Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-07-16 / 29. szám

2 29-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. julius 16. Tollraj^ol^:. esetre erős agyból és jeles tollból származó közleményében foglaltaknak történeti alapokon való szellőztetésére és letárgyalására, •elfogultság és tekintet nélkül arra, hogy az érvek súlya alatt a mérleg vájjon merre fog billenni. Vártam — nem érkezett. Válasz helyett jölt egy oldaltámadás, amely nem érvekkel, nem a komoly tárgyilagos bizonyítás fegyverével, hanem csellel akarja ledönteni — Jerichó falait. Nem jó orvos az, aki téves diagnosisból indul ki, de százszor rosszabb az, aki azt helyesen állapítja meg ugyan, tudja, hogy a beteg súlyos belső bajban szenved, de azért nem ezt gyógyítja, hanem a paciens arcán neki nem tetsző anyajegy eltávolítását tartja sürgősebbnek. Igy a „válasz" „Zsidó" szerzője sem látszik törődni a zsidókérdés lényegével, hanem azzal, hogy miért nem foglalkozom én bővebben a zsidók szereplésével, miért nem nevezem én a Magyarországon lakó zsidókat „hazai" vagy „magyar" zsidóknak és miért nem adom én meg a módját az általam kívánatosnak látszó társadalmi amalgamizálásnak. No jól van; hát mindjárt megadom a módját sőt felelek a felvetett kérdésekre is, noha egyet átérzek és tudok, és ez az, hogy Önnek semmi jogcíme nincsen tőlem bármit is számon kérni s viszont nekem minden jogosultságom meg van ahoz, hogy Önt és sajnos hitsorsosainak egy tekintélyes részét magyar hazafiasságra oktassam. S kérdi talán Ön, hogy vájjon miért tartom magamat erre jogosultnak ? Hát azért, mert az én hátam mögött egy 50 évre visszamenő s talán nem éppen mindennapinak nevezhető, legkevésbbé pedig zsidóellenes közéleti mult van és mert az én őseim s nem az Öné foglalták el és tartották fent 1000 éven át e hazát. Már bocsásson meg tisztelt uram, lehetséges, hogy az én eddigi fejtegetéseim nem voltak történet csak „történeti máz", megengedem, hogy az „ősi birtok öröksége* még nem teljes qualiíicatió s legyen Önnek igaza, hogy az én „köztevékenységem a contempláló kritikában merül ki", de már kérem szépen szálljon magába és vallja meg, látott-e Ön valaha a magyar hazáért rajongó zsidót, olyat, aki azért életét, vagyonát és mindenét felkínálni és feláldozni kész lett volna? Hát én tisztelettel hajlom meg azon kevesek előtt, akik ebben kivételt képeznek ; elismerem, hogy a távol múltba visszatekintve, mint minden más nemzetnek, ugy a magyar nemzetnek sem tartozik a zsidóság valami túlságos nagy hálával, de hogy a magyar nemzet függetlensége és szabadságain nem is lendített a zsidóság egy jottát sem, az világosabb és igazabb, mint a 2X2=4. Sőt ellenkezőleg: mindig hajlandó volt bármely fennálló hatalommal tartani. * * * A „válasz" szerzőjének kívánatára megadom a módját annak is, ahogyan a zsidóság a keresztény társadalomba teljesen beolvadhat. Az a tízparancsolat, amelyet különösen az óhitű zsidó soha szem elől ne tévesszen, igy szól: Higyjél a lélek hallhatatlanságában és a feltámadásban, a jónak megjutalmazásában, a rossznak megbüntetésében, hogy e hit elrettentsen a rossznak elkövetésétől és e földi élet során jó cselekedetekre ösztönözzön. Szeresd egyenlően keresztény embertársaidat és hitsorsosaidat. A keresztény-társadalom tengerében ne vállalkozzál soha a zátony szerepére, hogy annak hullámveréseinek útjába ne kerülj. Hamis prófétáknak ne hidd el azt, hogy a zsidóvallás és erkölcs világuralomra van hivatva, Sőt mély tisztelettel hajolj meg a kereszténység előtt amely a szabadság és haladás vallása orthodox hiteddel szemben, s amelybe elő

bb utóbb beolvadni fogsz Judaismus és Demokratia. Befejezés. Hát a mák, ez a gyalázatos mák, — sehogy sem akar teremni? Hasztalan és céltalan tehát az okszerű gazdálkodás terén minden törekvésünk, álom minden tapasztalat, hazugság minden tantétel és hiu minden reménye a gazdának, mert — — a mák csalni szokott. Ugyan ugyan, t, szerzője a Nyírvidék 28-ik számában közzé tett válasznak, csak tudja tán, hogy hazánk dus talajának a csalárd mákon kivül más terményei is vannak s bizony azt is láthatta, hogy az én mindenesetre igénytelen és hiszem tárgyilagos, bár Ön szerint „kínos", „kegyetlen" és „lenéző" cikksorozatom minden egyéb, csak szóharc nem akart lenni. Avagy a csalárd mák szerepe tetszik Önnek, amely az irodalom terére átvive alkalmas arra, hogy megtévessze a tévedésre hajlandó elméket és meghiúsítsa a jövőbe vetett minden reményünket? Hát azt tartja Ön, hogy ebben a „hosszas értekezésben" nincs egyéb figyelemre vehető mint az, hogy csak egy futó pillantást — ezek az én szavaim — akartam szentelni a zsidóságnak ez időszerinti és hazánkban tapasztalható szereplésére, a nélkül, hogy a „hazai" vagy „magyar" jelzőt