Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-05 / 49. szám

50-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. december 12. 13 mi — értem a korombelieket — még a mult század derekán keresztlábas asztalok mellett tanultunk és pedig osztályonként mindent egyegy tanártól, tanitótul délelőtt 8—11-ig, délután 2—4-ig néha 5 óráig is: mégse jutott eszébe közülünk egyikünknek se, hogy ezt az elbánást „sanyargatásnak" minősítsük. Nem is villanyfény mellett, szép tágas termekben, a tanításhoz szükséges minden eszköz bőséges felhalmozása által okultunk, mint az most megtörténik, — hanem gyenge fényt adó világító eszközök mellett, szük helyiségekben, összezsúfoltan dolgoztunk, még sem éreztük lesanyargatottaknak magunkat. Az ilyen felfogás, mint az öné, nagyon is alkalmas arra, hogy a sokat bántott iskolarendszerünket még jobban lecsepülje az avatatlanok előtt és a múltnál feltétlenül nagyobb kényelemben kezelt és szeretett tanuló ifjúságot az iskolázás martyrjaiként tüntesse fel. Az ilyen felfogás hirdetése nem épít, hanem rombol, elkeserít ! — Ha valaha, úgy ma, a jelen viszonyok mellett lehet elmondani — de csak az igazságos lelkű elfogulatlan szemlélőnek azt, — hogy az iskola a legnagyobb humanismunal igyekszik kötelességét teljesíteni minden irányban. Végül meg kell jegyeznem, hogy mi tanítással foglalkozó egyének nem az „úgynevezett tanférfiak" .tanhölgyek" vagyunk; hanem okleveles tanitók, tanárok ; akik — bármelyik nemhez tartozzunk is — rendes úton, hosszú időn át való tanulással és fáradságos kitartó munka árán szereztük meg azt a jogot és képességet, hogy másokat taníthassunk, nevelhessük a szülők legdrágább kincsét a gyermeket. Aki ezt a munkát, fenséges hivatást a családi társadalmi és az egész haza jólétének megalapozó magasztos feladatnak teljesítését lekicsinyli: az megírta a maga lelki fenköltségéről szóló bizonyítványát önmagának. Az úgynevezett Janhölgyek" kifejezését egyenesen ízléstelennek minősitem. Ezeket kellett a hangos cikkre elmondanom egy komoly testületnek a reputatiója érdekében. Nyíregyháza, 1909. november 29. Leifier Sámuel, s. k. főgimn. igazgató. * * Nekünk — az igazság érdekében — elmondott eme kijelentésekre csak néhány rövid megjegyzésünk van. Az első az, amiért az a most igy inkriminált cikk tulajdonképpen megíródott, hogy mi — az öt órán át egyfolytában való tanítást az ifjúság testi és szellemi nevelése szempontjából károsnak tartván, minden — annak behozatalára tanitó testületek által indított mozgalmat perhorreskálunk. Am, ha az életviszonyok kényszerűsége állítja előtérbe ezt a szükséget, nemcsak természetesnek tartjuk azt, hogy a tanítótestületek e kérdéssel foglalkozzanak, de egyenesen kötelességüknek. Ami a cikknek az „úgynevezett tanférfiak" kifejezését illeti, hát ezennel kijelentem, — s Lelfler Sámuel igazgató urnák, kihez évek hosszú sora óta a tisztelet és barátság érzelmeivel viseltetem — el is kell azt hinnie, hogy a lehető távol állott tőlem e kifejezés használatával bármilyen vonatkozású lekicsinylésnek hangot adni. Egyszerűen valami rettenetes magyar szónak tartom a ,tanférfi"-t, ezért szoktam — ha kényszerűségből tollamra kerül — hozzátenni az „úgynevezett"-et. A szerkesztő. Az egyfolytában való tanításról. Irta: Zimmermann Rezső tanár. Lapunk multi számában bejelentettük, hogy Zimmermann Rezső tanár urnák, a főgimnázium tanártestületének egyik utóbbi értekezletén tartott előadását erről a fölmerült kérdésről — véleményünk szerint is perdöntő fontosságánál fogva — közölni fogjuk egész terjedelmében. íme megkezdjük a közlést: Igen tisztelt értekezlet! Azt hiszem, senkinek nem lehet célja, hogy e kérdés a közjó ellenére oldassék meg. A közjónak minél tökéletesebb megvalósítását kell mindnyájunknak szem előtt tartanunk. Ennélfogva fontolóra kell vennünk minden okot, mely a kérdéshez szól s helyesen