Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-05-15 / 20. szám

2 20-ik szám. N Y I R V I D t K 1910. máju

s 15 Istenbea boldogult nagyságos és vitézlő fejedelmiünknek II. Eákócsy Ferencnek lekicsinyeltetéséröl ?al6 epistola. Kedves Barátom! De mortuis nihil nisi bene; igy tartjuk ezt még a másvilágra költözött lábtyüművészről is, aki szabadóráiban a hon javáról politizált és akiről tudjuk, hogy kótyagos fővel gyakran eldöngette girhes-göthös feleségét, neveletlen porontyait. Sőt még azt is tudom, hogy az ilyen, sőt még több hibákban leledző földi vándoroknak is kijut a dicséret a búcsúztató tiszteletes uraktól. Sőt a tatároknak van egy szép közmondásuk, mely szerint kiszenvedése után minden tehénre azt mondják, hogy kár érte, nagyon jó tejelő volt. Ennek okából igazán, ha felkötnek sem tudom elképzelni, mi jogon és cimen történhetett Tisza Istvánnak II. Rákóczy Ferencről azt mondania, hogy hazánkat romlásba vitte és ezért kellett neki elhibázott életén Rodostóban keseregnie. Pedig hát Tisza István ezeket mondotta Sárospatakon, azon a birtokon, mely valamikor a vitézlő fejedelemé volt, melyet töméntelen kincseivel és saját boldogságával együtt hazájáért oly szent hittel, bizodalommal és szeretettel áldozott fel. Ugyan kicsoda hát ez a Rákóczy Ferenc, hogy őt holta után ország-világ előtt igy le lehet szólni ? Ha valaki Kálvinról azt irja, hogy ő is csak ember volt és neki is voltak bizonyos hibái, akkor azt elcsapják, miként azt némely sárospataki esetek elég világosan bizonyítják. És Rákóczy Ferencet felelőssé szabad tenni minden gyászért, ami elbujdosása után ezt a hazát érte? Hát akkor nem jobb magyarok voltak-e Rákóczynál a labanccá vedlett Bezerédyek és Ocskayak? Hiszen ők császárhitre való térésükkel jóvátették, amit azzal vétettek, hogy egy darabig segitették a fejedelmet nemzetrontó álmainak hajszolásában! Tegyük azonban fel, hogy Tisza Istvánnak csakugyan igaza van. Akkor természetes, hogy II. Rákóczy Ferenc tettannyi kárt ennek az országnak, hogy hozzá képest semmit sem tett török, sem tatár. Akkor azonban viszont azt nem tudom felfogni, még akkor sem, ha leütik a fejemet, hogy minek hozta 1904-ben Tisza István Bécsbői azt az evangéliumot, hogy Rákóczy hamvait immár haza fogják szállítani

. katurái, — Hogarth nevetséges szörnyei sütkéreztek ott a meleg napsugárban ... Itt láthatta egykor E. L. Bulwer a Vesuvió boszorkányának megkövült vonásait . . . Megdöbbentő látományom volt: mintha ezek a grotesk testek egy-egy mezitelen, — gonosz, vagy aljas emberi indulatot viseltek volna ábrázat helyett . . . Szép vagy Amalfi — és emlékemben ugy élsz, mint egy ékkövekkel kirakott antik szekrény, — de azt sem felejthetem el soha, hogy emberi arcokból olyan kaján és vad nézéssel nem találkoztam sehol, mint ott. — páratlanul érdekes és festői utcáidon . . . Házigazdáinknak, otthon a hotelben, — is ilyen jéghideg és szúró volt a tekintete, mikor reggel azt kérdeztük — hogy hol találunk bárklst, — szeretnénk egy kicsit csolnakázni menni.. . L' Annunciatione! — felelték röviden, — ma nem lehet! Pedig a piazzán a nagy ünnep és ájtatosság dacára ugyancsak folyt a kufárkodás, — különösen a halárusok körül — és oly melegen sütött a nap ez már nem is tavaszi, de nyári meleg volt — és ugy szerettünk volna egy kicsit ridgatózni a tündöklő tengeren ... Ej, menjünk a kikötőbe! Próbáljunk szerencsét, — mondtuk — és ugy cselekedtünk. Sajátságos a tengerpart Amalfiban. Föveny és kavicsok; — a kikötőben nincs meredek sziklafal, — de nehezebb bárkára szállani, — mint bárhol . . . Nagy csomó gyerek szaladt utánunk — és itt láttam legelőször villámokat szórni az én szelid, türelmes Ilonkám szemeit, — mikor egyik, másik göndörfürtü Amorino kinyújtotta maszatos kezeit Dóra felé . . . Hol a lapdáját akarták elvenni, — hol a haját meghúzni; — olyanok voltak, mint a legyek, •— csak valamivel nehezebb és eredménytelenebb volt