Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-07-25 / 30. szám

29-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. julius 18. 9 csak olyan, mint a szép lombozatú fán egyegy korcs levél, a mely a nagy tömegben alig észrevehető mennyiségével az egészében tökéletesnek összhangját alig zavarja. Hanem szólunk azokról, a kiknek, mint emlitve volt, saját lelki szükségletük e jótékonyság rugója. Mondják, regélik a homályos izü szabadkőmivesekröl, hogy ők a jótékonyságot az egyének teljes háttérbe szorításával, a hiusag látszatának is elkerülésével gyakorolják. De igy tesz az igaz ember, ha nevének emlegetését el sem kerülheti is. Az ily egyének első csoportja az, a mely lelki szükségletének a tőle várható jótékonyság gyakorlásával való kielégítése után a jo ember boldog megelégedését nyeri el. Akár tenni valamit a maga kis körében, akár agitálni egy nagyobb tér meghódítása érdekében: maga a ténykedés és még ha hozzá némi siker fűződik — azt a megnyugvást, mondhatnám azt a boldog érzést hozza létre, a mely a kötelesség teljesítés tudatával jár együtt. Ezek az igazán boldog emberek. De vannak, akiket a nyomor és bánat enyhítésének munkájánál a csaknem elviselhetetlen tehetetlenség nyomasztó érzése fog el; a kik látják, hogy mentül többet hódítottak el az emberi boldogtalanság órisi területéből: annál jobban tágul, annál szélesebbre válik a meghóditatlan terület; a kik látják, hogy munkájuk sisyphusi munka, meddő és eredménytelen és ez okból bármennyit tesznek, az csak fokozza az ő lehangoltságukat. Ezek az egyének belátják, hogy a társadalom caritatio tevékenysége a bajoknak csak tüneteit orvosolja es igy rósz uton jár ; hogy a betegség lázát itt—ott pillanatnyilag csillaphatják — de magát a bajt nem gyógykezelik. És ezek az emberek lázas tevékenységet fejtenek ki, kutatják a bajok forrását, keresik a diagnosist, igyekezvén azokat megtalálni, keresik a gyógyszert, mely közelebb hozza az emberiséget az általános boldogsághoz. Csak nézzük az elzülött gyermekeket. Ezoknek egy contingensét az iszákos szülők adják. Hát nem volna-e jobb annál, hogy 100 ily gyermek közül egyet-kettőt megmenthetünk: egyenesen rálépni a hydra fejére és lehetetlenné tenni az iszákosságot l Hol van az az erős társadalom, mely a pálinka ivást törvényhozási uton megoldani követeli ? Hol van a törvény, mely a heti munkaszünet megállapításával egyidejűleg a korcsmák 36 órai bezárását feltétel és kivétel nélkül elrendeli? Szinte toporogtak a nemzetes ur tekintetétől. — Nemzetes uram ... — Pista fiam, nehogy megharagíts! . . . Hisz' most is ég az orcád a hazudozástól. — Nemzetes uram . . . Tudok mindent, ösmerem azt a vértályogot, ami az én szemők juhomat megölte . . . István ! A te hegyes bicskád volt az a vértályog. Gábor fiam, te is hiába tagadnád, segítettél a szemőkőt nyúzni. A tanyásék fia látta ... Élt a szemők, midőn a nyakán felhasítottátok a bőrt és csak azután szúrtátok agyon a szegény párát. Ösmerem a számításotokat. Tik ugy gondolkoztatok, ha elsőbb felhasítottátok az eleven birka bőrét, én már nem vehetném észre a nyúzott bőrön a gyilkos szúrás helyét . . . Igy volt-e, legények? — Nemzetes uram . . . — Hát le is foghatnám a béretekből a szemők árát. Le is csukhatnálak benneteket e kegyetlen zsiványsagotokért. Azonban most ez egyszer megelégszem azzal is, hogy a szemők bőréért ti is bőrötökkel fizetettek. — Nemzetes uram . . . — István! Te pokolra való . . . Szóltál valamit ? ' • • • — Nem! Jobb is! Mert még csak annyit mondok néked Dér István, te nyalka juhász, íziben fordítsd ki ezt a nyájat és amig élsz, se felejtsd, ezeken felül karikás ostorom is van nékem . . . Óvakodjál, nehogy valaha megcsattogtassam a hátadon. Gábor legény is szemsütre fészkelődött a kemény ülésen . . . Bégettek a birkák. Sajnálták a kövér legelőt. Dér István juhász horgasztott fővel ballagott a nyáj után. Földön húzta kampóját. Már virradt. Öreg Daróczi István