! Ez a Bogár az én Bogárom. Disznó nagy fekete bogár. Omár. Omár. Ez a bogár nem Higtojás. De Hulla-Végzet Bogara, Halálos, lomha figura. E Jajjbogár. E Himbogár. Mecset. Mecset. Sváb. Sváb. Jajj ! Omár, Omár ! Mászik a bogár. Ni! Ott a lába !. . . Ott a Szarva ! S mintha kaparna. . . . Jajj, hogy kapar.. . kapar .. . kapar ... ! Mákonyos, hádeszi bakar: Mivel serlegem már tele. Omár! Egyen meg a Fene. Te Élettuszul Énrám számitsz ? Oh jajj Sakterkés ! Jajj Rézgálicz ! E bogár a sorsom Ura ! Fekete öblű furulya, Halált fuvó .. . Halált fuvó ... Nem Juhturó . .. Nem Juhturó ... Omár. Omár. Jajj ! Omár, Omár. Megkap a bogár. Elégiás Dög. Nagycsápu Svábja És elsvábul: A Sváda. ... A Sváda Leteszek Lantot és Árpalét Mert már a Lét Balladás, nagy Eldöglésemhez 700,075 mértföld. Samu! Felirni: 10 Higtojást, Egy Szódát és 20 pohár Törkölyt. Omár. Omár. Géniusz Mór. Vérrózsák a havon. Irta: Bársony István. A k—i erdésznél voltam szállva az erdő mellett levő lakásán és reggel éppen felkeltem, minthogy szarvastehénre akartam barkácsolni, amikor kopogtattak az ajtómon. Dorogi lépett be, a házigazdám. — Hallottam, hogy már mozog, kezdte, én hát nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem, nem volna-e kedve a bamba szarvastehenek helyett inkább egy jó vadkant lőni. Felvillanyozva ugrottam fel. Hisz' egy „jó kant' a legszebb szarvasért sem adok. A szarvas kétségkívül a mi legnemesebb vadunk, de a vaddisznó „ősibb;" ebben a bozontos mogorva állatban még olyan özönvizkorabelit sejtek, amelynek az egész lénye sokkalta vadabb, elvonultabb, mogorvább, mint az erdők koronás királyáé. — Dehogy nem volna kedvem, kiálltottam örvendve; hogy jut eszébe ez a csere ? Dorogi egy táviratot tartott elém. Ez volt benne : „Küldjön holnap, legkésőbb holnapután a kastélyba egy vaddisznót, minél nagyobbat, B . . . s." Kérdő tekintetemre Dorogi elmondta, hogy B . . . s az uradalmi erdőmester, aki igy szokott az uraság szamara vadat rendelni az erdészeknél. — No és önöknél ez csak annyiból áll, hogy meg kall rendelni a vaddisznót és már meg is van ? — Majdnem, felelt Dorogi mosolyogva. — Annyi itt a vaddisznó?! . . . — Nem olyan túlságosan sok; de akad és ha kell, akkor bizonyosan lövünk. Hitetlenül csóváltam a fejemet. Hogyan vadászunk? Hajtókkal? -«- Kérdeztem. — Nem a', ugy nem lehetnénk a dolgunkban olyan bizonyosak. Nagy szemet meresztettem. — Van nekünk arra jobb módunk. Itt van „Pordán és társa," ővelök nem kétséges a siker. — Erdész ur, ön tréfál; miféle „cég" az, amely igy ellátja önöket vaddisznóval. Dorogi most már hangosan nevetett. — Mindjárt megtetszik látni. (Kiszólt az ajtón.) Pordán! Jöjjenek be kendtek. Odakint lábcsoszogás, csizmakopogás, ahogy valaki törölgette a lábát és topogott, hogy a havat le verje róla. Kisvártatva belépett egy furcsa, zömök, alacsony paraszti ember, sörtehaju, tüskés bajuszu, pislaszemü, fekete egészben, mint a vadkan és utána, majdnem a lábához ragadva, egy iromba, borzolt szőrű eb, amely valami korcs kopóféle lehetett, félig sakálformája volt, félig meg a juhászok puli kutyájára emlékeztetett. Dorogi bemutatta őket. íme: Pordán és társa. Pordán az egyik