Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-05 / 49. szám

10 50-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. december 12. aki délelőtt mulaszt: elmulaaztotta az egész napot is. Ugy áll tehát a dolog, hogy a mulasz tott órák száma az egyfolytában való tanítás mellett tényleg csakugyan nem fog leszállani. Amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon. Ez az érv tehát egyszerűen meg nem áll, s azért számba nem vehető. * Az osztott tanítás mellett több alkalom lévén a késésre, világos, hogy a késések száma az egyhuzamban való tanítás mellett valamivel kevesbedni fog. A késési esetek számát azonban a mi intézetünk fegyelme a kívánatos mértékre redukálta, ugy hogy gyakori, általános vagy rendszeres késésekről nálunk nem lehet hallani igy sem, s igy ennek az érvnpk nem sok ereje van. (Folyt, kőv.) A főváros és a Egy pár évvel ezelőtt elhalt kitűnő tudósunk, hunce Ignác kolozsvári egyetemi tanár, a kinek tudásánál és tehetségénél csak a szerénysége volt nagyobb a ezért sohasem részesült az őt méltán megillető elismerésben és méltatásban, egyik munkájában igen megszívlelésre méltó szavakat szentel a főváros és a vidék viszonyának. Természetesen elméleti, tudományos szempontból foglalkozik a kérdéssel, amely • nek vizsgálata közben megállapiija, hogy nemzeti szempontból mily végtelenül káros a túlságba vitt központosítás s ami ezzel együtt jár : a vidéknek az erőszakos elnyomása. Ha minden intézményt az ország fővárosában helyezünk el, ha minden anyagi erőforrást itt akarunk összegyűjteni, ha az összes kiváló szellemeket az ország központjában akarjuk együtt látni, azzal a vidék és a vidéki központok intenzivebb életét lehetetlenné tesszük, sőt a meglévő életet is megöljük és ez által az egész ország fejlődésének útjába mesterséges akadályokat állítunk. Ennek a törekvésnek egyik félszeg következménye aztán a fővárosi ember elbizakodott, lenéző viselkedésd a „jó vidékkel" szemben, amelynek minden megnyilatkozásában kicsinyességet, korlátoltságot, vagy saobizmust akar látni. Öntelt büszkeséggel lépked a fővárosi ember egy-egy vidéki város utcáin, ha olykor-olykor valamelyes elkerülhetetlen szükség oda viszi s vállveregető elismerésnél egyebet nem hajlandó a vidéknek nyújtani. Hogy ez nem jól van igy, azzal tisztában kell lenni minden mélyebben gondolkozó embernek. Még ha a vidék csakugyan olyan kicsinyes, olyan elmaradt és olyan korlátolt volna, mint amilyennek sok elvakult fővárosi ember szereti hirdetni, akkor is elsőrangú kötelesség volna minden rendelkezésre álló eszközzel odatörekedni, hogy a vidék a fővároshoz felemeltessék. Országos érdek érdek ez, melynek megvalósítását parancsoló szükség követeli. Szerencse azonban, hogy amit a vidék elmaradottságáról sokaktól hallunk, az legnagyobb részben ma nem egyéb dajkamesénél. jMert annak dacára, hogy évtizedek óta küiönös favorizálásban volt része az ország fővárosának, Budapestnek, azon kétségen kivül méltánylást érdemlő törekvésből kifolyólag, hogy benne az ország egyetlen világvárosát megteremtsük, a vidék természetellenes elhanyagolása mellett is óriásit fejlődött. Az a szunnyadó őserő, amelyet a magyar vidéki városok magukban rejtegettek, érvényesülést kivánt. Érvényesülést keresett és talált a városok modern építkezése, kulturális intézmények létesítése és a társadalmi élet megteremtése terén. Örömmel fog nekünk igazat adni ebben az állításunkban mindenki, aki az utóbbi időben vidéki városainkban megfordult. És különösen örvendetes, hogy nemcsak a történelmi múlttal biró régi városaink, amelyeknek biztos alapjaik vannak a továbbfejlődésre, haladnak előre, hanem egészen újonnan keletkezett városok is fiatalos erővel és nemes lendülettel lépnek a haladás útjára, a melyen valóban tiszteletreméltó eredménynyel lepnek meg bennünket. Igy utalhatunk, mint igazán kitűnő példára, Nyiregyhására, mely alig dicsekedhetik régibb múlttal, mint száz esztendővel s mégis sok tekintetben egészen modern város benyomását kelti s lakosai és vezető körei a legDr, Tóth Dezső, a kiválló közgazdasági iró, ki a nyíregyházi épitö iparosok szövetségének in. hó 14-én tartott nagygyűlésén felolvasást tartott, szíves készséggel bocsátotta a „Nyirvidék* rendelkezésére ez újságcikket. teljesebb ambícióval azon vannak, hogy lakóhelyüknek igazi városi képet adjanak s azt kulturális szempontból is valódi várossá tegyék. Jól tudjuk, hogy vidéki városaink legnagyobb részénél a céltudatos, helyes városi politika folytatásának igen nagy akadályát képezi az ehhez szükséges anyagi eszközök hiánya. A szegényes anyagi eszközök és a drága (s nem mindig jó) adminisztráció olyan tényezők, amelyek sok szép törekvésnek szegik szárnyát. — Hogy azonban nem leküzdhetetlen akadály az anyagiakban való szűkölködés sem a modern városi politikus előtt, e részben ismét Nyíregyháza példájára kell utalnunk. A községi pótadó folytonos emelése nem lehet az az eszköz, amelyre e^'y város fejlesztését alapítani lehet. Uj jövedelmi forrásokról kell gondoskodni, amelyek gyökerüket a természetes vagyonosodásban, mint az anyagi igazságnak legjobban megfelelő tényezőben találják. Az ujabb nemzetgazdák a földjáradék elmélet mintájára a városok fejlődésével legközvetetlenebb kapcsolatban álló telekértékemelkedést jelölik meg olyan alapul, amelyen a városok jövedelmét fokozni lehet. — S hogy a vidék mennyire nincs elmaradva, azt igazolja Nyíregyháza példája, ahol sok tanácskozás és okoskodás helyett szépen megcsinálták a telekértékem clkedési adót és illetéket. Telekértékemelkedési adót fizetnek a telektulajdonosok bizonyos, időközönként ismétlődő lelkiismeretes és szakszerű becslés alapján a természetes, állandó értékemelkedés után, telekértékemelkedési ille teke,t fizetnek pedig azok, akiknek olyan utcában fekszik a telkük, ahol valami városi közmű (aszfalt, csatorna stb.) létesül, ügy tudjuk, Magyarországon Nyíregyháza az első város, amely ezt a kérdést megoldotta (Budapesten még mindig tervezgetnek), sőt a külföldi városok közül is csupán Berlin és Ulm jut hírtelen eszünkbe, mint ahol hasonló statutumok már alkottattak. Mindezekből azt kívánjuk megállapítani, ho y vidéki városaink élénk tudatában vannak annak a nagy és nemes hivatásnak, amely nemzeti szempontból rájuk vár s igyekeznek is annak megfelelni. A törvényhozást és a kormányt terheli emeilett a kötelesség, hogy a maguk részéről is az erkölcsi és anyagi támogatás olyan mérvét nyújtsák a vidéki városoknak, amelyek nagyszabású fejlődés előmozdítására alkalmasak. Nem érdektelen annak a vizsgálata sem ezek után, hogy miként állanak vidéki városaink az intelligencia, a tudás és képzettség térén. Jó lélekkel el merjük mondani, hogy ebben a kérdésben is óriási a haladás az utolsó évtizedek alatt. A középiskolák rohamos szaporodása az általános műveltség csiráit mindenfelé elültette s igy széles rétegeknek tette kö.-rös kincsévé a tudást és a műveltséget. Minket felettébb közelről érdekel, hogy miként kapcsolódik be a vidéki városok életébe az ottani iparososztály, mely hajdan gerincéi képezte a városi elemnek. E téren — sajnos — visszaesés tapasztalható. Az a nehéz helyzet, a melylyel a magyar iparosnak évtizedek óta meg kell küzdeni, mintha lankasztotta volna erejét. Amint az ország sorsának intézésében nem tudott érvényesülni négy évtizeden keresztül a magyar iparosság akarata, ugy mintha a városok életében is háttérbe szorultak volna iparosaink. A latájner elem túltengő terjeszkedése s az iparosság képzettségének a hiánya az a kettős ok, amelyben ennek a körülménynek a magyarázatát leljük. Nem egyszer halljuk régebb iparos ajkáról a panaszt, különösen vidéken, hogy bizony nekik magasabb ismereteket szerezni sem ipari, sem más téren nem volt alkalmuk s ez a körülmény nagyban nehezítette előrehaladásukat minden tekintetben. Ezen változtatni, segíteni kell, még pedig sürgősen. Az ipari szakiskolák szaporítása a legelső feladatai közé kell hogy tartozzék a kormánynak. Ugy szaktekintetben, mint társadalmilag képzett, müveit iparosokra legnagyobb szüksége van ennek az országnak, amelyet csak fejlett ipar vihet előre, fejlett ipart pedig csak képzett s társádahnilag is megbecsült iparos