mezőbiró ur szép magyar fejét melengetős arany sugarakkal ragyogta körül a felkelő nap. Móricz Pál. Ott vannak az elzüllött gyermekek munka nélküli szülői. Minő társadalmi berendezkedés az, a hol ép kezű és dolgozni akaró egyén — éhezni kénytelen ? Mi az oka nem is a vagyon, de a kereset-megosztás aránytalanságainak? És minden okozatnál megtaláljuk a kérdést, vájjon azok a szerencsétlen bünösők-e a hibásak ? Nem találhatjuk meg az okokat más helyen ? könnyű erkölcsöt prédikálni annak, ki kényszerítő situatiok kö^é nem jutott és nem juthat! Az emberi nyomor tultengésének egyik oka a tudatlanság és az ebből folyó erkölcsi érzektelenség, a másik a kereset megosztás nagy aránytalansága. Csak a nyomorgó tudatlan népet lehet megvigasztalni és resignjtióban tartani a túlvilági uj állapotokkal, mely vigasztalás lényege az, hogy „éhezzél, nyomorogi, majd lesz enní-ínnivaló a más világon!" Pedig az nem lehet igaz, hogy az emberiség 9/io része azért lett teremtve, hogy a földi életben nyomort, szenvedést, fájdalmakat éljen át. És megdöbbentő, ha tudjuk, hogy ezt a vigasztalást olyanok nyújtják, kik a földi fájdalmakat csak látásból és hallásból ismerik. Fel kell rázni az emberiséget, az ismert és tudott dolgokkal arra, hogy boldogulását már itt a földön követelheti. Munkát és kenyeret kötelessége juttatni a társadalomnak minden ember számára. Szabadság ide — szabadság oda: ha valaki 1 millió tőkével gyárat alapit, abból 60,000 korona jövedelemre tesz szert, — hogy lehessen módja 100 és 100 munkást érdekei szerint elküldeni, munka nélkül hagyni, ez absurdum. A tőkenek a munka feletti hatalma az, a mi társadalmi berendezkedésünk legnagyobb baja. Vagy az egri káptalannak van 146,000 hold földje, mely átlag négy koronát jövedelmez, holott jövedelmezhetne húszat is. Mit kereshetnek itt a gazdasági munkások ? De azért, ha nősülsz, fizess, ha gyermeked születik fizess, ha meghal valakid fizess és bízzál a jövő boldogságban. És ime, a világ folyását figyelemmel kísérők látják, hogy óriási harc folyik a mai társadalmi berendezkedés ellen. A harcnak eszmei harcosai vannak, mint volt a francia forradalomnak Voltaire és Roussaeu; ez a harc ádázabb, ha nem is lesz oly véres, de célja az, hogy mert az egyenlőség megbukott, előbb kell megteremteni a szabadságot és testvériséget, ezután lehet egyenlőség. Az egyedüli hatalom, az egyedüli jogosultság a léthez, az egyedüli nemzet és állam fentartó elem : a munka, és igy ennek kell átadni a vezérszerepet társadalomban és államban. A Jalegylet" válsága. A városi ,Dalegylet" nevezetes, s életében talán korszakot alkotó elhatározás elé lett állítva a mult vasárnap, amikor jövendője, sorsa és fennmaradása felett határozott. 1909. julius 18-ik napja korszakot alkot a nyíregyházi városi dalegylet történelmében. Hasonlithatnók talán ahoz a nevezetes és őrökké emlékezetes dátumhoz, amidőn a magyar nemzet egyértelmüleg nem a koronás fölkent királyatói, de az osztrák sógortól, s a vele járó kellemetlenségektől kivánt megszabadulni. E helyütt a hasonlat csak annyiban sántit, hogy itt a megválás vágya sokkal kisebb jelentőségű, továbbá, hogy itt nemcsak a vezetésnek közismert felületes voltától, hanem magától az alkotó elemek egyes részeinek részvételétől is szabadulni kivánt. Mert tagadhatatlan tény az, hogy azt a fát, melyet valamikor — ezelőtt 24 éve — a közlelkesedés termékeny magja hajtott ki, a haladó kornak minden betegsége egyre jobban támadta meg, s két évtizednek önfeláldozó küzdelme kellett ahoz, hogy végül is a dalegylet a további harcok hasztalan voltát belátva, s erejét teljesen fölemésztve, ismét a kezdet nehézségeihez térjen vissza. Nem recriminálunk akkor, amidőn a dalegylet belső válságának eredő okait feszegetjük. Elvégre is számos azon okok sorozata, mely magát a dalegylet működő tagjaiból összeült közgyűlést arra kényszeritette, hogy a jóhiszemű kereskedő pontos reálitásával mérlegelje mindazokat a körülményeket, melyek a jövő fejlődésnek biztos alapjaiul szolgálhatnak, avagy a melyek a fizetésképtelenseg őszinte bevallását eredményezik. A dalegylet közgyűlése tényleg mérleget állított fel a mult vasárnap, a midőn szünetelését határozta el. Mi, akik kivül állunk ezen a küzdelmen, teljesen tárgyilagosan állítjuk fel a mérleget, s célunk csak az, hogy a tények leszögezése és megvilágítása mellett szolgálatot tegyünk azoknak az eszméknek, melyek a városi dalegylet megalakítását 24 evvel ezelőtt szükségesse tették, s a melyek annak fenmaradását ma is kivánato.