Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-07-16 / 29. szám

nyíregyháza, 1911. IXXII. évfolyam, 29. szám. vasárnap, jnlius 16. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-T3R 6. SZÁM. Telefon srátm 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. A nyílt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit

. Nemzeti birtokpolitika. Ha veszélyben forog valamely tulajdonunk, őröket kell állítani annak védelmére. A nemzeti állam eszméjével nem rokonszenvező nemzetiségi lakosok földbirtok szerzése szintén oly veszedelmet jelent ránk nézve, amelynek csak ugy állhatunk ellent, ha veszélyeztetett pontokra őröket küldünk, ha elősegítjük azt, hogy a nemzetiségi vidékeken feldarabolásra kerülő birtokok magyar kézre kerülhessenek. A telepítési és parcellázási politikába tehát az eddiginél is jóval erőteljesebben belé kell vinnünk a nemzeti eszmét. A telepítés és parcellázás kérdésének nemzeti irányban való rendezése már rég foglalkoztatja az elméket. Alig volt kormány, amelyik ne foglalkozott volna e kérdéssel, de csodálatosképen a törvényhozás egy-két felszólalást kivéve, nem jutott soha abba a helyzetbe, hogy a nemzeti birtokoplitika egyik legjelentékenyebb tényezőjét, a helyes telepítési és parcellázási törvényt megalkotta volna. Az előző kormány földmivelésügyi minisztere Darányi Ignác pedig teljesen kidolgoztatta a törvényjavaslatot, sajnos egyéb más kérdések miatt nem kerülhetett az sohase a törvényhozás színe elé. A nemzetiségi veszedelem azonban ma már oly erővel zúdul ránk, a nemzetiségi bankok oly sürün teszik rá a kezüket magyar kézben volt földbirtokokra, hogy sokáig tétlenkednünk nem szabad s a magyar közvéleménynek, köztük elsősorban a magyar gazdáknak teljes erejükkel kell követelniük a telepités és parcellázási törvény megalkotását, de nemcsak a nemzetiségi veszedelmek ellensúlyozására, hanem a földbirtok megoszlás egészséges alapokra való fektetése coljából is. A nemzeti birtokpolitikának ugyanis igen fontos kelléke a nyerészkedési célzattól mentes parcellázás is. A parcellázás mai módja ugyanis, amikor nyerészkedő nagy bankok tartják kezükben az egész parcellázási üzletet, épen a kisembereknek van legkevésbbé hasznára. Az államnak tehát mindenképen belé kell avatkozni a kérdésbe, de megfelelő tőkék nélkül ezt aligha csinálhatjuk meg. Nem kevesebb, mint 100—120 millió K volna szükséges mintegy 10 éven át a nemzeti irányú telepítési politika céljaira. Ezt a kormánynak és törvényhozásnak okvetlenül meg kell adnia ha nem akarja azt, hogy a nemzet legértékesebb erői elsorvadjanak, ha azt akarja, hogy a kivándorlási láz csökkenjen, ha azt akarja, hogy a magyar földbirtok magyar kézben maradjon. Mindennemű parcellázásra befolyást kell biztosítania a kormánynak. A parcellázási üzleteket a széleskörű nyilvánosság és hatóságok ellenőrzése alá kell vonni. Ha ezt nem tesszük meg, az állam konkurrenciája sem igen segit a parcellázási müveletek terén, mert hiszen a nyerészkedő bankok és magán parcellázok mindig tudnak utat-módot találni arra, hogy a parcellázásokat ők ugy végezzék, hogy abból csak nekik legyen hasznuk. A nemzeti birtokpolitikának tehát két fontos kelléke van. Az egyik a helyes telepités, a másik a nyerészkedéstől mentes parcellázás. A társadalom egymaga képtelen e két dolgot megvalósítani, a kormánynak és törvényhozásnak feladata, hogy e dolgot a magyar állameszme szolgálatára rendezze. A magyar társadalom legfeljebb annyit tehet, hogy a kormányt és törvényhozást szorítsa a nemzeti irányú telepítési és parcellázási törvény megalkotására, kényszerítse, hogy megfelelő nagyságú tőkéket állítson a nemzeti birtokpolitika szolgálatába. A magyar gazdákon múlik elsősorban tehát, hogy mindez megvalósuljon. Nem is várhatunk mi mástól segítséget, mint a gazdaszövetség összetartásától, a gazdaközvélemény erejétől. A gazdák összetartása, a gazdaköz.j^lemény egysége és ereje eddig még sehol sem nyilatkozott meg oly impozásan, mint a kecskeméti gazda nagygyűlésen. Láttuk ott, hogy e kérdéseket állandóan napirenden tartsuk, de viszont mi azt kívánjuk a magyar közönségtől, hogy mikor e kérdésekben a döntő csatát megvívjuk akár a parlament