erdőkerülőm, a kutyáját pedig Bokrásznak hivják ugyan, de ő csak ugy emlegeti, hogy: „a társam." Ezzel vissza is fordult Pordánhoz. No Pordán, itt a távirat, disznó kell lesz-e ? — Lehet, válaszolt Pordán, olyan hirtelen és merészen, hogy abban félreérthetetlenül benne volt a bizonyosság. — Ezt az urat viszi kend magával, folytatta az erdész és rám mutatott. Pordán végig nézett rajtam és megvakarta az üstökét. — Ne busuljqn kei d, ez az ur régi vadász ember, nem ront, hanem javíthat. — Az már más, sóhajtott a kerülő megkönnyebbülten, mert különben . . . Elhallgatott. Nyilván maga is röstelte volna a vasárnapi puskásnak szánt szentenciáját. Hirtelen cshvart egyet az eszén és azt mondta : tessék elszánkózni az alsó szarvastetőig, ott várom az urat, én átmegyek az erdőn s hamarabb ott leszek. Amikor magunkra maradtunk, néma kérdéssel a szememben néztem az erdészre. Mosolygott. Szép mulatsága lesz. azt hiszem, bizza csak magát egészen Pordánra. Ne kérdezgesse soka

f, egyáltalában ne beszélgessen vele, mert ugy sem igen lehet. Nem szokott felelni. Nagyon haragszik az olyan vadászra, akinek odakint sokat jár a szája. — De legalább tudni szeretném . . . Dorogi a szavamba vágott. — Semmitsem mondok. Meglássa, jobb lesz igv. A szánka odakint vár. tessék csak indulni. Én itthon maradok, mert hárman sokan volnánk. Még ketten is majdnem sokan lesznek, ahogy Pordánt ösmerem. Siót fogadtam. Felkaptam a puskámat s indultam. A szán könnyedén repült velem az erdőn keresztül. A felséges havas erdőn keresztül, ahol a csendet még némábbá tette a süppedő puhaság, amely elnyelte a lovak patáinak dobogását. A fák és bokrok fehér diszben pompáztak, az aranybarna cserlomb meghajlott a ránehezedő hótól; a hegyoldal csillogott a verőfényben s a napos tisztáson szarvasok bámultak ránk. Most nem törődöm velük. Még a fekete fatömböket is vaddisznónak néztem, pedig a vaddisznó más, mint a szarvas és nem fekszik ki az utak mentére is. Gyönyörű volt ez a felórai szánkázás az erdő lábától a hegyoldalon levő szarvastetőig. A bokrok közt pirókok röpködtek, olyan pirosak voltak, mint a legszebb rózsa. Eleven virágok a „fehér erdőben." Aztán kecses őzek ugráltak at az uton előttünk s bizalmasan fordultak felénk, amint elvonultunk mellettük. Szajkók és léprigók röpködtek előttünk; a rigók kercegtek, arrább-arább röppentek; elevenséget vittek magukkal. Észre sem vettem s megérkeztünk az etetőhöz, ahol „Pordán és társa" csakugyan vári már, Gsudálkozva akartam kérdeni: hógy lehettek itt el'ípD, mint en a szánon ; de eszembe jutót* a Dorogi tanácsa. Hallgattam. Némán szállottam le a szánról és megérintettem a kalapom karimáját, ugy fogadtam a Pordán szótlan köszöntését. Az erdőkerülő elindult előttem. Mögötte ment a társa. Én csak utánok következtem. Lassan haladtunk s ráértem figyelni, tünődniNeztem az előttem vonuló kis fekete alakot, aki igy lopódzva, meg-meghajolva az ágak alatt, még jobban emlékeztetett a vaddisznóra. A kutyája épp olyan óvatosan lépdelt a nyomán; de teljességgel közönyösnek látszott minden iránt. Egy nyul pattant fel az ösvényünk mellől; Bokrasz rá sem hederített. Szarvasok robajlottak