-sá teszik. Helyesen mutatott rá a közgyűlési elnök az elnöki tisztségről való lemondásának bejelentése mellett megnyitó beszédében arra, hogy a magyar társadalom csak pillanatnyi fölhevülésekben való részvételre kész; hogy az a nagyhangú fogadkozás, mely más nemzeteknél a feltétlen siker eredményét alapozza meg, a magyar társadalomban nagyon is ephemer ertékü hevület, mely a megalakulás tényénél egyéb eredménynyel aligha kecsegtet; hogy a magyar társadalom csakis a felbuzdulás első perceiben kész és képes az áldozatra, de a megpróbáltatás nehéz napjaiban óvatosan bezárja az áldozatkészség kapuit, a tovább fejlődés küzdelmeiben részt nem vesz, s csak akkor osztozik ismét — a kritika jogait fentartva — a küzdelem eredményeiben, ha az az eredmény az ő sajátos érdekeit kielégíti, s ha a rajta teljesen kivül álló dicsőség fényében sütkérezhetik s melegedhetik. Klasszikus példája e sorok valóságának az a tény, mely a nyíregyházi hírneves önkéntes tűzoltó egylet milánói próbálkozását jellemezte. Nos hát a verseny előtt idehaza mindenki csakis a gűnyorosság hangján tárgyalt erről a vállalkozásról, — sőt a hivatalos központ is bizonyos irigykedéssel s fensőbbségteljes elnézéssel kisérte az elérhetőnek nem hitt eredményt, s a mikor e sorok irója — ez is jellemző (!) — először adott hírt a fővárosi lapokban a magyar színek diadaláról, akkor ismét megnyíltak a honfiúi keblek, nem azért ugyan, hogy a dicsőség fényét kizárólag a versenyző csapatnak engedjék át, hanem azért, hogy annak sugarait bármi jogcímen is a saját maguk javára is kamatoztassák. E mellett a Várkonyi-féle közgazdasági elv mellett azonban, hogy t. i. a dicsőség fénye egyúttal az enyém is, de az esetleges sikertelenség minden ódiuma csakis a tiéd, a dalegylet működésének megszűnését magának a dalegyletnek belső válsága is indokolttá teszi. Ugyanis kőtelességszerüleg el nem hallgathatjuk azt, hogy a nyíregyházi városi dalegylet műszaki vezetése régóta nélkülöz minden nemesebb ambitiót, s hogy maga a rendelkezésre álló hanganyagnak használhatóságához s hogy ugy mondjuk ethikai niveaujához is alapos kétség fér, melynek megváltoztatása s a jövendőnek előkészítése az arra illetékes tényezőknek éppen oly szigorú kötelessége, mint a város anyagi támogatásának megszerzése s feltétlen biztesitása. Akkor tehát, a midőn az egyetlen városi dalegylet működésének szüneteléséről veszünk hirt, lehetetlen önmagunkban lefokoznunk azt a biztató reményt, hogy a dalegylet teljesen uj vezetés, megrostált hanganyag s régi tekintélyének visszaállítása mellett fölvéve a felhagyott küzdelmet, meg ne szerezze a mi közönségünknek is feltétlenül megkívántató anyagi támogatását, mely a dalegylet jövendő működésének alapfeltétele, s óhajtott sikereinek biztos záloga lesz. Honi levél. XIII. Kedves Barátom ! Mondhatom, jól elbújtál, még híredet sem hallja az ember. Hol kujtorogsz, hol nem, annak Isten után magad volnál a megmondhatója, de te csak hallgatsz, hallgatsz és hallgatsz állhatatosan. Moltke, az örökké hideg, az őrökké nyugodt és higgadt Moltke, már ideges nyugtalanságba esik a másvilágon, hogy letalálod főzni a hallgatásban. Mi, tisztelő, becsülő és elnézésben lepipálhatatlan barátaid is kezdünk már miattad nyugtalankodni. Hova a fenébe lett már a jó szalonnás cimbora?! Csak nem gondolt egyet, amiből kettő lett; csak nem öltötte nyakaba a