Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-06-18 / 25. szám

Nyiregyhíza, 1911. XXXII. évfolyam, 25. szám. vasárnap, junius 18, Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Elfiflzetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YAROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon számi 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit

. A drágaságról. Ez az unalomig elcsépelt téma csodálatosképen folyton aktuális. A tehetetlenség, amelylyel a társadalom, egyesek és hatóságok ezzel az immár közveszedelmet képező helyzettel szemben állanak, jajveszékeléssé fokozta a sopánkodást, mely horribilis s még mindig emelkedő piaci árak nyomában támad. A mi piacunkat jól ismerő és figyelemmel kisérő emberek mondják, hogy az idén, a mult évhez viszonyítva, a piaci árak minden vonalon 60— 100%-kal emelkedtek. Ennek a drágaságnak a súlyát mindenki érzi, legjobban azonban azok, akiknek nincs kivel azt visszahárítani, t. i. azok, akik fizetésükből élnek. Ha a napszám drága, magasabb lesz az ára a búzának is, azaz a termelő áthárítja a többlet kiadást a fogyasztóra. Ha a munkás drágább, az iparos is drágábban adja ipari termékeit. Ha a marha ára emelkedik, a mészáros, mint ezt napról-napra sajnosan tapasztaljuk, drágábban adja a hust. Tehát mindenkinek módja van arra, hogy az előállítással, termeléssel előálló többlet kiadást valakire — még pedig a legtöbb esetben busásan számítva — átháríthassa, ugy hogy a drágaságot végeredményben azok érzik meg, akik fizetésből élnek s ezek közül is különösen a tisztviselők. Annyi bizonyos, hogy a tisztviselők Az okos Winkler. i. Elmondom a Winkler Károly szerencséjének történetét, de eleve óvok mindenkit attól, hogy bármiféle tanulságot is vonjon le ebből a históriából még abban az esetben is, ha találna fcenne valami tanulságosat. Winkler Károlyijai ezelőtt vagy hat esztendővel ismerkedtem meg egy igen szomorú alkalommal. Egy volt iskoláspajtásomat temettük, a ki agyonlőtte magát alig huszonnégy esztendős korában. A maga pénzének az eltékozlásán kezdte, a másén folylatla, egy revorvergolyóval végezte. Pedig eszes legény volt és életrevaló. Csak számolni nem ludott szegény. Tisztviselő társai, a kikkel egy intézetnél hivataloskodott, mind ott voltak a temetésén. Mikor hazajöttünk, a villamos kocsiban természetesen róla folyt aszó. Sajnálták és bírálgatták És egyszerre hárman is tették ezt a megjegyzést: — No, magával, Winkler bácsi, ilyesmi meg nem eshetik soha! Az ajtó mellett a sarokban, összekuporcdva ült egy sovány, kényszeredett arcú, már deresedő hajú, ritkás bajuszu emberke. A megjegyzést elismerésnek vette és mosolygott. A mosolygásában volt ravaszság, de volt zavar is, nem szólt, csak ühmgetett és szaporán pislogott. Látszott rajta, hogy alázatos és szerény lélek, a kit zavar az, ha \ele foglalkoznak. De önkénytelenül is bólogatott a fejével, mint a ki helyesel valamit, a maga igazolását élvezi valamiben. tisztességes megélhetésének a kérdése rövid időn belül a kifakadásig -megérik arra, hogy hatalmas és elutasithatlan döngetéssel követelje az orvoslást. Az a a tisztviselő, akinek 6—8 évvel ezelőtt 2000 korona fizetése volt, valóságos ur volt a mai 4000 koronás jövedelmű tisztviselőhöz képest. Kezdve a lakáson, ruházati cikkeken, az élelmi szereken s végezve a legprimitivebb szórakozási alkalmakon: mindennek az árát 100—150 °/o-al magasabban kell megfizetni. Egy 3—4 szobás lakás évi bére 400—500 korona volt, ma 800 — 1110 korona — természetesen a pesziferiákon; — a cipő 12 korona helyett ma 20—24 korona; a hus 80—90 fillér helyett 1 kor. 80 fillér; az' 5-6 évvel ezelőtt 70—80 filléres pár csirkéért ma 2 kor. 40—60 fillért kell fizetni, s igy van ez minden vonalán a mi piacunknak. Az ajánlott orvosságok közül — ugy látszik csak az az egy biztat sikerrel, az a jó tanács, hogy a tisztviselők egyenek krumplit és ne zúgolódjanak. Mert arra, hogy a közvetítő kereskedelmet, mely a legfőbb oka a mi piacunk drágaságának, megrendszabályozzák: ki merne gondolni Magyarországon és épen Nyiregyházán, ahol a mi piaci állapotaink szerint negyedik, ötödik kézből jut a fogyasztó az élelmi cikkhez, ahol a kofák és egyéb kufárok már a vámházaknál elszedik a termelőtől a piaci cikkeket. Ezen segíteni kellene

