Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 25-55. szám)

1910-10-02 / 38. szám

Nyíregyháza, 1910. XXII. éYfolyam, 38. szám. vasárnap, október 2. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Etöflzetési (eltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁHOSHÁZ-TÁR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyili-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 4-0 fill., minden további szó 4fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit

. Október hatodika. Egy szemetvakító villanás — utána nehéz, lomha, sűrű feketeség: ez a mi fegyverrel vívott legutolsó szabadságharcunk. A villanásban benne van: lelkesedés. kardvillogás, fegyvertűz, dicsőség és bámulat — a feketeség magában foglalja a vad, idegen hordák beözönlését, a fegyverletételt, a menekülést, az önkényuralom zsarnok-vakságának ezerféle megnyilvánulását: az üldözést, a bosszúállást, a börtön sötét, néma éjjelét, a tüzetokádó fegyverek ropogását, a bakók fáradhatatlan munkásságát, árvák, özvegyek zokogását, kivégzettek halálsóhajtását, honfivér gó'zölgését s a nemzet néma fájdalmát, apátiává fásult türelmét. . . . Mintha nem lett volna elég e földnek az a sok vér, mely ezerév óta öntözé; nem lett volna elég az a tömérdek bitófa, mely területén nőtt és nem lett volna elég az a sok honfisziv, melynek dobogását vad zsarnokok orgyilkos keze akasztotta meg, vagyamely „keservben « , . szakadt meg a honért." Ahány nagyja — hosszú ezerévnek viharos múltján — e népnek támadt, az majd mind szabadsághős volt. Vagy csatában, vagy vérpadon, vagy orgyilkos kezek által vagy távol e forrón szeretett haza imádott földjétől, keserves száműzetésben fejezte be éleiét. S ez a föld — eh! félre az allegóriákkal! ellenségeink, zsarnokaink még mindig kevésnek találták a kiontott Fiamnak. Még bölcsődben fekszel, még hangzik fölötted Édes szüléd ajkáról a szelid dajkadal. Még nem erezed, óh hogy is érzenéd Miként tombol körülted az életviadal. Még simák, pirosak arcodon a rózsák. Szemed' szived' hófehér mosolygás tölti be. Még kicsi angyalkák a játszótársaid, S lelked hozzájuk száll a csillagok fölibe. Még tied minden : mi szép, mi nemes, mi nagy — Mert hiszen magad is egy kicsi angyal vagy. De ha majd kiállsz az élet talajára És száz meg száz ördöggel vívsz ádáz harcokat ; Látsz magad körül — amint győztél, vagy buktál — Irigységtől vagy gőgtől sápadó arcokat. S ha fáradt inaidban fogyni kezd az erő És csüggedő lelkeden kín viharzik át, Mert amit terveztél: szépet, dicsőt, nagyot, Csak kigúnyolja, csak kikacagja a világ — Akkor tied lesz mind ami fájdalom van. De ne feledd, hogy te is csak — Ember — vagy fiam ! Bercsényi Pál. Különvélemény. Családi estélynek mondták-e vagy hivala • losan is vacsora volt ? Már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy együtt jöttünk el róla öten azzal, hogy bemegyünk valamtlyik kávéházba. — Azt hiszem egyikünk sem tudta volna a másik négynek az egész nevét, meg az egyéb mivoltát megmondani. De ki nem ismerné ez e lajta fővárosi társaságokat, amelyek elmúlnak, szé'rebenuek. mint ősszel a szitakötő-csoport ? vért s a porra, mely őseink tetemeiből őrlődött, a rögre, mely nagyjaink sírjait boritá — uj vért kívántak ontatni. . . . A zsarnoki önkény a világosi fegyverletétel után sem elégedett meg azzal, hogy mindnyájunk édes anyját: a hazát megölje. A bosszúállás a fiak vérét is szomjazta, hogy ezeket is elpusztítván, magva se maradjon a magyarnak, emléke is kivesszen annak a vitéz, önfeláldozó és minden számítás nélkül hűséges, túlságosan ragaszkodó nemzetnek, melynek más népek fiai oly sokat köszönhetnek s mely annyiszor áldozta életét és vérét azokért, kik e magasztos tetteiről oly igen gyakran megfeledkeztek és azt vélték, hogy a hála csak az ostobák, a misera plebs erénye. A magyar nemzet, mely olyan hamar „fátyolt vet a múltra" elfeledkezett — mint már annyiszor tette — sajgó sebeiről . . . Feszült a kötél, dörrent a fegyver és tizenhárom olyan szív szűnt meg dobogni, melyekhez hasonló vajmi kevés élt idáig és fog verni ezentúl ... S a jó magyar megfeledkezett erről is. Elfeledte, hogy az a szív az ő szíve volt s az az élet a házért, a nemzet szabadságáért szakadt meg. És akadt magyar, ki „részeg illúzióknak", „csillogó, üres frázisoknak" nevezte az örök ideálokat, melyekért e félistenek vérüket ontották. Akadt magyar mágnás, ki Rákóczi Ferencről nem áiallotta — a Fejedelem egykori birtokán — kijelenteni, hogy elhibázta egész életét. A nemzet Ha találkozol az embereid közül valamelyikkel, egyszer-kétszer, még üdvözlőd, de aztán megfeledkezel arról is. Ahány uj, ilyen ismerőst szerzel, annyit veszítesz el észrevétlenül. Valami ügyvédné volt velünk, a kiről, ma már csak azt tudom, hogy Apollóniának hívták. — Valószínű, hogyha valami polgári neve lett volna, ma már semmit sem tudnék róla. Ott \olt a huga is, valami husz és harminc közt levő leány. Őt vulgó szellemesnek mondták, de azt hiszem, csak azért, mert vakmerő és esetlen modorához véletlenül jól illett az alakja, de különösen a hangja. A társaság középpontja azonban egészen bizonyosan az a fiatalúr volt, akinek már egyik nevére sem emlékszem, aki azonban, — ő maga mondta hát bizonyos — már háromszor volt képviselő jelölt, de mindannyiszor kénytelen volt visszalépni, mert megbotlott a saját elveiben. Kívülem végül Csedő huszárkapitány volt még ott ; az egyetlen, akivel azóta is találkoztam. Ahogy a kőrúton mentünk erősen havazott és most erről a havazásról, a memóriának valami különös tekervényes utján eszembe jutott az is, hogy az ügyvédné szellemes húgát Malvinnak hivták. ő ment legelői a kapitánnyal. A visszhangos, havas utcán néha odahangzott hozzánk tüntető, betanult kacagása, meg egyikmásik megjegyzése, amelyeket, mivel szellemeseknek gondolt, osztentative csapkodott a kapitány fejéhez. Magam leghátul jöttem az űgyvédnével és mivel ő folyton beszélt, volt időm a saját gondolataimmal behatóbban fogpedig (mámoros fővel, ingadozó állással, révedező nézéssel ugyan, de számbeli többséggel) odasereglett a hamis próféta mellé és igazat adott neki. Nincs és nem is lehet szándékunkban,, hogy a választás eredményével s az igy előállott uj helyzettel foglalkozzunk. Itt csupán arra utalunk, hogy a nemzet látszólag igazat adott a bihari grófnak s magáévá tette Rákóczira vonatkozó nézetét. Pedig hát a mi nagyságos Fejedelmünk minden pártpolitika határán túlnövő alak, akit akkor sem szabad lekicsinyelni, ha véletlenül a Windischgraetz herceg birtokán tartózkodunk is . . , Hogy az itt elmondottaknak mi kapcsolata van október hatodikával? Az, hogy ugyanez a gróf fogja a nemzet nagy halottjainak sírjánál, az aradi vérmezőn október 6-án az ünnepi beszédet mondani. És az, hogy sokkal könnyebb kemény kiitikát mondani valamely tettről, mint fölemelkedni abba a magasba, melynek légkörében a szóban levő cselekedet magától értetődőnek látszik. Fájdalom, a hangzatos jelszavak ideje nem járt le. A régiek vérükkel védelmezték ama szent jogokat, melyekről manap oly könnyen le tudunk mondani. Pedig az aradi Tizenhárom — nem volt ám mind magyar gróf!! Tanuljunk tőlük szabadság és honszerelmet ! Ne üres frázisokkal dobálózzunk ! hanem — ha kell — álljunk ki a tettek mezejére s boldogan gondoljunk arra a lalkozni. Ezen a réven aztán kitaláltam például azt is, hogy a leány, amig a versenytársnélküliség édes érzésében egyre beljebb hajszolta magát az örvénybe, amelyben a modortalanság az ízléstelenséggel találkozik, azt gondolta magában a kapitány felől: — Jön már! Ugy jön, ahogy én akarom.. A kapitány viszont ő felőle: — Ostoba és neveletlen. Ahogy a kávéházi asztal mellé leültünk, a fiatal ur, az abszolút zsurfiu azonnal tisztában volt a maga teendőjével. Jól emlékszem, ő azok közé az emberek közzé tartozott, akik minden pillanatban tudnak előnyösen, sőt hasznosan gondolkozni és akik egyre a mások dolgával foglalkoznak. Vagy azért, mert önmagukban a legszorgosabb kutatás után sem találnak semmit, vagy mert tényleg kényelmesebb mással foglalkozni, mint önmagunkkal. Választékos kifejezésekkel bocsánatot kért a társaságtól, hogy néhány percig olvas, mondván, hogy valaki felhívta a figyelmét az egyik napilap mai számára. Aztán csengetett, elhozatta a lapot és belemerült. De már néhány perc múlva hátra kapta a fejét és nemes szomorúsággal mondotta : — Olvasták ? Sólyomi meghalt! Akkor nem gondoltam semmi másra, csak arra, vájjon ki is volt az a bizonyos Sólyomi ? Ma már körülbelül bizonyosra veszem, hogy az ifjú ur már reggel tudta a halálhírt. Azonban ő tudta, mit csinál. — Halottam mondta az ügyvédné. Kár az ilyen emberekért talpig férfi volt és kissé vakmerő. Bólintott. Mai bzárnunk 10 oldal.