Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-03-05 / 10. szám

10-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. március 5. 13 A Művész és közönség*) irta: Gáti József dr. „A társadalom a műrészt, néha irányítani és vezetni akarja, holott a helyes helyzet az, hogy a művész vezessen és ha a művész ezt nem teszi, hanem fut a közönség után, akkor ugy jár, mint a vezető államférfi, aki nem saját meggyőződését követi, hanem a közvélemény által iré nyittatja magát." Gróf Andrássy Gyula. Nem festő, hanem műértő laikus, gróf Andrássy Gyula mondotta e szavakat a Nemzeti Szalon jubiláris tárlatának megnyitásakor. Mély gondolatot ragadott meg, a művész-szabadság szent eszméjét tárta fel bölcsen és meggyőzően. Mellékesen pedig rámutat a művész és közönség helyettesére, a legnehezebb művészeti szociális kérdésre: a közönség művészeti nevelésére. Aj ember szeme a legtökéletesebb és legcsodálatosabb műszer, mely a fényt a homálytól elválasztja, a határvonalakat, tehát a térben levő formák rajzát megrögziti és a fények csodás játékát, a színekre bomlást kimeríthetetlen változatosságu színfoltokban előtárja. Lát minden ember, de nem lát mindenki egyenlően. A karakterisztikus vonások mindenki tudatában kiformálnak bizonyos típust, de ezen körülménytől függ, miért más és más ugyanazon dolog különböző emberek szemében. A festő szeme a legtökéletesebb szem, melyet ezer finom impresszió fejleszt, mely a szinek olyan árnyalatára is ráirányul, a vonalok oly alakulásaira is, melyeket a laikus nem igen vehet észre. Ez volt annak oka, hogy a különböző korok eredményeinek felhasználásával és az egyéniség öntudatos meglátása által vezetve a festő eltávolodott közönségétől, gyakran teljesen érthetetlenné vált, mert oly problémákat hajszolt, melyek csak az ő impressziói szerint mutattak bizonyos színeket és vonalakat. És viszont ee az oka annak, hogy sok festő megtagadta művészi hitvallását, csakhogy közelebb férkőzzék a közönség átlagához ; pepecselő, aprólékos, édeskés felfogással festett, csak azért, hogy a közönséget ne nyugtalanítsa, hogy a közönség olyannak találja a képet, a milyennek a kép tárgyát ismerni véli és a festő könnyebben ad ily módon tul képein. Mindkét esetben vétkezik a művész. Nem szabad eltávoznia a művészi cél szolgálatában oly messzire, hogy képe teljesen csak az ő egyéni és minden más által kizárt meglátását tükröztesse vissza. *) Ijjász Jaczik Gyula nyíregyházi kiállítása katalógusának előszava. hogy egy betyár golyó nélkül menekült meg, nyerítve száguld mellettük el egy fekete paripa. — Ni, a csendbiztos ur Hollója! És ott találják az rtl ajtó közelében a földön elterülve a mindszenti csendbiztost. A Rózsa Sándor golyója a szivét találta. Csak nem rég még a menyasszony-táncot járta. Vájjon járja-e még a menyasszony! ? * • * A mindszenti uri lakban még nincs vége a menyasszony-táncnak, még adós a menyasszony egy párnak s aztán megpihenhet a szép, fiatal férj mellett. Már virrad, az udvarra néző ablakok nyitva vannak, ugy is meleg van. Az utolsót táncolja már az uj asszony, a mikor lódobogást hallanak s pár perc múlva vadul vágtat el egy fekete ló az ablakok alatt. A Holló, gazdája nélkül. Es a gazdát mintegy három óra óta sehol sem találják, anyja, apja hiába kiáltják, sehonnan sem jő elő. A fekete paripa ismét elvágtat az ablak alatt és száguld a füzeséri puszta felé. Arról lassan nagyobbodó alakok tűnnek elé a pandúrok könnyel szemükben hozzák az ő bátor, szigorú, de igazságos vezérüket. A menyasszony csak bámul, bámul az ő egy napos, kedves urára, aki most meredten, hidegen fekszik pandúrjai karjai közt, majd az ő piros arca is kezd halványodni, és sápadtan, ájultán esik a padozatra, ahol ő csak pár perc cel előbb, vidáman, telve jó reménységgel járta a táncot, s ahol csakhamar koporsóba teszik, s tőle örökre elveszik az ő egyetlenét, édes szerelmét, örömét, reményét. Sí Ez azt eredményezhetné, hogy csak egyetlen egy ember volna, maga a festő, ki a képet tökéletesnek tartja és minden más ember a képen csak egy nagy káoszt látna Ezt a beteges állapotot teremtették meg a