mellettünk a sűrűben. Pordán és társa még a fejét sem fordította arra. Kiértünk a vágás legdélibb fekvésű sűrűségéig. A tölgyes ott volt közel; amikor jó makktermés van, eldorádct kínál a tölgyes a nagy vadnak. A vaddisznók itt hiznak gömbölyűre. Pordán megállott s hátrafordult. Szemében lobogott valami, ami csak most gyullhatolt ki. Odaléptem melléje. Lemutatott a hóra. A fehér lapon egymást követő bemélyedések voltak. Nagy körömlenyomatok. Egy vén vadkan nyomai. Ösztönszerűleg végigvizsgáltam a puskámat, rendben van-e. Vártam, hogy Pordán elereszti a kutyát s ezentúl majd a „társ" vezet bennünket. Nem ugy történt. Az erdőkerülő beérte egyelőre az eddigi barátkozással; nem szólt, nem magyarázott, hanem megindult a nyomon. Ha eddig óvatos volt, most sunyító hiuzzá változott. Folyvást görnyedten csúszott a bokrok között; figyelte a nyomot s vigyázott, nehogy megzörrenjen egy galy, vagy egy ág. Mentem utána én is, tízszeres fáradsággal. Pordán, az ő kis termetével könnyen bújhatott át mindanütt, de nekem ropogott a derekam és minden tagom fájl a sok hajlongástól. Szerencsére a friss hó selymes szőnyegén majdnem teljesen nesz nélkül lépdelhettem. Igy vonultuk hegynek fel, hegynek le. Elől Pordán, az orrával folyvást a havas földnek fordulva, leste a nyomot, nehogy elveszítse, eltévessze; utána Bokrász a szemtelenségig közönyösen és végül én mindjobban fáradtan, lankadó izgúlással. Pordán újra megállott. Most már nem lefelé fordult a szemével, hanem miközben erősen és élénken szimatolt, szét is tekintett vizsgálódva. A bokrok alját nézegette, valamit keresett. A szimatolásra magam is figyelmessé lettem. Ereztem valamit. Átható, csipős vaddisznóbüzt, amely az orromat facsarta. Éppen mellettem egy vastag vőrősfenyő állott. Az oldala teknősen ki volt vájva, mélyen kiráspolyozva. Azt vaddisznók dörzsölgették ki, amikor vakaródzva nekitámaszkodtak a fának. Ennek a fele sem tréfa, gondoltam magamban. Hisz itt vagyunk valahol a vaddisznó közelében. Nyugtalan érdeklődéssel kisértem a vezetőm minden mozdulatát; előttem volt néhány lépéssel s igy sokkal többet láthatott, mint én. A zömök, fekete ember ugy hajolt előre, mint a vadat szimatoló vizsla. Bokrász szőreborzoltan nyújtózott ki mögötte s szintén szimatolt. Most már nem volt közönyös többé. Még egy pár lépés előre, szinte a havon csúszva . . . Ekkor Pordán lassan kezdi kinyújtani a karját s az ujjával rámutat valamire. Onnan, ahol én voltam, csak egy keskeny fekete sáv látszott a havon. De ki kell találnom, hogy az ott pihenő, mit sem sejtő, talán alvó vaddisznó, amelyhez ez az erdők fia ime majdnem a vackáig vezetett. Megpróbáltam, hogy közelebb jussak, odáig legalább, ahol Pordán állott, de ott a sűrűség szinte járhatatlan volt mar az én számomra. Egy láthatatlan gyökérben megbotlottam. Kalimpálva estem neki a galyaknak jókora zörgéssel. TJff! . . . hangzott előttem a mély röffenés és a hó amott, a fekete sáv táján megelevenedett. Égy hatalmas testű, koromsötét állat ugrott fel és elkezdett nagy csőrtetéssel menekülni előlünk, akik igy megleptük. Röstelkedve tápászkodtam fel és épen hallhattam, hogyan cuppant Pordán a társánál:

T