őket űzni . . . Sokáig ballagtunk ott ő, Tisza István, maga a megmondhatója, micsoda örömöt szerzett ezzel a magyarnak ; s ugyancsak ő, Tisza István, maga tudta, mily oktalan, üres, hiu öröm ex, micsoda mérges illusióktól való részegség. Hát akkor minek kellett azoknak a hamvaknak a hazaszállításához Goluchowsky Agénor gróf szíves jóakaratát kikérni ? Vagy kortes fogás volt az egész; vakulj magyar és semmi egyéb ? Akkor már igazán világos előttem minden ! Egy kiskorú nemzetet kellett értéktelen játákholmival rávenni arra, hogy bevegye azt a panaceát, amit a Geszten főztek számára magas, igen magas helyen, Tisza István agyakonyhájában. Ma már ugy látszik, hogy a baba-nemzet bevette amit neki szántak, mint ahogy bevette Windischgrátz herceg, akinek igazán sok oka van örülnie azon, hogy II. Rákóczy Ferenc elhibázta egész életét, s meglehet mondani a nemzetnek, hogy nem érdemes azt a kis Rákóczyt annyi szeretettel és kegyelettel emlegetni, mert hát voltak és vannak is nálánál sokkal különb legények úgynevezett okos és számító hazafiak személyeiben. Ezekből pedig azt a vigasztaló meggyőződést merítem, hogy, miután Tisza Istvánnak az okos és számító hazafiak az ideáljai, a Tiszabirtokok sohasem fognak Wmdischgrátz-kézre kerülni még akkor sem, ha uj Mohács, uj szatmári compositió vagy uj Világos szakad reánk. Ebből a tudatból fakadó meggyőződéses örömömet csak az a csekélységes skrupulus zavarja némiképen, hogy vájjon egészen ildomos dolog-e Rákóczyt olyan magyar embereknek lekicsinyelniük, akik gráciában vannak olyan lajtántuli urak előtt, akik Rákóczynak azt a szándékát, hogy Magyarországot felakarta sza baditani, még mostanság, kétszáz esztendő múlva sem tudják megbocsátani, mikor nyilvánvaló, hogy ez szegény fejének nem sikerült, sőt — amennyiben Tisza Istvánnak igaza van — éppen megfordítva sikerült; mig ellenben ha nem ábrándozott volna, hanem oly bölcsen számított volna, mint Tisza István, akkor ma már régen szabad volna a magyar! És hol volna akkor Ausztria ? Legfeljebb még magyar történelemből való érettségi sédákon, ugyebár ? Most tessék mindezeken eligazodni. Ölel híved : Elvy Tamás. a part izzó fövenyén, — mig végre két izmos, marcona tengerész felajánlotta szolgálatait . . . Menjünk csak utánuk . . . Mentünk, mendegéltünk a végtelenségig, — s anélkül, hogy szólottunk volna egymáshoz, — mindegyikünk tudta,, — hogy már nincs olyan nagy kedvünk csolnakázni . . . Mikor már oly messze voltunk a várostól, hogy egy lelket sem lehetett látni, — nagy ügygyei, bajjal, a partra vonszoltak egy bárkát valahogy — ahelyett, hogy a mólóhoz vitték volna, — s felszóllitottak bennünket, hogy szálljunk be . . . A dolog egy cseppet sem volt rokonszenves : láttuk, hogy sem ülése, sem korlátja nem volt e járműnek, — halászbárka volt . . . Gyakorlott, viharedzett, — félelmet nem ismerő halászok számára készült: egy szilajabb hullám, — egy gyenge billentés: egyéb nem kellett, hogy valaki örökre eltűnjék a habokban . . . Nem mentem volna el abban a bárkában, — s nem biztam volna életünket arra a két emberre, — ha gyöngéd érzelmeim tárgyát: a Campanilet rögtön nekem adják is . . . Menjünk innen Ilonka, — szóltam borús kedvvel, — menjünk, mig jó dolgunk van . . . és fogva Dóra egyik kezét, összeszedtem sebtében aprópénzemet s odadodva nekik „a fáradságukért" — ugy siettünk el onnan, -- mintha azt véltük volna: megharagudott ránk a tenger s utánunk akarja uszítani hullámait, — hogy elsöpörjenek . . . Hiába unszoltak, — hivtak, csalogattak vissza, - hátra sem forditottuk a fejünket s csak akkor kezdtünk el ismét szabadabban lélegzeni, — mikor a városban voltunk ... Én még bementem a postára, — Ilonka előre sietett Dórával . . . A tengerparti haszontalan kis lurkók serege, — mintha csak tudták volna, — micsoda esztelen gyönyörűségem telt édes kis pofácskáA népiskolai majális. — Május 23-án. — Mint már ember emlékezet óta szokásban van, az