neoimpresszionizmus túlzásba hajtói. Fel kellett harsannia azon megváltó kiáltásnak: vissza a természethez ! Mert a közönséget nevelni kell a művészetre, de oly módon, hogy a festő nemesbitse a tömeg ízlését, anélkül, hogy a reáliimus alapját kirántaná lábaik alól. Sokkal bűnösebb azonban az a festő, ki a közönség átlagizlésének szolgai kielégítésére aljasodott. A művészet szent eszméje megbosszulja magát gerinctelen alattvalóin. A festő nemcsak a közönségnek, hanem saját magának is fest, ha tehát önmagával meghasonlik, elvész létjogosultsága és a mit a művészet szent nevében követett el, az nem lesz művészet. A meglátás, felfogás és •technika végtelen fejlődésének van kitéve A primitívek másként és mást festettek, mint a követőik. Más volt a különböző festői irányokban az árnyékolás, a szinek keverése és felrakása. Általában elmondható, hogy egy időben nem tudták oly őszintén, igazán és hiven vászonra vetni azt, amit megláttak, mint amiként akarták, A különböző iskolák azonban fejlesztették, alakították a felfogásokat és ma már úgy festik a fényt és árnyékot, amint a természet a művészi érzéken keresztül megérzékiti, a fű zöld ma már zöld festék nélkül, a hold másként világit, mint a nap és tudnak emberi testet „testszin" nélkül is megfesteni. Szabadság és egyéniség vette át a kormányt a festészetben és a technika is felszabadult. A Rembrandti félhomály és megvilágítás ep oly jogosult, mint a plain-air festés, a festék vékony felrakása ép annyira hatásos lehet, mint a festék-masszák vászonra gyömöszölése. A képek levegősek lettek és a reflexek titkai feltárultak. Ha tehát a közönség megszemléli a festőművész tárlatát, a ruhatárban kell hagynia elfogultságát is. Bíznia kell a festő művészi felfogásában, bele kell merülnie képeinek hangulatába, meg kell értenie a rejtett szépségeket is, de nem szabad lába alól a talajt elveszítenie és vissza kell utasítania minden lehetetlen merényletet. A festőnek elsősorban tényleg ábrázolnia kell azt, amit ábrázolni akar, tehát a színfolt maga rajztudás és formaérzék nélkül nem elég. A művész azonban független az átlagizléstől, bizik hitvallásában, becsületes munkát ad, de művészettel teli munkát. A képnek szabad nem tetszeni, de a közönségnek nem szabad megkövetelnie, hogy a festő ízléséhez alkalmazkodjék. Csak ilyen módon érhető el az a cél, melyet a mi művészeti tekintetben annyira elmaradt hazánk művészei maguk elé tűztek és mély célt oly erőteljesen fejezte ki Andrássy Gyula gróf, hogy a művésznek kell a közönséget vezetnie, de nemes, művészi eszközök segítségével. A baromfitenyésztés ismertetése a gyakorlati életből merítve. Van Sárospatakon még ma is élő úriember, foglalkozására nézve tanár, ki midőn valami uj thémát akar előadni — azon kezdi, hogy „mit mondjak, hogy semmit se mondjak". De én már e tekintetben nem osztom az ő szerény nézetét, mert én mondani is, tenni is akarok, t. í. újból előveszem a papírkosárból azt a régi de még mindig újnak mondható thémát, mely a szárnyasok tenyészetéről szól — és zengett régen. Mert nem akarom elmulasztani a kedvező alkalmat és a kellő pillanatot, tekintettel a közelgő tavaszra, hogy az én nagyon tisztelt Hölgyeímnak, gazdasszonyaimnak a tyukászat terén némi megszivelendő tanácscsal, illetve útbaigazítással szolgáljak. Igaz, hogy sok háziasszony nénikétől nem kellemes megjegyzést, sőt többektől azt is hallanám ha ott volnék, bogy „bagoly mondja a verébnek, hogy nagy feje van", azonban vigasztal az a tudat, hogy mégis csak fog akadni egy pár, aki csupa kuriozitásból megfogadja tanácsomat és ez nekem elég íizettség lesz. Kezdjük hát meg ugy mint a regényt szokták azoo, hogy közéig a tavasz. Minden jó háziasszony és gazdasszony, hogy férjének háztartásában előforduló kiadások fedezésében részt vehessen — örömmel és büszkén fog a csirkekeltetéshez, s annak nagy munkájához örömmel vesznek édes nyűgöt a nyakukba, mert hiszen szerető gyermekeik cipő- és ruházat szükséglete ugy kívánja. Na hiszen jaj volna annak a férfinek, aki ilyenkor a háziasszonyt még csak gondolatban is megmerné akadályozni nagy tervei