megítélnünk; — mint a hrgy a kaszát vásárló ember ítélgeti a kaszák hangját: oly gondosan hallgassuk mink is az igazság és a közjó hangját; s amikor minden okot a maga éri ékének megfelelőleg elbíráltunk : vessük össze az osztatlan tanítás mellett és ellene szóló érveket, s ami igy kiderül: azt kövessük. * 153 iskolából érkezett hozzánk felvilágosító válasz. Ezek kőiül 66 helyen nincs behozva az osztatlan tanítás. E 66 iskola túlnyomó részében hasonló természetű okokból nem hozták be, vagy nem akarják behozni, mint a milyenek mialt közöttünk is aggodalom támadt annak behozatala iránt. De van közöttük 15 iskola, a mely hasonló természetű okokból, mint amilyenek miatt nálunk pártolják: be akarják hozni. Másrészt 87 helyen már behozták az- osztatlan tanítást. Ezek közt a legtöbb iskola a város nagy területére hivatkozással magyarázza az osztatlan tanítás elkerülhetetlen szükségét. Mások, szintén nagy számmal, az osztatlan tanítás paedagogiai és hygienikus előnyeit is dicsérik, vsgy ha nem dicsérik, nem is kicsinyítik ; vannak olyanok is, amelyek ezt a két oldalát mentegetik; sőt van 7 olyan iskola is közöttök, amely az osztatlan tanítás hygienikus és paedagogiai rossz következményeit nagyon komolyan köti lelkünkre. A számok tehát azt bizonyítják, hogy a középiskolák Magyarországon az osztatlan tanítás felé haladnak, 80 + 15 = 95 iskola pártolja, 51 + 7 = 58 iskola elitéli. Ezekre a statisztikai adatokra azonban nem lehet sokat építeni, mert a beérkezett pártoló vagy ellenző levelek nagyon hiányosak. Nem adnak teljes és mindenoldalú választ. Vagy paedagogiai, vagy hygienikus szempontból szólnak a kérdéshez, vagy a város nagy terjedelmével magyarázzák, vagy az időnyereséget emlegetik, vagy a tanár és a tanuló kényelmét, vagy a szórakozást, vagy a privát stádiumokat. Olyan levél, mely minden kérdést felölel, kevés van. S igy tk. mégsem tudjuk, hogy minden lényeges és fontos szempontot tekintve az osztatlan tanítás mellett van-e a többség, vajy ellene. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy amely iskolában talán nem elég mély körültekintéssel honosították meg, vagy nem elég elszántak annak behozatalára, azokban valószínűleg hiányzik a kellő tárgyilagosság és belátás a hiba bevallására. Olyan ok ez, amely mindenesetre figyelembe veendő és óvatosságra inti a t. értekezletet. Ha ez igaz, akkor ebből az következik, hogy a beérkezett válaszokat csak nagy óvatossággal lehet használni. Jelszavaikat figyelembe lehet és kell is venni, de a döntést még is csak a magunk belátása szerint kell meghoznunk. * Leggyengébb bizonyítékot állítanak az osztatlan tanítás behozatala mellé azok, akik a tanár érdekét emelik ki, azt mondván, hogy az osztatlan tanítás a tanároknak kényelmesebb. Valóban incselkednek az emberrel, hogy tetemünket minden ebéd után egy jó pipa muskotály dohány és kedvenc ujságunk társaságában jótékony áJomra csábítsák. Vagy talán azért teszik, hogy gazdasági tevékenységre serkentsenek ? — Nem tudom, de akár az előbbi, akár az utóbbi jut eszünkbe ezen incselkedő hangokra, mind a kettőt lehűti egy másik levél, mely kereken kimondja, hogy a tanároknak nincs kényelmért. Hát ez miért szomorít ? Valószínűleg az írójának sokat korgott a gyomra, nagy ínségben számlálván a levesmars után egy óra felé kullogó perceket. Egy harmadik levél nagy siralommal adja elő, hogy a tanároknak jobb, de az igazgatónak rosszabb, mert a tanárok I—3 leadott óra után megugranak, s az adminisztrációt ezáltal nagyon megnehezítik. No tessék! Eddig a tréfa! De íme egy uj levél nyilván megmondja, hogy a tanár az osztatlan tanítás mellett hivatalában pontosabb és megbízhatóbb. Hát, igen tisztelt értekezlet, ez komoly és elég súlyos vád. Ugyancsak gyenge emberekből állana Magyarország lanárvilága, ha belenként, legfeljebb négyszer délutáni 1 óra miatt a hivatalának pontos letöltését kétségbe