! Attól a perctől kezdve, hogy a nevét kiejtették, állandóan Winkler bácsiról volt a szó. Özönével repült feléje a megjegyzés, a csipkedésnek és az elismerésnek a vegyüléke. — Winkler bácsi, magát nem fogják soron kivül beprotegálni a mennyországba a hitelezői! — mondta az egvik kollégája. — Winkler bácsi, maga nem fog a testamentumában minden kollégájának fejenkint egy tucat selyem nyakkendőt hagyományozni! — mondta egy másik. — Winkler bácsi, magának nem is fognak koszorút küldeni a koporsójára ballerinák! — mondta egy harmadik. A refrén pedig minden megjegyzésre ez volt, hogy: •— Winkler bácsi okos ember! Ezt a refrént kórusban mondták és ki hangosan, ki halkan, de — sóhajtott hozzá valamennyi. A kopott kabátos, vézna ember ott a sarokban egy szót se szólt. A zavar lassankint eloszlott az arcáról és apró, szürke szeme diadalmasan csillogott. Láttam rajta, hogy a hangos megjegyzéseknél jobban meghallja a — halk sóhajtásokat. Neki nem kellett sóhajtania. Hamarább leszállt, mint mi többiek. — Szakaszjegyet vett az öreg — mondta valaki. — Megspórol egy garast. Pedig a város túlsó végén lakik. Megint fölzúgott a refrén és most már még hangosabban, mint eddig: — Winkler bácsi okos ember ! Egy szőke körszakállas ember halkan mondta: Tollraij^ol^. Modernizmus és Judaizmus. I. Sajnálom, hogy közvetlenül a sóstói kirándulások után nem mutathatok be az olvasó közönségnek néhány pillanatfelvételt a város belterületéről és belviszonyairól; de hiába, némelykor el kell kalandoznunk a magunk hét szilvafáján túleső területekre is ; el különösen akkor, ha a velem szellemi rokonságban levő „Nyírvidék" támogatására kell sietnem; támogatására nem ugyan magának a lapnak, mint inkább a mult szám vezércikkírójának, akinek „arcába szökik a vér" s akinek .ökölbe szorul a keze" a felett, hogy egy folyóirat — bolondot beszél. Ugyan, ugyan t. vezércikkíró ur! Valóban nincs oka a bosszankodásra, sőt ellenkezőleg; én legalább mindég gyönyörűségemet találtam a sajtó azon kézzelfogható butaságaiban, amelyeknek senki józanelméjü ember hitelt nem ad, hanem azt kineveti. Vagy talán kellemesebb és helyesebb lenne az, ha elvétve egy ilyen lapnak hasábjain is olvashatnánk olyan igazságokat, amelyek ellen valóban vétkeztünk s amelyek igy alkalmasak arra, hogy arcunkba kergessék a vért? Fődolog — minél több hazugság, rágalom és szemtelenség; minél több ezekből a sajtógyomokból — s az igazság annál inkább ver majd gyökeret a nagy. közönség szívében. Minél kövérebb a talaj ^—i—————

— > — Azt hiszem, már van annyija a takarékban, a mennyink nekünk valamennyiünknek együtt — adósságban. A mire egy fiatal, monoklis ur, a ki a mancsettájába dugva viselte a zsebkendőjét, mosolyogva vágott vissza : — No, annyija talán még sincsen ? Ezen aztán nagyot nevetett az egész gyászoló gyülekezet. II. Winkler bácsi pedig ezalatt szapora léptekkel rótta a havas utcát és — számolgatott. Ráérő idejében ez volt az állandó foglalkozása, pihenése, szórakozása, üdülése, már hosszuhosszu esztendők óta. Azt számolgatta, hogy — mennyi is van már ? És ha már a fejében kiszámította, akkor papirost vett elő és kiszámította először plajbászszal, azután tintával. Bezárkózott a szobácskájába, becsukta az ablaktáblát, azután kihúzta a belső zsebéből — a könyvecskéit. A sárga és zöld füzeteket, a melyek gyűröttek és piszkosak voltak, mert örökké magánál hurcolta őket: de azért a Winkler Károly összepréselt arca kisimult, megnőtt, gömbölyű lelt, mikor nézte őket, összeadott és számításokat csinált. Azután hátravetette magát a székében, nyújtózkodott, dörzsölgette a kezét, nagyokat fujt és közben nevetett, halkan és élesen, olyan hangon, a mely nagyon hasonlított az — egércincogáshoz. Hirtelen fogta a könyvecskéket, a levegőbe dobta őket, majd utánuk kapott, az arcához dörzsölte, a szivéhez szorította: szóval — sze' relmeskedett, cicázott velük.