kivitelében. Oh te zsarnok férj — és apa, hogy is lehetsz ily zsarnok ?! — hát nem tudod, hogy a te édes szeretteid a kis apróságok mennyi ünnepnapoknak néznek elébe és ezeknek a boldogságot csak a szép ruházat és cipő hozza meg, na meg a sarkantyús csizma. Igen ám! de ha a térjemuramhoz fordul ezekért a háziasszony, feleletül azt kapja, hogy hagyj békében, aratásig hallgassatok, és aratáskor megint a régi nóta járja, hogy kell az adóra, kell erre, kell arra, jó szerencse, hogy az a jó Macsánszky bácsi átadta az üzletét — mert még gyanúba venném, hogy a férjuraknak ott van a takarékbetét elhelyező intézete. Most tehát nincs hátra más, mint a háziasszonynak a régi bibliai idézettel élni, hogy élj a ten eszeddel — s erre legalkalmasabb a csirke költészet nevelése, mert ebből soha sem tud annyit hetivásárokra üzembe hozni, hogy el ne keljen jó árért s így lassan-lassan a házi szükségletre a kellő mennyiségű pénzt előteremteni. Oh te férj és apa, vájjon nem boldogit-e teged az az édes hang, amidőn szeretteid édes anyjuk után kiabálnak mig csak szemükkel láthatják, hogy nekik a legszebb ruhát és sarkantyús csizmát tessek hozni. Na de van még ezenkívül egyéb mellekes kiadás is, amit a háziasszonyok nem igen szeretnek a férjurak orrára kötni. Azonban százszor jaj az olyan háziasszonynak, aki férje ura szines-mázós szavaira hallgatva, átadja megzsugorgatott pénzecskéjét — persze kölcsön, soha meg nem adom fejében. A mikor aztán a férj a Kiskoronához címzett vendéglőben egy pár pohár sör elfogyasztása mellett ábrándozik arról, hogy őt a jóságos Úristen milyen jó feleséggel is áldotta meg — persze, hogy a pénzt, mit ázva, fázva, éhezve kuporgatott össze, eltudta tőle csalni szépszóval. De bocsanat tisztelt férjurak ezen kis tévedésnek mondott igazságomért, mivel én nem a férj, hanem a háziasszonyok ténykedését akarom úgyszólván fölhívni és a szárnyas állatok tenyésztésénél saját tapasztalataimból merített nézeteimet megismertetni a tisztelt Hölgyek ismeretei és tapasztalataival, tehát én Önökhöz fordulok, mert őszintén szólva, nagy vétek és hiba volna a kedvező jövedelmi forrást elodázni és a nemtörődömséggel, semmittevéssel felcserélni, hiszen egy község sincs oly kedvező helyzetben, mint Nyíregyháza, hol a város tekintélyes nagy része földmiveléssel foglalkozván, úgyszólván minden nagyobb megerőltetés nélkül a baromfitenyésztést usolválhatja — kevés anyagi áldozattal és fáradsággal — mert tagadhatatlan, hogy a nyíregyházi gazdálkodónak manapság észszerű gazdálkodás — baromfitenyésztés mellett — a férj gazdálkodásának, illetve jövedelmének egy tekintélyes jövedelmi forrását képezi. Nézzük csak meg, hogy egy év alatt sertésvész és száj- és körömfájás és a jó Isten tudja, hány a tisztelt állatorvos urak által kigondolt és elkeresztelt betegségek miatt hányszor nincs vásár, a zárlat miatt. Csak egyedül a szárnyas állatok azok, melyekre még a tisztelt intéző urak nem tudtak alkalmat találni, hogy bármily betegség vagy vész idején azok elárusitását meggátolhatnák, tehát ezek a szárnyas állatok azok, melyek elárusitása mindég és minden körülmények kőzött eszközölhető — vagyis magyarán mondva — apránként, többenként ünnep, nem ünnep, mindég eladható, mert vevője mindég van — s igy a gazdálkodó az év minden szakában pénzt láthat belőle, kisebbnagyobb ügyeit rendezheti belőle — nem kell mindent a termés idejére halogatni. Tehát mint mondám, a nyíregyházi gazdaasszonyok nagyon kedvező helyzetben vannak, éppen ezért az ő szakmájukba vágó és busásan jövedelmező baromfitenyésztés elemeiről akarok egy pár — az életből ellesett és tapasztalt észleleteimet a tenyésztés kezdetétől végig — amely ugyan csekély dolognak látszik, de mégis annak elhanyagolása a gazdasszony rovására történik, mert az idő pénz, — dolog az idő ezt mondja az angol. Korántsem viszketeségből — vagy hivalkodásból — teszem, talán én okosabb lennék mint más — de legyeuek meggyőződve Hölgyeim, hogy több évi tapasztalat és tanulmányozás — mert holtig tanul a jó pap — utján jutottam hozzá, ahoz amit most elmondandó vagyok. Sokat is olvastam — s azokból