küzdőterén, akár pedig máshol, álljon mindig egy szivvel s egy lélekkel mellettünk. Mezőssy Béla. Egy különös fiatal emberről. A zsombékok között két vadász ballagott. Holdas éjjel volt, kacsa-huzásról mentek hazatelé, egy mezítlábas suhanc cipelte utánuk a kacsákat. Az egyik vadász szürkehaju, katonástartásu, idős úriember volt, szélesváilu és főipedert bajutzu, bogy el ne felejtsük. A másik vadász ellenben cingár, fiatal ember és szemüveg az orrán. En ez a fiatal Deutsch doktor volt, töméntelen földeknek uia; a másik Szentgály, penzionált lovaskapitány. A kapitány is a környéken lakott, a teleségének, a ki miatt a lovasságot otthagyta, volt itt valami kis birtoka, az igazgatta, toldozta-foltozta, a mint Nagylelkű Fülöp würtembergi herceg lovasezredének egy elsőosztályu kapitányától telhetik. Deutsch doktor mostanában került haza a külföldi egyetemekről, a hol már évek óta kóborolt. Kóborolt pedig azért, mert az öreg Deutsch, a ki nem volt se doktor, se János, mint a fia, hanem becsületes Mór, irtózatos skandalumot csinált, midőn fia egy si-inészleányt akart oltárhoz vezetni. A fiu külföldre menekült apja borzasztó haragja elől és csupán Münchenből merte megírni az öregnek, hogy véleménye szerint mindenki gazember, a ki nem a szive hajlama szerint nősül; ő a maga részéről, ha valamikor nősülni fog, a szive szavára hallgat. Lenczius, a lélek alapelemeinek első magyarázója és professzor a heidelbergi egyetemen, köztudomás szerint immár harminc esztendeje egy cigánynővel él boldog családi életet, pedig a világhírű tudós azonkívül még a protestáns egyház lelkesze is. Dr. Deutsch János, ha cigánynővel lesz boldog, cigánynő lesz a felesége. Ezt a fiatal Deutsch irta az öregnek és a levelet az öreg Deutsch barátai és rokonai a vármegyei kaszinóban formálisan elégették. Évek múllak el, az öreg megbocsátott egyetlen fiának, hivta haza, de a doktor ntm jött. Szikora, az uradalom igazgatója, a vatikáni könyvtárból ásta ki, midőn az öreg Deutsch már régen a győnki kriptában aludta örök álmát. Már tavasz óta jakfa a kastély tornyát, a mit hajdan parádéból építettek és Szentgályn kivül senkivel sem barátkozott. A nyugalmazott lovaskapitány nagyon jóravaló ember volt. Olyan flegmatikus volt, mint egy bölény és szemhunyorítás nélkül hallgatta a fatal Deutsch elmelkedéseit, amelyekkel az uj földes ur vadászatokat fűszerezte. A kapitány ellődözte a saját patronjait, majd társa patronjait, a szolgagyerek, a ki velük volt, a roskadásig megterheltetett vaddal, récével, nyúllal, fogolylyal, majd pipára gyújtott a penzioaált hadfi és főbólintással hallgatta a doktort. A fiatal Deutschnak kedves témája volt a szocializmus. Szive mélyéből szocialista volt és budapesti tartózkodása alatt többször majd lecsukták, izgatás miatt. — Ha az apám szegény ember lett volna, munkásvezér lennék. Az a legszebb pálya, — szokta volt mondani és a kapitány bólintgatott hozzá. Magában csendesen bolondnak tartotta fiatal barátját. Egyszer mégis azt mondta neki: — Meg kéne házasodni, vagy mi: akkor tán felhagyna az izgágasággal, doktorkám! — Én már sohasem vetem le eszméimet. Harminc éves vagyok és mostanig még mindig csak azt láttam, hogy az emberiség rabszolgaságban sínylődik és rab minden fényes, igaz gondolat, mert nem férkőzhetik az emberekhez a társadalmi sötétség miatt . . . Értette-e ezt a lovaskapitány? Nem tudni. Szelíden igy szólt: — Asszony nélkül üres az a nagy kastély, Jánoskám. — Üres, üres, de mégis csak jobb, mintha a szeszgyáros Glück leánya ülne benne, vagy Grobovics Jacza, a milliomos sertéskupec leánya. De még jobb, hogy az itteni tönkrement gentry urakkal nem barátkozom. Nemesi kisasszonyra sincs szükségem. A lovaskapitány sértődötten köhintett. (Ehez a iémához értett.) — Kicsinyli a dzsentrit, bácsikám? Talán valami baronesszre pályáz ? Deutsch doktor erre úgy nevetett, hogy megkellett neki állni a sötét erdei uton, a hová befordultak. Jódarabig nevetett és aztán egy szót sem szólt. A kapitány magától is belátta, hogy felesleges volt kérdése, igy másról kezdtek beszelgetni. Lovakról, földekről, szarvasmarhádról. — Nem is hinné a világ, hogy az apám minden gondossága mellett is, milyen rossz