idén is összegyűlnek városunk elemi iskoláinak növendékei egy szép napon (de csakis szép napon), hogy tanítóik vezetésével kiránduljanak a gyönyörű sóstói erdőbe s az iskolai por helyett legalább egy rövid napig élvezzék a tiszta ózondús leveíőt. Már hetekkel ezejőtt megalakult a bizottság, mely a majális ügyét intézi. Elnöke — Ozvald József — s a tagok mindent megtesznek a kirándulás sikere érdekében (mely igen szépen beüt, hacsak — a jó Meteor másképen nem rendelkezik). Megállapították a programmot, alkudozásokba (vagy amint parlamentáriasan kifejezik: tárgyalásokba) bocsátkoztak a sóstói vendéglőssel, érintkezésbe léptek a vakító fehér bőrükről híres zenészekkel, megindult a szegény gyermekek ebédjére való gyűjtés városszerte s a közönség — mint a minapi gyermeknapon — készségesen fizeti az obulusokat. A majális lefolyása a következő lesz: E hó 23-án, hétfőn, vagy ha akkor eső volna, 25-én, szerdán (kedden a katholikus tanítóknak gyűlésük lesz, hamarábbra pedig — az összes felekezetekre figyelemmel kellvén lenni — egyáltalán nem lehetett megállapítani e terminust) reggel 1/t9-kor indulnak a gyermekük a megállapított sorrendben, dobszó és zene mellett. Délben bankett lesz, cigányzene mellett. Egy teríték, borral együtt, 3 K 20 f. A menu rendkívül gazdag, finom ételekből áll. Azok a növendekek kik nem a szegénysorsu gyermekek ingyen ebédlén akarnak étkezni, 1.20 K-ért igen ízletes ebédet kapnak. A szegény tanulókra a bizottság tagjai fognak felügyelni a szintén jóízű eledelekből álló ebédnél. A hivatalosan rendezett játék — mivel ez az előző évek tapasztalata szerint nem vált be — elmarad. D. u. 3-6-ig a gyermekek, fognak táncolni, ezután 6-tól 11-íg, a felnőttek tánca következik. Ez utóbbi mulatság belépti dija 1 K. Hogy a ké.ő éjjelig tarló táncmulatság után a publikum kényelmesen hazamehessen, a bizottság különvonatról gondoskodott. Az ököritói rémes katasztrófa hatása alatt a bizottság — az amúgy is teljesen tüzveszélytelen tánchelyiségre nézve — a legmesszebbmenő intézkedéseket tette és teszi meg. Nevezetesen, hogy a világítás céljára kizárólagosan használt gyertyák le ne eshessenek, vagy be ne csepegtessék a táncosok ruháját, üvegfalu gyertyatartókban nyernek elhelyezést. jukban, — ott gyűlésezett a posta előtt, — s mikor kijöttem, — hangos diadalujjongással fogadott: Signora, — prego una soldo ! Bella signora, buona signora: una soldo ! Oly szépek voltak, oly bájosak, — és vesztemre ismét volt nálam soldo, — mert bélyeget vettem a postán ; — nem bírtam ellentállani és csakugyan adtam nekik soldot, — igaz, hogy a legszebbeknek . . . Most jött aztán a hadd el hadd! Óriási zenebonát csaptak, — ugy hogy fülemet befogva futásnak eredtem, — utánam az egész horda, — rikoltozva és cigánykereket hányva — egészen' a hotel kapujáig ... A háziszolga kergette el őket — nagynehezen. A kitűnő lunchhöz jó amalfii bort ittunk születésnapom tiszteletére (különben csak vizet szoktunk) — és kihevertük a balul sikerült csolnakázást. — A házbeliek előtt bölcsen hallgattunk . . . Délután ismét pompás hangulatban indultunk sétálni a Cappuccini hotelbe. Rögtön beismertük, — hogy félelmünk — a lépcsőket illetőleg — alaptalan volt. Rendkívül kényelmes serpentin lépcső volt ez, közben pihenő helyekkel. Mikor pedig felértünk, — bizony megfájdult a szivünk . . . Most már kaptunk volna szobákat — de — gondoltuk — két-három nap végett nem érdemes költözködni, — pedig érdemes lett volna . . . Amalfi nyugati oldalán — hetven méter magas sziklán, ültünk s uzsonnáltunk a hires, szőlővel befuttatott, oszlopos, hajdani keresztfolyosón, —• s bámultuk a város csodás szépségű panorámáját —• a háttérben vörösbarna sziklaóriásokkal, melyek arannyá váltak lassankint az alkony varázsvesszeje alatt . . . Amalfit, hol „a hullámok s a hegyek találkoznak" . . . Nem csoda, hogy annyi angol és amerikai lakik a Cappuciniben, valóban raffinált élvezet: