Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-05-21 / 21. szám

2 24-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. junius 11. mácsai, a hamisítatlan evangeliumi tanok hirdetői — és akkor testesülőn meg ez az egész életben mindig és mindenkivel szemben, vagy ha nem akarunk azok lennni, ám vonjuk le a jellemes férfiak consequentíáját. De engedni azt, hogy az evangéliumi meggyőződés, az evangéliumi hitvallás, az evangéliumi álláspont oly puha massa legyen, amelybe mindenki büntetlenül süllyeszthesse ujját: sem nem jogunk, sem nem érdekünk. Én az evangéliumi öntudat és önérzet nevében eljáró főpásztor kívánok lenni s ha ez nem tudnék lenni, pillanatig se haboznám helyem otthagyásával. Vallom és jelentem tehát, hogy ez lesz irányelvem a külvilággal szemben bármely polcán a tevékenységnek, az ellenőrzésnek, a meg szólalásnak, az alkotásnak. Ha ez harcot jelent egyes rétegekkel és alakulásokkal szemben, am legyen harc a Jézus Krisztus szent nevében, — ha békét teremt más rétegekben és alakulatokban, legyen érette dicsőség a Béke Fejedelmének. De tétlenséget „laisser fair" álláspontot, a mely mindennel és mindenkivel szemben beéri azzal, a mi van, a mit adnak, a mit tűrnek, a mit megengednek: ez az állásfoglalás semmi esetre se enged. * * * A tradícióról szólottam az imént. Ki kell jelentenem, hogy egész életem tanúsága szerint a lelkészi és nem lelkészi elemmel békés együttmühödésre igyekeztem mindig s igyekszem a jövőben is a kiforrott egyházi jogszokások és tételes tőrvények szigorú szemmeltartásával. Soha semmiféle néposztálylyal, vagy társada'mi réteggel nem kerestem és nem keresem az ellentéteket. Igaz tiszteletben tartottam és lartom egyházunk nagynevű világi vezérférfiainak és ezek családjainak egyházvédő és erősitő tradicionális munkáját. De emellett nem csinálok titkot abból, hogy szerencsésnek, áldasosnak, üdvösnek csak azt a működést jellemezhetem, a mely tiszteletben tartja a mások jogait is és ez alapon az evangelikus egyházi ügykezelésben döntő szerepet juttat a gyülekezeti autonómiának. Mert ne feledjük m. t. Egyházkerületi közgyűlés, hogy mi az esperességen, a kerületen, az egyetemes közgyűlésen mintegy retrospektív formában bíráljuk, összegezzük és tekintjük át azt az életet, azt a tulajdonképeni egyházi életet, a melynek fészke a gyülekezet, az egyház község. Ott hirdettetik Isten igéje és szolgaitatnak ki a szentségek, ott száll az Úrhoz a hivek fohásza, ott épülnek iskolák és templomok az Ur dicsőségére, ott létesít Istennek tetsző alkotásokat a hitbuzgóság és áldozatkészség, ott éli át a szív a Krisztusban való örömet és az őrök Biró előtt való felelősséget, ott látjuk mi magasabb egyházkormányzati fokon állók, a kipattant nagy eszmék, nagy alkotások átérzését es lelkes hévvel felkarolását, léhát az egyházi közelet ezidőszerinti hármas tagozatából a gyülekezeteké a jelen és a jövő, a felsőbb egyházi tagozatoké — mondhatnám — csak a mult! Felsőbb hatósági összes irányító és ellenőrző tevékenységünk súlypontját tehát a gyülekezeti élet tevékenységének komoly ellenőrzésében és irányításában látom. Ez a feladat szükségessé teszi mindenekelőtt magának az egyházkerület minden egyes egyházának alapos megismerését. Legfőbb gondom lesz: legfőbb teendőmnek vallom tehát nem az irodából való papiros-kormányzatot, amelyet a nevemben eljáró segéderők is könnyen elvégezhetnek, de ha Isten időt, eröt és egészséget ád, az egyházkerület összes egyházainak és iskoláinak régen nem gyakorolt canonca visitatioját! Az élet törvénye helyes felismerésének titka az élet forrásához való leszállás utján szerezhető meg; egyházi értelemben : helyes, bölcs és áldásos egyházkormányzat az egyházi élet tulajdonképi forrásának a gyülekezetek életének megfigyelése nélkül elképzelhetetlen. Különben is népegyháznak vallom evangelikus egyházamat. Isten népe körül munkálkodó szolgák vagyunk valamennyien. A zsinat lehelő tőkeletes alkotmányos szervezeteket letesitő alkotása, a gyakorlati hiányok pótlására rendelt szabályrendeletek, a mindennapi irodai akták ezrei és ezrei alkalmasak lehetnek arra, hogy bonyolult egyházi adminisztrációnkba rendet és pontosságot öntsenek, de nem lehetnek alkalmasak arra, hogy a gyülekezeti életbe .elevenséget, lüktető erőt, lelkes buzgalmat árasszanak es a főpásztor hatáskörét kimerítsék. Hiterősitő, ellenőrző és irányító szándékkal kívánom tehát, ha Isten módot ád, már a jövő esztendőtől kezdve a gyülekezeteket meglátogatni és megvizsgálni. Igen! Hiterősitő szándékkal. Mert akár általános vallási, akár szorosan vett evangelikus hitvallási érdeket nézzek, nagyon nagyon sok a tennivaló. Boldog-é már az emberiség ? Nincsenek-é már az életnek hajótöröttjei! Megoldották-é már az életnek, a létnek ősokát, törvényeit? Tulszárnyalták-é már a Krisztus evangéliumát ? Tudnak é már felmutaini tisztább, szentebb, áldottabb, üdvözítőbb tanokat? És ha nem, aminthogy nem: lehet-é akkor a püspök álláspontja más, mint szigorúan vallásos és pedig evangeliumi hitvallásos. Személyes meggyőződésem, söt tapasztalatokon nyugvó egyéni legbensőbb hitem amelynek a theologiai nevelés' és egyházközségi hiterősitő eljárásaim alkalmával igyekezni fogok tőlem telhetőleg érvényt is szerezni, hiszen régi és ujabb zsinati kánonaink szerint erre vagyok hivatott is, — egy egyházat másként mint az annak közkincsét képező hitvallással teljesen azonosuló egyéni hitbeli felfogással kotmányozni, fejleszteni, vezetni építeni nem lehet. Engedjünk bármi parányi rést az egyház közhitét képező hitvallási tételeken — akkor azon a résen keresztül — észre se fogjuk venni, mily könnyen beférkőzik a hitközöny, a kételyek, a tagadás és az ebből folyó teljesen egyháziatlan magatartás szelleme. És ellenőrző szándékkal kívánom felkeresni, megvizsgálni az egyházakat és iskolákat. Szigorúan kívánom óvni lelkésztársaim tekintélyét, amelyre hivatásuk magasztosságánál és egyházi törvenyeink szelleménel fogva teljes igényük van ugy a hivek, mint világi elnöktársaik, a felügyelők, valamint az egesz társadalom részéről. De nem tagadom, — meggyőződésem az, hogy saját tekintélyüknek és áldásos működésűknek legfőbb biztositékát az Ur evangeliámával megegyező életben és buzgó kötelességteljesitéseben találom, amelyeknek ellentéte nemcsak tekintélyük, de az egész gyülekezeti élet megromlásának yfeszélyeit hordja magában. Épen azért nemcsak jokomnak, de kötelességemnek is ismerem az Egyházi alkotraáhyban részemre biztosított ellenőrző hatáskör teljesítését úgy velők, mint általában az egyházi élet összes tényezőivel szemben. Engedjék remélenem, hogy ennek gyakorlati alkalmazására csak kivételesen lesz szükség. Az ellenőrzés fogalmi körébe tartozónak ismerem a gyülekezeti háztartás vizsgálatát is. Nem kívánok ez alkalommal bővebben kiterjeszkedni egyes anomáliák ismertetésére, — de két szempontot röviden mégis megérintek — és itt is, mint egyébként egész tevékenységemben az egész vonalon a m. t. egyházmegyei Elnökségek buzgó támogatására számitok és e kettő közül az első az, hogy ujabb épitkezé sekre, kölcsönök felvételére, javadalmak eme lésére az engedélyt csak ott tartom megadandónak, ahol az anyagi fedezet a gyülekezeti hitélet veszélyeztetése nélkül biztosítva van: viszont a segítség nyújtásában gyámintézetek, Baldácsyánumok és államsegélyekből legyen egyfelől az igazi szükség az irányadó, de másfelől jelentkezzék a segítség igazi áldásként, igazi segélyként, ne pedig morzsalékok gyanánt való elaprózódásban, aminek gyakorlati eredménye alig van és, hogy banálisan fejezzem ki magam, csak az étvágyat növeli. Általában, egyházközségekben, esperességeken és kerületen a legszigorúbb takarékosságot látom indokoltnak. A mi egyházkerületünk pénzügyeit illeti, amelyek felől e perctől kezdve szintén felelőséggel tartozom, nem habozom kijelenteni, hogy azokat súlyos helyezetben vettem gondjaimba, s hogy ennélfogva az egyéni célokat szolgáló kiadások tekintetében a legmessszebbmenő takarékosságot, a közcélokat szolgáló kiadásokban a megfontolt áldozatkészséget fogom irányelvemül tekinteni. Egyébként úgy háztartási, mint egyes befejezetlenül ma radt szervezeti kérdésekben a már csaknem teljesen előkészített zsinat volt hivatva a hiányokon segíteni. Ám addig is, a feledhetetlenül nagy alkotmányozó 1893—94-i zsinat tőrvényei által megszabott határok között mindent meg kell tennünk, az egész vonalon, háztartásunk consolidálá'sára, és a már különösen hangsúlyozok, ugy itt, *mint majd, a protestáns közős bizottság tagjaként e bizottságban, esetleg a magas kormánynál az I84S. XX. t-c.-nefc szívós kitartással és abban a biztos tudatom életbe leptetése érdekében, hogy a protestantizmusnak megnyugtatása, törvényes alapon álló anyagi igényeinek kielégítése, belhivaul noki karának a kor szinvooalán álló anyagi ellátása egyházközségeinek a nyomasztó adóteher alóli felszabadítása, kultur- és humanitárius intézményeinek megerősítése — a legszorosabban vett nemzeti érdek. És irányHó szándékkal kívánom a gyülekezeti életet megvizsgálni. Arra fogok törekedni, hogy ébren tartsam a gyülekezetekben és a hívekben azt a törekvést, hojy mai egyházunk' ne csak a röpke pillanatnak éljen, de alapozza meg a jövőt is. Ügy anyagi jóléte biztosításában, a jövő céljait szolgáló alapok létesítésében, mint a szociális életfíjlődés követelményeinek szemmeltartásában, a gyülekezeti szegenyés betegügy felkarolásával, a törvényteleházasságok, á kivándorlások, az egy gyermekrendszer, az alkoholizmus megakadályozásával, helyi fogyasztó és értékesítő szövetkezetek, munkásegyletek, legény- leányegyletek, helyi gyámolító egyletek kifejlesztésével, templomok állandó nyitvatartásával, papoknak a nép igazi atyái, vezérei, jogának védelmezői gyanant viselkedésével, ugy ekként a várható, sőt már ajtónkon kopogtató szociális átalakulás ne találja készületlenül egyházunkat. Mert meggyőződésem, hogy a vallási életjelenségek és egyházi törekvések hovatovább, annál inkább kell, hogy lépést tartsanak a folyamatban levő társadalmi evolutióval, nehogy ettől távol, egészen elmaradva, reá befolyást semmikép nem gyakorolva, ez az evolúció nélkülözni találja a Krisztus evangyéliumának áldott hittartalmát és eszményi életfelfogását. Termeszetes, hogy ez alapon a theologiai nevelést is gyakorlatiasabba óhajtom tenni a IV. tanfolyamnak teljesen szemináriumi alapra helyezésével és a felavatásnak akkora kitűzésével, a mikor szemmel látható a Krisztus ifjú vitézeinek a gyakorlati egyházi élet vezetésére vaió teljes felkészültsége. Az iskolaügyről szólva, ki kell jelentenem, hogy teljes erőmmel küzdeni fogok azon, — egyedül a kényelem szeretetéből, vagy az evangyéliurni áldozatkészség hiányából, vagy ki tudja, milyen gyarló emberi számításból eredő irányzat ellen, hogy elemiiskoláinkat államosítsuk. Biztosítva vagyunk-e az állami iskolákban sötét árnyak ijjesztő térfoglalása ellen ? Uraim ! A mi világias szellemű ifjúsági neveléseink egyedüli biztositéka az egyházi iskola-intézmény. S meri ez, hogy ugy mondjam, lélbiztositékunk, mert jövőnk biztosítása, azért támogassuk, karoljuk fel szives szeretettel és érdeklődéssel összes ugy elemi-, mint közép- és főiskolai alkotásainkat. Részemről az iskolaügynek buzgó támogatója, tanítóinknak, tanárainknak szellemi és anyagi jólétünk érdekeiért lelkesülő és tőlük épugy, mint a lelkészektől és felügyelőktől a leglelkesebb egyházias és hazafias kőtelességteljesitést elváró vezerük, főpásztoruk igyekszem lenni. íme megcsendült ajkamon a hazafias kötelességteljesítés szava. S vájjon miről szólhatnék lelkesebben, meggyőzőbben, mint épen az evangéliumi egyház és hazaszeretet szent eszményeiről?! Ápoljuk ez érzésvilágot atyainktól öröklőtt legdrágább kincseink gyanánt ísko'ákban, gyülekezetekben, szivünkben, életünkben, hagyományos hűséggel és önáldozattal! De óvakodjunk attól, hogy tanácskozásainkat bárminő politikai irányzatos törekvések lengjek át. Rekeszszűk ki minden, de minden egyházi tanácskozásaink köréből a hittestvéreket rendszerint csak egymástól elválasztó, az egységes fellépés erejét benitó, sőt sokszor egyenesen megsemmisítő pártpolitikai törekvést, felfogást. És itt, bármennyire szeretném is itt — és ez alkalommal elkerülni, már csak a jó példaadás kedvéért is, de épen ez alkalommal, egyszersmindenkorra szóló érvénynyel, nyilatkoznom kell az u. n. nemzetiségi kérdésről is. Ez az egész kérdés, nézetem szerint lényegileg ott dől el, hogy a nemzetiségi vidékeken elő hittestvéreinket ellenségeinkül, vagy barátainkul tekintjük-é? Én azt hiszem, nemhogy ellenségeinkül nem, sőt nemcsak barátainkul, hanem egyenesen testvéreinkül kell őket tekintenünk és velők igy bánnunk. Meg kell őket győznünk és itt nemcsak a vezetőket, de magát az ottani evang. népet értem, afelől, hogy itt senki nem akarja őket megfosztani anyanyelvüktől, anyanyelvükön gyakorlandó kultúrájúktól, istentiszteletöktől, irodalmuktól és