Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-09 / 23. szám

Hők s humanizmus szolgálatában, E cimen a mult vasárnapi Bessenyei estély alkalmával Haypál Benőtől megdöbbentően mély, csudálatos szép előadást hallottunk. A bátorság és mélység a tudományban ritkán járnak együtt s ezért kettőzött örömmel köszöntjük a zengőszavu lelkipásztort, a kinek fanatikus varázszsal megáldott egyénisége azt a rendithetetlen meggyőződést kelti bennünk, hogy ez a férfiú a maga tudásával, bátorságával és igazságával csakugyan a lelkek őrzésére, vezérlésére van elhivatva. Minél több jót cselekedni, minél több rosszat megszüntetni, az emberiséget egy harmonikusabb, boldogabb jövendőre nevelni — ez valóban legfőbb célja az igaz emberi életnek. E cél szolgálatában a nőkre nagy feladat vár. Az anya és a feleség dicsőséges szerepek az élet színjátékában. Azok az apostoli szentségü szavak, melyekkel Haypál ragyogó dialektikája az édes anya képét megfestette, örökké felejthetetlenek maradnak a hallgató szivében. A teremtés koronája a nő, illik tehát, hogy továbbfejlessze a teremtés munkáját. Széleslátásu, gondolkodó elmére vall, ahogyan Haypál e kérdésben összhangba hozza a hitet a tudománynyal. Megállapítja, hogy a teremtés Isten műve, aki az embert saját képére alkotta. Azért saját képére, mert ezzel dokumentálni akarta azt az óhajtását, hogy az ember szeresse, becsülje embertársát. De nem így látjuk az életben, sőt tapasztaljuk, hogy az ember maga épiti a válaszfalakat, melyekkel magát embertársaitól elzárja. Nincs tehát a teremtés befejezve! — sóhajt fel Haypál. S ebből a hittel és tudománynyal teljes megfigyelésből azt a mély következtetést vonja le, hogy az Isten képére teremtett embernek kötelessége továbbfejleszteni a teremtés munkáját. Valóban mélységes értelmű igék egy pap ajkáról ! Az embernek ez a továbbfejlesztő feladata egyetemes, minden felekezeten felülálló. Az élet sok visszásságot mutat e téren. Az ember küzd, szenved, testileg és lelkileg nyomorog, csak a túlvilági élet boldogsága tartja benne a hitet. És csudálatos mégis, hogy a túlvilágnak, a halálnak csak a gondolatára is megborzadunk. Schopenhauer a filozófia mélységeiben keresett vigasztalást a halálfélelem ellen, de nem találta meg. Arra az eredményre jutott ugyanis, hogy a halálfélelem ösztönszerű. független a gondolkodástól, mert az állatban is megvan, holott az nem ismeri a halál fogalmát. Idő és tér szerint változhatnak a vélemények, de a természet birodalmában a halál a megsemmisülést jelenti. Az élet eme szédületes örvényeiből Haypál a nőt ragadja ki és feladatául teszi az emberiség jövendőjének szebbé, jobbá tételét. A „fitosorru kíváncsiság"-ot kizárja a porondról és bizonyára nem kedve szerint valók azok a nők, akik a lélek és sziv csöndes munkája helyett nagyravágyásból, hiu szeszélyből, sippaldobbal jótékonykodnak, vagy felekezetet cserélgetnek. Maradjon meg mindenki saját hitében, csak a sötétség pusztuljon és az igazság arasson diadalt. A világtalan embernek nyujtsuk oda jobbunkat és vezessük át az élet forgatagos utain. De még ez nem elég! Keressük föl a lelki vakságban sinylődőket is és vezessük át őket a világosság ösvényére. A nőt is várja ez a magasztos hivatás, mely igazabbá, nemesebbé, boldogabbá teszi őt és embertársait. A természet műhelyéből elragadóan szép vonalakat és színeket rajzolt Haypál költői lendülete. A virágbontó tavasz és a magérlelő nyár szépségei mögül is a nő bukkan elő, aki szivében és szive alatt hordja az emberiség fakadó rügyeit, a fejlődés örökkévaló törvényszerűségét. Zola jutott eszünkbe, ki a „Termékenysége-ben apoteozisát zengte el a termő anyaföld és a gyermekekkel ékes asszony nagyrahivatottságának. . . Manapság a tudomány, a gyakorlati élet problémáival keres érintkezést. A falak kőzé zárt, abstract tudósok vitatkozó mérkőzéseinek napja leáldozófélen jár. A történelem lomtárában hever az az eset, mikor két tudós leült vitázni hetekre, sőt hónapokra, semmi egyébért, mint a — vitáért. Marakodtak, hajbaUj ösvényen.