lehelne vonni, akkor amikor más hivatalokban délután is 3—4 órai munkával vannak terhelve a tisztviselők. E mellett az érv mellett minden emésztési, kényelmi vagy privát szempontok, azt hiszem, semmivé válnak. Elvégre mi nem arra tettünk tanári esküt, hogy ebéd után aludni fogunk, privát érdekek után menjünk, hanem arra, hogy amit az ifjúság érdekében legjobb belátásunk szurint megtehetünk, azt megteszszük. A tanár érdeke tehát, — legalább ezek a felhozottak, — ebben a kérdésben számításba nem jöhetnek. Más tanári érdekekről pedig nekem nincs tudomásom. * A nagy városokat és nagy kittrjedésü városokat könnyen meg lehet érteni. A nagy városokban a hivatalos órák l-ig vagy 2 ig tartanak. A gyermekek nagy része ilyen szülőké. Délelőtt api, gyermek nincs otthon, a délutánt pedig együtt tölthetik. Elhiszem, hogy ilyen helyeken a jó tanulók száma is emelkedik, s az utcán csavargók száma csökken. A családi élet bensőbbé válik, s a gyermekek figyelme nemesebb foglalkozás felé terelődik. De nálunk legfeljebb a pénzügyigazgatóság tartja igy hivatalos óráit, az is csak nyáron, s nincs több gyermékünk 10-nél, akinek apja pénzügyi tisztviselő. Ha ez az állapot változást szenvedne, t. i. a hivatalos órák a hivatalokban megfelelően áttétetnének, akkor mi is gondolkozhatnánk a dolgon. Viszont nagy terjedelmű városokban, ahol vasutakon járnak be a gyerekek az iskolába, ott töltik az ebéd idejét, böjtölve, időt vesztegetve, rendetlenkedve s magokat rontva: szintén tanácsosabb az egyhuzamban való tanitás. Nálunk ilyen tanuló nincs több 4—5-nél. Ennyit pedig 450 mellett nem honorálhatunk az osztatlan tanítással, ha más érdekek nem parancsolják. * Az iskola nem öncélú intézmény, hanem eszköze a jövő magyar nemzedék nevelésének. Mindamellett el kell ismernünk, bogy magának az iskolának, hogy hivatását teljesíthesse, fontos érdekei lehetnek. E tekintetben az osztatlan tanitás pártolóinak egynémelyike kiemeli, hogy sok fűtő anyagot takarít meg az iskola, ha délután nincs tanitás. Ez kétségtelenül igaz. Mi azonban joggal ellene vethetjük, hogy az iskolának nem az a feladata, hogy a tanulók pénzén és az államsegélyén takarékoskodjék, talán vagyont gyűjtsön, hanem az, hogy ha a költségvetés engedi, lehetőleg tökéletes ifjúságot neveljen. — Ha a jövedelem nem engedi a délutáni fűtést, akkor meggondoljuk a dolgot: nem kellene-e egyfolytában tanítani. De ha a jövedelem fedezi a délutáni fűtést, akkor még mindig tanítanunk kell délután is, föltéve, hogy más okok el nem tiltanak tőle. Amit a délutáni tanitás ellenzői a sár kétszeri behordásárél mondanak, az összeesik a tisztogatás és szellőztetés könnyebbségének hangoztatásával. Erre is azt feleljük, amit az előbbire. Ha van pénzünk kellő számú személyzetet tartani a tisztogatásra és szellőztetésre, aminthogy minden viszonyok kőzött kell lennie, akkor azt az ifjúság érdekében feltétlenül meg kell tennünk, föltéve, hogy más tekintetek az osztott tanítást nem javasolják. Tudtommal nálunk a pénztári állás eddig még nem tette lehetetlenné sem az egész napi fűtést, sem a kellő tisztogatást. Felhozzák azt is, hogy az egyhuzamban való tanításnál kevesebb a mulasztási esetek és órák száma. Könnyű belátni, hogy különösen a családi körülménynyel igazolt mulasztások jó része a délutánra esik, s igy ez az állítás feltétlenül igaz. De viszont az is igaz, hogy e mulasztások száma igen messze áll még attól, hogy a délutáni órának délelőttre való áttételét parancsolóvá, vagy kívánatossá tenné. Közöttünk e miatt a szükség miatt erről még soha nem volt szó, mióta én itt vagyok. De van ennek a kérdésnek egy másik oldala is, amit az egyfolytában tanitás hivei nem vesznek figyelembe. A mostani osztott rendszer mellett gyakran előfordul, hegy egyes tanulók délelőtt nem jönnek-iskolába, délután ellenben már eljönnek. Ha behozzuk az egyfolytában tanítást, akkor az,