Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-06-18 / 25. szám

21-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. május ál. 299 Bizonyos, hogy uj, fenséges tanok hirdetése mellett, „nem uj vallást akart Jézus alapítani", büszke lehetett zsidó voltára és nemzeti vágyai is voltak; de hiszen éppen az a bökkenő, hogy tanait meg nem értették és a zsidó aristokrácia a nép jóltevőjét és apostolát keresztre feszitteté. — Igy aztán a vallásreformátorból vallásalapító lőn ; leszorult az elavult orthodox zsidóeszme a positiv cselekvés teréről, örökre elvált a keresztény eszmétől, amely diadalmasan hódította meg és civilizálta a földgömböt. A zsidóeszme hódításáról beszélni tehát történeti falsum, zsidó imperiumot remélni — nagyzási hóbort. Hiszen látjuk, hogy a „ zsidó eszme" sehol sem volt népszerű s kizárólagosan materiális törekvései sehol sem tették azzá; nálluk az anyagi önzés állt mindég útjában az egyetemes felebaráti szeretetnek s Babylon és Egyptomtól fogva napjainkig nincs nemzet, amely szeretettel fogadta és karolta volna fel a zsidó jövevényt. Mindez vonatkozik a múltra, amelynek hű tükre; nem támadás ez, de védekezés és egyben intelem a jövőre, intelem édes Hazánk zsidóhitü lakosainak, hogy hamis prophétáknak és azok nemzetközi paradicsomot ígérő jövendőléseinek ne higyjenek s olvadjanak be minden fenntartás nélkül a keresztény társadalom és hitközösségbe, szemelőtt tartván a P. H. cikkírójának e kijelentését: — — „ez a zsidóság világhivatása. Boldogulásának, erkölcsi hivatásának is ezen az uton juthat a magaslatára. Igen, ezen a Krisztus jelölte uton, mert ma már kétségtelen: a nagy Rabbi volt a zsidóknak is a Messiása A magyar orsz. tűzoltó szövetség nagygyűléséről. Egy előbbi számunkban megemlékeztünk már arról, hogy a magyar tűzoltóságok minden három évben tartott nagygyűlésüket ez évben Veszprém városában az Árpádok földjén tartják meg — s most Winkler ur mosolgott. Nem szólt semmit, de magában ezt gondolta : — Hiszen fogok is én jobban táplálkozni, de majd csak — akkor! Majd akkor ! Mások meg így szóltak hozzá: — önnek egy pár hónapi üdülésre lenne szüksége, Winkler ur. Nincs valami kitűnő szinben ! Winkler ur erre is mosolygott, erre se szólt semmit és erre is ezt (/ondolta magában : — Hiszen fogok is én pihenni, üdülni de majd csak akkor! Majd csak akkor. A huszonöt esztendő nem telt túlságos gyorsan. Különösen a vége felé kissé lomhán mozogtak az évek. Az intézet nem bánt valami gavallérosan Winkler urrai. A fizetésjavitásnál kétszer is mellőzték, azzal a megokolással, hogy igy is nagyon rendezett viszonyok között él. Azokra kell első sorban gondolni, akik — nem tudnak úgy rendet tartani, mint ő. Szó sincs róla, hogy ez lendített volna az okos Winkler egyre lankadó kedvén. Az embereket azelőtt se kereste, most meg egyenesen kerülte. — de a magánosság sem adott neki semmi gyönyörűségét. Sőt néha fojtónak érezte és olyan hidegnek, hogy szinte didergett benne. Valami enyhülést csak olyankor érzett, mikor mikor könnyelmű embereket látott vagy ilyenekről hallott, a kiket bajba sodor a könnyelműségük. Ilyenkor megcsillant a szeme és nagy elégtételt érzett. Ilyen pillanata volt az is, a mikor először találkoztam vele. Már akkor olyan volt, mint egy aggastyán. Az arca ráncos, aszott, sárga, a vonásain a rossz gyomrú emberek savanyúsága. Pedig még akkor nem vólt ötven esztendős. De ha ő soványodott is, a könyvecskék azok hiztak, gömbölyödtek, gyarapodtak. kötelességünknek tartjuk, hogy az ott történtekről röviden beszámoljunk, lévén részünkre aktuális ez ügy, mert 1914. évben a nagygyűlés Nyíregyházán fog lezajlani. A szabolcsvármegyei tűzoltó szövetség képviselői, a nyíregyházi s a tiszapolgár' önkéntes egyesületek küldöttei s a kisvárdai versenyző csapat vettek részt a nagygyűlésen s az ezzel kapcsolatos versenyen, — s mi kik az utolsó évtized minden nagygyűlésén részt vettünk örömmel kell megállapítanunk, hogy a veszprémi nagygyűléshez hasonlót, méreteiben, a résztvevők száma nagyságában, de különösen tartalmasságában nem találtunk. A veszprémi nagygyűlés volt az első koronás királyunk kegyének egy meleg sugara érte a magyar tűzoltóságot, hol elérte azt a régi vágyát, hogy a hosszú, buzgó tűzoltói szolgálat királyi kitüntetés forrása lett. A veszprémi nagygyűlésen lett bemutatva a „Tűzoltói diszérem alapításáról" szóló legfelsőbb királyi elhatározás s annak alapszabálya, melynek alapján minden tűzoltó 25 éven át teljesített érdemes tevékenységeért királyi kitüntetésben részesül. Örömmel egy jobb jövő hajnalhasadásaiért üdvözöltük most első estélyen a magyar kormány hivatalos képviselőit. Gróf Khuen Héderváry Károly miniszterelnök urat illeti meg ezért a hála és a köszönet, mert ő volt az első magyar miniszterelnök, ki érdemesnek találta a kormány képviselőit elküldeni annak a humánus intézménynek nagy találkozójára, mely eddig is a társadalom alkotó munkájának támogatásából tartotta fenn magát. A belügyminisztérium képviseletében megjelent Némethy Károly dr. államtitkár, ama első közigazgatási jogászok legkitűnőbbje, ki a nagygyűlésen azt jelentette ki, hogy élete egyik legszebb ambíciója a tűzrendészeti törvény megalkotása. A belügyminisztériumon kivüi a honvédelmi, kereskedelmi s földmivelésügyi minisztérium képviseltették magukat a tűzoltók nagygyűlésén. A versenyekről szólva meg kell említenünk, hogy a versenyek rendjében lényeges változás történt, amennyiben külön versenyeztek a városi és külön a falusi tűzoltóságok. Az iskola és gyors szerelések elmaradtak aí országos versenyekről, azok a vármegyei szövetségi versenyek programját képezik. A versenyzés módja taktikai támadati feladat gyors, nagyszerű megoldása s igy első sorban a verseny eredménye a vezető parancsnoknak tudásán s másodsorban a kiadott rendelkezések pontos szakszerű végrehajtásán múlik. A szabolcsvármegyei tűzoltó szövetség kötelékéből Kisvárda önkéntes csapata vett részt nagy ambícióval a városok versenyében, s bár az elsők között nem volt, de megkapta mint 7-ik dijat báró Hornig Károly püspök 100 kor. jutalmát. A legénység kiképzését igazolja az, hogy Kovács János, Geszner 111. — Még csak két esztendő; csak két esztendőcske ! — gondolta magában az okos Winkler, mikor kilépett a takarékpénztár ajtaján. Megint egy porció abrakot vitt a könyvecskéknek. Mosolyogva baktatott a hivatal felé ; de egyszerre állva maradt. Mintha villám lobbant volna el a szeme előtt. Pedig villámlásról szó sem volt. Egy rózsás képű, kék szemű, szép szőke asszony állt előtte egy fehér arcú, kék szemű, tizenhárom-tizennégy esztendős leánykával. Mind a két arc olyan kedves, mind a kettő olyan ismerős . . . Mind a kettő . . . Olga asszony volt, az a bizonyos Olgácska, a ki bizony nem maradt pártában a Winkler ur okossága miatt. Még az esztendőben férjhez ment egy vidéki professzorhoz. Az a gyönyörű szőke leányka pedig a leánya. Hogy mi volt az asszony első szava, arra Winkler ur soha sem fog emlékezni. A magáéra sem. Mintha egy meleg áradat zuhogott volna át a feje fölött az első percben : nem látott, nem hallott. Csak arra emlékezett, mikor Olga asszony nevetve mondta: — De ez csak a legnagyobb. Van még otthon is három darab. Egy leány, meg két fiu! Van is velük annyi baj, hogy látja, egészen megvénitettek! . . . Olyan volt az arca, mint egy nyiló rózsa. . . . És mellette az a kis leány . . . Hát lehet ilyen megújhodás? . . . Winkler ur csak dadogott valamit; az asszony pedig kedves, barátságos mosolylyal kérdezte: — Hát maga Winkler ur ? . . . Különben maga okos ember! . . . Nem rontotta meg ilyen bajokkal az életét. István és Lumczer István egyéni