teremthet. Mindnyájunknak oda kell azért törekedni, hogy ezek a kérdések helyes megoldást nyerjenek s éppen ezért az ország iparosságának a legnagyobb összetartással kell azon munkálkodni, hogy saját sorsa felett maga diszponálhasson! A fővárosnak pedig arra kell törekednie, hogy a vidéket minden téren magához emelje s a közös, nagy célok érdekében a vidékkel egységes tevékenységet fejtsen ki! Tóth Dezső dr. Válasz a „Zenei életünk" cimü cikkre. — Felhívás városunk zenével foglalkozó polgáraihoz ! — Örömmel és élvezettel olvastuk a Nyírvidék legutóbbi számában a „Zenei életünk" cimü cikket, mert régi kedvenc eszménket, egy városunk műkedvelőiből és hivatásos zenészeiből alakítandó philharmonikus zenekar eszméjét pendíti meg és igyekszik meggyőzni társadalmunkat egy ily zenekar immár nélkülözhetlen szükséges voltáról. — Megragadjuk a kedvező alkalmat, hogy egyrészt a magunk igazolása céljából — miután a szóbanforgó cikkben rólunk is említés tétetik — másrészt a magasztos eszme mielőbbi megvalósulása érdekében hozzászóljunk eme zenei életünk fejlődésére messze kiható fontos kérdéshez. Igazat adunk a cikkírónak, hogy városunkban sokan vannak, kik zenével foglalkoznak és ezekből könnyen megalakítható lenne egy kisebb zenekar. Alig két éve, hogy a sanatoriumi estélyen közreműködött egy ad hoc egybeállított műkedvelő zenekar és rövid gyakorlat után oly szép sikert aratott, melynek hatása alatt már akkor felvetődött e zenekar állandósításának eszméje, ami azonban akkor főleg egyes hangszerek kezelőinek hiánya miatt (nem volt egy gordonkás sem) megvalósítható nem volt. Azóta azonban a helyzet előnyösen megváltozott, ugy, hogy most már minden nehézség nélkül megvalósítható lenne a hön óhajtott zenekar. — Zenedénknek most már állandóan van 1—2 használható gordonkása, azonkívül egyik tanára is vállalja a gordonka szólamot. Jobb hegedűsünk is mindig lesz elegendő számmal, ugy, hogy ezeket igénybe véve a zenekar már ma legalább 20 —24 működő taggal megalakulhatna. — E tekintetben hivatkozhatunk Szatmár és Debreczen példájára, hol az elmúlt évben szintén a Zenedei zenekarból indult ki egy ily philharmonikus zenekar szervezése, melyben a legmagasabb értelmi osztályba tartozó, korosabb uri emberek is a legnagyobb ambitióval működnek közre Egyelőre meg kellene elégednünk egy vonós zenekar alakításával, amint ez az emiitett városokban is történt. A vonós zenekar erősítésére zongorát és harmoniumot alkalmaznánk s esetleg 1—2 fafuvót, amennyi tudtunkkal van is városunkban. A karmester kérdés sem okozna ma már nehézséget. Itt van Radó Endre főgymnasiumi tanár ur. a gymnasiumi zenekar ügyes vezetője. Továbbá a városi dalárda uj karmestere Kovách "Sándor ur, aki szintén képes volna rá és vállalná is a vezénylést. De mi magunk is készséggel vállalkozunk nemcsak a vezetésre, és személyes közreműködésre, hanem az egyes szólamok ingyenes betanítására is. Hangszerek és hangjegyek beszerzése sem okozna nagy gondot. Mindenekelőtt készséggel felajánljuk zenedei hangszereinket és meglevő zenekari müveinket. Gondoskodni fogunk uj művek beszerzéséről, mi nem igényel nagy kiadást. Helyiségül kérvényeznők a főgimnázium zenetermét, mely el van látva a kellő felszerelésekkel. Ennek fűtési, világítási, takarítási költségeit az alakítandó egylet szükség esetén viselné. Felhívjuk tehát városunk zenekedvelőit, alakítsunk egy egyesületet, alapitó, pártoló és működő tagokkal. A működő tagok részére tegyük esetleg ingyenessé a tagságot. A pártoló tagok csekély (10—12 kor.) tagsági díjért családjaikkal együtt látogathatnák az egylet által rendezett zenekari hangversenyeket (évente 3-4). Nem hisszük, hogy városunkban ne akadna legalább 100—120 pártoló tag. Az ilyen uton befolyó jövedelem aztán fedezné a folyó kiadásokat. A hangversenyek népszerűek lennének, igen mérsékelt belépti díjjal és vasárnap délutánonként tartatnának. Ily módon azután az ifjúság is megjelenhetne azokon. A műsoron a zenekari számokon kivül kamarazene, hármas, négyes stb. számok is lennének, valamint a helybeli hivatásos zenészek és jelesebb műkedvelők