használtam volna? * * * Amidőn cikksorozatomba fogtam, nem volt más célom, mint iőlem telhetőleg megvédeni a keresztény hitet különösen a katholikus felekezetet azon vakmerő támadásokkal szemben, amelyek ellenük el-elhangzanak bizonyos felekezetnélküli körökben s amelyek a legkihivóbb formában láttak napvilágot abban a közleményben, amelyre cikksorozatomban minduntalan hivatkoztam. Vártam* a választ; választ, amely cáfol, ellenbizonyitékokat szolgáltat és meggyőz; választ, amely alkalmat nyújt a P. H. mindengazda volt. A régi gazdasági számadásokat áttanulmányoztam és kiszámítottam, hogy tiz év alatt húszezer forinttal kevesebbet jövedelmezett a birtok. Évenkint nettó kétezer forinttal kevesebb volt a bevétel. A lovasnak nem tetszett a nettó szó. — Különös, hogy a tudományok mellett a kereskedelmi ismereteket sem hanyagolta el doktorkám — szólt a kapitány. Az ifjabbik Deutsch nevetett. — Mi zsidók voltunk. A bölcsőben tudunk már a nettóról és bruttóról. Kiértek az erdőből. Egy keresztútnál búcsúzott a lovas. — Estére átjöhetne vacsorára. — Átjövök, jó éjszakát! — felelt a doktor és megindult jobbra. — Jó reggelt, — kiáltott a kapitány és balra ment, nyomában a suhanc a vadakkal. Az augusztusi mezők felett hajnali pára lebegett. Az ég kelet felé tejszinü volt, de még az éj némasága lakott a mezőn. A doktor elgondolkozva ballagott a homokos országúton. Vagy talán nem is gondolt semmire, csak ment egyenesen előre, hazafelé. Egyszerre mégis az jutott eszébe, hogy rendkívül unalmas, sivatag az élete . . . Külföldre kellene menni. A pápák élettörténete érdekesebb a gazdasági számadá soknál. A vatikáni könyvtárban talált egy könyvet, amelyben a világ legpikánsabb történelmi kalandjai voltak összegyűjtve. Deutsch doktor szerette a pikantériát, ha vonatkozással volt a históriára. A hajnal rózsaujjaival széttépte a felhőket a keleti ég alján ; mire a faluba ért, már egy veréb fürdőzött a porban. Az első házból pedig egy leány jött ki és végigment az udvaron az eperfa felé. A tehénke az eperfához volt kötve és az eperfa a palánk mellett terjesztette ki zöld lombjait. Deutsch doktor észrevétlenül megállt a deszkakerítés mellett és a leányt nézte. Sugár, barna parasztlány volt, a lába azonban, mely térdig érő szoknyája alól kivillogott, olyan fehér volt, akár egy hercegnőé. A doktor figyelmét ez ébresztette fel és apróra megnézte a leányt a kerités mögül. Bevallotta magának, hogy nagyon szép leány. Minden mozdulata kerek volt és lágy. A doktornak régi meggyőződése az volt, hogy a nők nemsokára elsat nyúlnak az úribb körökben éí a föld leányai, a porból születettek áíalakitjak az ember séget. Friss, acélosvérü gyermekeket szül a marokszedő leány, ha egy elvénült familiáju herceg nyoszolyájába kerül is. A leány leült a tehénke mellé és a tehénkét megsimogatva, fejni kezdett. — Jóreggelt kis leány — kiáltotta be a doktor a kerítésen. A leány felnézett és elpirosodott. — Né, a nagyságos ur — mormogta. A doktor folytatta : — Jókor keltél! — Jókor kell a kastélyba a tej — felelt a leány. — Hát te hordod nekem a tejet ? A lányka komolyan integetett a fejével. — Én am. Eddig nem tudta ? — Nem láttalak soba. — Nem tehetek róla — felelt a kisleány és erősen fejni kezdett. A poros falusi utcán nagy nyikorgással kinyílt valahol egy ajtó, a doktor tehát tovább ment. Majd hirtelen megállt, körülnézett és halkan bekiáltott az udvarra: — Hogy hivnak, leányka ? — Terka. Tovább ment a doktor és mosolygott. — Terka, — gondolta és újra mosolygott. Egyszerre olyanfajta vidámságot érzett, mint az a veréb érezhet, a melyik bolondosán fürdőzik a reggeli porban. Kiáltani szeretett volna, pedig az imént még fáradt és unott volt. Koránkelő parasztok tisztelettudóan köszöntötték. Deutsch doktor szeretett volna kérdezősködni tőlük Terkáról, de aztán mégsem tette. .Biztosan ő az első hölgy a faluban" — gondolta magában. A kastélyhoz ért, de nem ment fel tornyába, hanem az udvaron maradt az orgonabokrok közt egy kis fehér padon. A kastélyban csak egy öreg gazdasszonyt 'ártott és valami kis inasfélét. Az apja halála óta árendás ül a birtokban, de csak tavaszig. Olt ült az orgonabokrok közölt és midőn a kiskaput hallotta nyikorogni, felugrott. — Terka — kiáltotta — gyere ids. A leány ijedtében majd elejtette a tejesedényt. — Jaj de rám ijesztett, úrfi — mondta Terka és a doktor észre sem vette, hogy nem nagyságos urnák nevezte. Megfog'a a Terka kezét és lángoló tekintetével a leány harmatos arcába mélyedt. Dh egy szót sem tudott szóla«>. Szokatlan felindulás fojtogatta a torkát és a leány remegése megindította. — Hány éves vagy ? — kérdezte egyszerre. — Nem tudom — motyogta Terka. — Hány éves vagy, azt kérdem. — Aratáskor multam tizenőt — bocsásson úrfi . . .