dijat 10—10 koronát nyertek. Mentségül kell felhozni, hogy ezen törekvő egyesületünk értékesebb dijat nem nyert, az idő teljesen kedvezőtlen jött alkalmatlan voltát mivel sürü eső eset valamint azt, hogy az előirt szerek tekintetében jelentékeny változás következett be s hogy Kisvárda a versenyzők között sorrend tekintetében első volt. Másodsorban nehéz volt felvennni, nagy városok mint Szeged, Székesfehérvár, Szatmár parancsnokaival stb. a versenyt, hol a vezető mindenütt szakképzet s e téren gyakorlati személy volt. De ha megemlékeztünk a versenyekről végül a legkedvesebb emlékekből jövő érzelem teszi kötelességünké, hogy Veszprém városának ennek a hires történelmi nevezettességü város polgárságának, annak érdemes vezetőinek élén Dr. Ováry Ferenc orsz. képviselő országos alelnökünknek, Dr. Komjáthy László polgármesternek és Dr. Benkő Károly tűzoltó parancsnoknak mind azért a kedves fogadtatásért, ellátásért s a nyújtott élvezetért, ezúton is elismerésünket és köszönetünket ne nyilvánítsuk. Tűzoltó. Néhány szó a selyemtermeléshez. Az elmúltban én is foglalkoztam a selyemtenyésztésssel és nem azért hagytam fel vele — mintha meguntam volna — de egyedül csak azért, mert időm a kővetkező szezonban már nem engedte meg, hogy a termelők sorába újólag belépjek ; és az eperfa hiány miatt, mely ma sem áll annyi rendelkezésre, hogy a selyemtermelést gondos fáradtság nélkül lehetne teljesíteni. Nem mondhatom, mint termelő elég figyelemmel, jó kedvvel gondoztam hernyóimat, ma pedig már elég öregnek tartom magamat arra, hogy e tekintetbe elvállalt kötelezettségemnek megfeleljek. Mint volt termelő a felügyelettel megbízott felügyelőnők jó tanácsait mindég meghallgattam — de szó sincs róla — hogy azokat mind betartottam volna, sőt nem is volt rá szükségem, mert akkor kaptunk egy naptár-félét, amelybe a selyemtenyésztés, — szóval a hernyók etetései, gondozása, annak vedlése és betegségei teljesen le voltak irva, mely naptár az értelmesebb embernek teljes utmutatoja volt. Ebben az időben Nyíregyházán még selyemtenyésztési felügyelőség nem volt, hanem egy ügyes tanítónak odaadó felügyelete mellett 5—6 szekszárdi lány teljes szorgalommal és igyekezettel végezték a selyemtenyésztés körül reájuk rótt napi terhes feladatukat. Már tovább is mentek — kevés az idejük és még száz boltot kell végig zarándokolni — és Winkler ur még ott állt az utcán. Maga sem tudta, miért, olyan kábult volt, hogy alig látott és olyan nehéz lett a szíve, hogy alig tudta emelni. Elkésve ért az irodába: de képtelen volt csak egy levelet is megírni. Folyton azt a viruló, kedves, szép asszonyt látta, karján azzal a finom, fehér arcú, kék szemű leánykával és a gondolata nem tudott megszabadulni ettől a bűvös képtől. A homloka égett, a szeme fátyolos volt és valami különös, hideg szomorúságot érzett, amely átjárta a testét mint a nedves köd. Egy darabig csak tartotta magát, de azután nem birta tovább. — Beteg vagyok — mondta a társának — nagyon nem jól érzem magamat. — Hát menjen haza, Winkler ur. Majd én bejelentem, hogy rosszul lett. Ment is. Mikor a lépcsőn lefelé haladt, kapaszkodnia kellett. Megint azok jutottak az eszébe. Ha most rátámaszkodhatnék egy meleg karra ... Ha az oldala mellett lenne valaki. Végre leért. És most azt tette, a mit huszonhárom esztendeje soha. Kocsiba ült. Azt sem nézte, hogy — kétlovas. Pedig villámoson is szépen mehetett volna . . . Eh, bánja az ördög. Mikor hazaért, megrázkódott. A nagy bérkaszárnya, amelyben évek óta lakott, idegenül meredt rá. Piszkosnak, ridegnek, szomorúnak látta és mikor benyitott a káposzta szagú lakásba, a hideg futott át rajta. — Winkler ur — mondta a konyhában a háziasszonya, egy lompos, már őszülő fekete asszony — egy ur várja Winkler urat. Már egy órája várja. — Engem ? Ki keres engem ? . . . Engem ?