Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-10-08 / 41. szám

A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Nyíregyháza, 1911. XXXII. évfolyam, 41. szám. vasárnap, október 8. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. EISKzetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit

. Ima*) Felséges Isten, népeknek s nemzeteknek hatalmas Ura-Istene! Újra itt vagyunk szent oltárodnál s fájó emlékek áradatától elborított lelkünk feléd repes, mint repes az apró gyermek édes anyja felé, ölelő karjai közt bujában enyhületet s vigasztalást keresve. Mert fájdalomban ég ma a mi lelkünk s ég a magyar nemzet minden igaz fiának a lelke, ha arra a véres tragédiára gondol, amely 62 év előtt ép e napon játszódott le odalent a magyar alföldön, azon a gyászos magyar Golgothán. Óh, Uram-Isten, micsoda szörnyű látványban volt része e napon a földet 'xörülkeringő napnak, mikor azon az aradi síkon végig nézett! Micsoda borzalmas kép volt az, mikor a gyalázat fáján látta csüngni, az erőszakos halál hideg lehelletétől megkékült, megdermedt arccal a szabadságnak hős bajnokait! , . . A te akaratod volt-e az, nagy Isten, vagy pedig a pokolé, mely pillanatra diadalmaskodott törvényeid felett, hogy vérengző munkáján lássa az ember az ő utálatosságát s annál inkább vonzódjék Tehozzád, ki a szeretet, béke és irgalom istene vagy?! Vagy talán büntetés volt ez a magyar nép bűneiért, mely őt Tehozzád terelje ?! . . . Akárhogyan volt is, óh Isten, de szörnyű volt a csapás, amely reánk sza*) A nyíregyházi ág. ev. templomban tartott október ö-iki gyászistenitiszteleten mondotta Paulik János lelkész. A csendbiztos szeret. A Ráday korból. Irta: Pataky István. Klemm Justin, a Ráday hires csendbiztosáról mindenki tudta, hogy nem bolondja a nőknek. Pedig a nők szívesen megnézték. Szép, barna ember volt, a közepesnél valamivel magasabb. Sötét^fekete szeméből okosság csillogott elő, beszéde, testének minden mozdulata az önbizalmat, őszinteséget és a bátorságot tükrözte vissza, A természettől felkunkorodó fekete bajusza alatti piros szája mosolygós volt. De a lányokat, asszonyokat kerülte és csak — hivatalosan kereste fel, aminek pedig rendesen nem jó vége volt, akár parasztot, akár urinőt keresett fel. Es ha fiatal vére dobzódásra szorult, azt oly titokban tehette, ha tette, hogy arról senkinek sem volt tudomása. Azt mondták, amilyen szenvedélye, vagy betegsége valakinek a szesz, kártya, olyan betegsége volt neki a nők elleni ellenszenv. Csak Tóth Mór, az egyik kir. ügyész s akivel Klemm sok időt töltött, tudta, hogy Klemm épen azért kerüli a nőket, mert nagyon szeretett — egyet. Esküvőjük előtt három héttel halt meg. Annak az emléke volt mindig előtte, az a kedves emlék, a felejthetetlen édes arc, nem engedte, hogy egy nő, az ő és annak emléke közé tolakodjék. És az jó volt neki az ő hivatásában. Sem pénz, sem csáb meg nem renditette, el nem bukathatta, mint oly sokat az ő társaiból. kadt; borzalmas megcsúfolása volt az egy törekvő s minden jóra kész nemzet szent küzdelmének, a mikor legjobbjai nem a harcmezőn, ahol keresték s hol annyi dicsőséget szereztek nevűknek, hanem a vesztőhelyen hullottak el, hóhér osztotta csúfos halállal, amelylyel nemcsak őket, hanem az általuk képviselt eszméket is kiirtani s eltemetni célozta az elfogultság és rosszakarat. Kiirtani, eltemetni?! . . . Ám oltsa ki valaki a napot, ha tudja! . . . Megölhetik, igen, az embert; eltemethetik, igen, a testet, de a mi Tebelőled sarjadzott, óh örökéltü Isten: a halhatatlan lelket s a benne kezed intésére életre kelt eszmét meg nem ölheti a bakó, nem zárhatja föld alá akár a Kárpátok minden sziklatömbje sem! Itt él az eszme, amelyért az aradi vértanuk s velük annyian küzdöttek és meghaltak, itt él s ma is dobogtatja sziveinket; s az az aradi vesztőhely, megszenteltetve a magyar nép millióinak kegyeletétől, templommá magasztosult, hova imádkozni s lelkesedni tanulni jár a hálás utód; szent lánggal ég ott minden bokor, minden fűszál, mint hajdan a Mózes csipkebokra, s mélyeiből soha el nem némítható hanggal szól felénk az isteni szózat: „Légy híve rendületlenül, hazádnak, óh magyar!" — küzdj bátran, tovább, — „és jönni fog és jönni kell egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán!" ... És mi, Egy vásár napján együtt bandukolt Klemm Jusztin Tóth Mórral. Néztek, szórakoztak a nagy sokadalomban. A cigánypecsenyések sátorai közé jutottak. A levegő telve volt a frisen sült sertés pecsenye szagával. A sátor előtti kis lábas sütőben rotyogott a zsir, szedték abból ki a hurkát, kolbászt, pecsenyét. Mindenik sátorban felhalmozva állott a frissen sütött kalács, a másik szegletben a jég közé rakott hordóbor. Az egyik sátorban gyönyörű szőke menyecske árult, majdnem uri vonásokkal. Arca a mozgástól, a sütéstől kisé tulpiros volt. Inkább lánynak látszott, mint menyecskének. De a kendő, a kendő kötése elárulta, hogy a szőke fürtökön már rajta volt a menyasszonyi koszorú. Az asztal mellett az egyik lócán egy csinos magas paraszt legény ült, lobogós ingben, fürtös gatyában, melénye négyszeresen pitykézett. A legény néha-néha ivott az előtte levő piros búrból, de szeme még akkor is a menyecske karcsú alakján pihent. Néha-néha vad tűz szikrázott a legény szemeiből, ha a menyecske tovább nézett egy helyre a tömeg közé. Mintha várt volna valakit. Kit vár, minek vár ? töprengett a legény. — Nem engedem senkinek ! senkinek ! morogta a legény, de önkénytelenül hangosabban, ugy, hogy menyecske meghallotta, de nem értette meg. — Mit mond János ? — Azt, hogy, hát nem akarsz visszajönni a tanyára. Hisz kis csárdádban több hasznod volt mint itt. Látod itt ahhoz mennek, aki magát is kinálja, az ölelésért, csókért nem is ama vitéz elődök hálás utódai, halljuk és értjük e szózatot s szíveinkbe zárjuk azt. Igenlésünk és hálánk jeléül könyet ejtünk a vértanuk sirhalmára s áldásaink koszorújával övezzük körül neveiket. Óh legyenek áldottak mindörökké! Legyen áldott a föld, mely földi maradványaikat magában pihenteti; legyen áldott a porszem, mely porladó testükkel érintkezik; legyen áldott a madár is, mely sirjuk felett altató dalt zeng; legyen áldott a virág, mely nyugvóhelyüket díszíti; legyen áldott a kéz, mely kimulásuk helyén emléket állított; s legyen áldott az anyai ajak, mely gyermekét az ő tiszteletükre tanitja! Óh, nagy Isten, de sok szomorú napot is engedtél felvirradni erre a szegény magyar nemzetre; de sokszor is megitatád a fájdalomnak keserű kelyhéből! A mi vész s vihar csak van e világon, az mind elzúgott felette. Amióta Árpád vitéz hadai sátort ütöttek e földön, az ellenséges népek ostromló fegyverétől kezdve, saját fiainak átkos belviszályain át, a termés2eti csapások ezerféle neméig mindez keresztül-kasul gázolt ezen az országon, kínozva, fogyasztva, sorvasztva e maroknyi népet s imé — csodák csodája! — „él magyar, áll Buda még!" a magyar nép nem pusztult el, sőt folyton előre halad, azzal a szent törekvéssel, hogy mindég feljebb és feljebb hágjon a tökéletesedés létráján s legyen egykoron igaz megtestesülése a nagy Rákóczy, a nagy Széchényi, a nagy haragszik, hanem még vissza is adja. Aki estve nem csukja be a szobája ajtaját. — Nem megyek,! felelt a menyecske és visszafordult a tömeg felé. Akkor ért a sátor elé Klemm és Tóth Mór. Klemm megált, mintha gyökeret vert volna a lába, fekete szeme makacsul a menyecske arcán pihent, mintha vizsgálat tárgyává tenne az arc minden vonását, a haj színét, annak még szálát is. Tóth Mór is megállt, ő Justint nézte. Eszébe villant amit csak ő tudott. Bár sem éhes nem volt, ssm borivó nem volt, valamint Justin sem, igy szólt: — Justin, menjünk be, egy harapásra, egy ital borra. Justin szó nélkü lépett Tóth után, * Tóth Mór is szép ember volt. Olyan magas, mint Justin, de nem volt olyan barna. Mind a két arcán állandóan rózsa nagyságú halvány pirosság volt, ami még szebbé tette a szép férfias arcot. Ráday ugy hivta „az én szép ügyészem*. Rajta is maradt, s mig Szegeden voltak, mindenki ugy beszélt róla, hogy itt és itt volt a szép ügyész, sokan a nevét sem tudták. Hej! pedig abban az időben széles Magyarországon mindenki tudta, hogy kik parancsolnak a szegedi várban, kinek a szavára indul meg a lavina gazdagok és szegények felé. * A János nevű legény sötét arccal húzódott hátrább. A két fiatal ember leült. Tóth Mór kedélyesen beszélgetett Julissal, Justin csak nézte, nézte s néha mormogta: még a mosolygása is.