*) — Szatíra. — Mit keressz e mai megifjult világban, Messzetünt időknek bús emléke te ? Hasztalan beszéded, könnyed is hiában : Ami elmúlt, elmúlt s nincs új kezedete. Közted és közöttünk széditő nagy mélység, S annyi ellentmondás végtelen sora ; Ami nékünk fény, az néked vak sötétség . . . Meg nem érthetjük mi egymást, nem, soha! Mit törődől most is régi istenekkel, Ég felé törekvő hitnek gyermeke ? Egy is sok minékünk, templom annak sem kell, És ki tudja, áld-e, avagy büntet-e ?! Mert ha nincsen isten : hol van, aki lássa, Mit cselekszik titkon jobb, vagy balkezünk ? És ha van: lehet-e más a hivatása, Mint hogy megbocsássa, amit vétkezünk ! Mit beszélsz minékünk széprül és nemesrül, Álmok álmodója, harcok harcosa ? Mi magunknak élünk testestül, lelkestül, Minket meg nem téveszt semmi harctusa! Szép az, ami hasznos, ami gyűjt a kasba, Mind bolond az, aki mellőz érdeket, S az nemes csak, ami fölvisz a magasba, Ahol a dicsőség fénye integet! Irta és felolvasta dr. Vietórisz József a Bessenyei-Kör e hó 2-án tartott délutáni előadásán

. Mit kivánsz mitőlünk szenvedést, lemondást, Másokért megizzadt pálya vándora ? Jóságod jutalmát imhol magadon lásd . . . Ahová nem hívtak, mért is járj oda? Mért viselned mások nem rád bízott gondját ? Elveszett idő igy minden pilllanat ? Mért nem veszed észre, hogy kacagva mondják : Légy te büszke pálma s nőjj a súly alatt! Mit görnyedsz a munka rabláncára verve, Rég ledöntött eszmék balga hőse, itt ? Nem szabad a lélek, amig nagy a terhe : Rázd le hát a rabság bús bilincseit ! Nem közénk való az, aki élhetetlen, Mert virágot hervaszt minden égi láng, S mi is elhamvadjunk ily szent őrületben ? Inkább dőljön össze az egész világ! Vietórisz József. A fehér leány. Irta : Zahonyay Ferenc. I. Péter Jenő ügyvéd irodája a Kecskeméti utcában volt, a főváros legforgalmasabb helyén. Elegáns uj palota, márványozott falak. Az ügyvéd kényelmes karosszékében ült s egy bonyadalmas perirat tanulmányozásába merült, mindőn ajtaján kopogás hangrzék. Megigazította aranykeretes szemüveget s föltekintett. Egy karcsú, fiatal lány állt előtte. Sugár termetére gyászruha simult s kalapjáról fekete fátyol libegett. A sötét szin még inkább kiemelé arca halványságát, melyből csak két nagy fekete szeme ragyogott elő, mint két darab fekete gyémánt. — Mi tetszik ? Kérdé az ügyved. — Állást keresek ügyvéd ur. Gépírást, másolást, akármit. — Sajnálom, nem állhatok rendelkezésére kisasszony. Irodám ez idő szerint el van látva a szükséges munkaerővel. Tessek talán máshol próbálkozni. — Hallgasson meg ügyvéd ur. Csak egy pár percet kérek. Az ügyvéd ideges mozdulatot tett s ismét a perirat olvasasába merült, a leány pedig beszélni kezdett! — Anyámat még gyermekkoromban elvesztettem, az anvai szeretet melegét nem ismerem. Atyám dúsgazdag ember hírében állt s a társadalmi életben előkelő szerepet játszott. Jósága velem szemben nem ismert határt. Igényeimről bőkezűen gondoskodott, féltett, becézett. Minden gyümölcsből megkínált, minden virító fát fejemre rázott. Ápolt, kesztüzött kezeim fehérek voltak, mint az alabástrom, arcom üde, mint a harmat cvpmántiaim vak-ifnan r»a nrxrn r»f o !r MYireéYMza. 1912. XXIIIL évfolyam. 23. szám. Yasárnaü iünius 9.