Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-05 / 49. szám

6 50 ik szára. N Y I R V I D É K 1909. december 12. saság közgyűlésén, hogy azt ugyan bármely felekezetű egyén sajátjaként ajánlhatná . . . s mégis! . . . zsidók és keresztyének minden felekezete, talált benne, a maga szája íze ellen valót! Hetek óta, még most is feszegetik. Hát még a papok! Én igazán, pap létemre sem tudom megfogni, honnan van az minálunk, hogy a mint a cicusipkát, vagy karinget, vagy palástot felöltjük, mintha elhagyná lényünket az ember és belénk költöznék a — pap! A pap, a ki mind a maga képére és hasonlatosságára formálná embertársát, szétszedvén akár minden ízét is, holott e jogot a Teremtő' magának tartotta fenn! Ugy eltanácskozunk, vagy elpoharazunk, kedélyeskedünk egymással, ember az emberrel, amint csak emberszerető magyar szívünktől telik, mint egy atyának gyermekei ... s a mint a különböző harang megszólal, mintha egymás ellen harcra hivó trombita harsogna, a vérünk is izgalomba jön. Holott szent könyveinkben, visszamenve a 10—12 ezeréves ásatag emlékekre s attól a legújabb nazarénus imádságos könyvekig, mind az emberszeretetben találja az igaz istentiszteletet. „Igy szól a seregeknek ura : igaz ítélettel ítéljetek s irgalmasságot és könyörületességet gyakoroljon kiki az ő felebarátjával ! Özvegyet és árvát, jövevényt és szegényt, meg ne sarcoljatok s egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt!" „Nem egy atyánk van-e mindnyájunknak? nem egy Isten teremtett-e minket? Mért csalja hát kiki az ő felebarátját, megrontván a mi atyáink szövetségét!" Kedvét leli-e az Ur az áldozatokban? . , . Megjelentette neked óh ember, mi legyen a jó és mit kiván az Ur tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot és hogy alázatosan járj a te isteneddel!" Ilyen vallásos elvekkel telve van a zsidók bibliája, mely nekünk is bibliánk. Hát a mi ujtestamentumunk, kezdettől végezeteig, nem ily elvekkel van-e telve? Szóval: kedves Jegyző úr! csak tartsuk mi magunkat ... óh nem a test és vér hangulatos önzéséhez, ha vallásról latától — azokhoz való ragaszkodás folytán — nem tud s nem is akar menekülni; vagy a Chopin kedélyes és sentimentalis mazurkája (Istenem! — — Krentzer sonata — az Ördög trillák stb. helyett!). — Mindez azonban csak egyéni jellemzés, mert most is bámultuk vonó kezelésének melegségét (főleg a Tschaikovszki Il-ik tételében) balkezének feltétlen biztosságát és tapsaink nemcsak kegyeletből keletkeztek. És e tapsok hatása alatt felcsillantak az agg művész szemei, — kihozta szerszámját még egyszer, nekünk talán utoljára — elővette a Paganini változatokat, s rámutatott, hogy mi volt ő ? Nézzétek azokat presto oktáv futamokat, — halljátok a mesés kettős és hármas fogásokat, — az arpeggiokat — érezzétek G.-jének szívig ható melegségét! Ez ő — ez Thomson! É» utána a taps, az őszinte lelkesedés tapsa volt. — Gsak ez a két szereplő — és velük az eléggé nem dicsérhető Dienzl, mint kisérő — és mégis számtalan helyről nyertük azt a tapasztalatot, hogy rég volt a közönség műélvezete oly általános, oly egyöntetűen nagy, mint ez alkalommal. Az énekművésznő feledhetlenné lett hallgatói előtt, — azzá tette őt bűbájos megjelenése, szerénysége, pose nélkülisége és szépsége, csodás szemei, melyekre, ha ráborította hosszú pilláit, a terem látszott elsötétülni és ha kinyitotta szemeit, ha mosolyra derültek ajkai: virágnak és tavasznak illata áradt szét. — Tanár úr! Főtitkár úr! Tisztelt választmány ! — Hozzák őt még ide nekünk! — hm. — van szó, hanem bízzuk az istenre a ceremóniákat és a lényegre annál nagyobb gondunk legyen! Mindenesetre egy községi jegyző, mint egyházunk főgondnoka nagy eredménnyel művelheti hitsorsosainak szívét, a maga vallásos szívének hatása, jó példája által is. Ezer és egy alkalma van, hogy a nép tisztességérzetére, emberszeretetére, egymással való békés viszonyára, áldásosán hasson s ez által az együtt élést és együttműködést lehetővé tegye. Egy vallásos lelkű községi jegyző, a maga egyéni értékét is emeli; belátása tisztább, tűrő és alkotó ereje nagyobb, viselkedése humánus s igy munkája is könnyebb és eredményesebb. Csak ahoz legyen elég ereje, hogy Eötvös báró tanácsa szerint hagyjon minden felekezet, a maguk módja szerint boldogulni. Lelkészével együtt, a maguk kerítésen belől, használjanak fel minden eszközt, az anyagi és erkölcsi bajok ellen. Addig ne nézzenek túl a kei ilésen, mig a magukén belől van javítani való. Lám, az első keresztyének, nem reverzálisok utján szereztek uj tagokat, hanem egymáshoz való nagy szeretetök hajtotta hozzájok még az előkelő római polgárokat is. Micsoda fenséges élet volt az, melyről ez van feljegyezve: „a hívők gyülekezetének szíve, lelke egy vala és közöttük szűkölködő nem találtaték!" Hol van ettől a mi nagyhangú civilizációnk! Pedig hogy dicsekszünk a mi nagy előhaladásunkkal! holott igazi orcapirulással kell látnunk és éreznünk, a sok szívet, sok lelket, megszámlálhatlan nyilt és titkos szűkölködőt. Milliomosaink is koldusok s fényelgésök is gyilkoló járvány. Szóval, minden gyülekezet papjának, gondnokának, annyi tenni valója van, a maga népe közt, hogy itt sem tud eleget tenni s ha mégis át-átugrik a szomszéd, szérűjére, azzal a lopoltal csak szegényíti a maga éléstárát. Bizonyára igen okosan cselekedte Jegyző ur, hogy egyháza vagyoni helyzetét elővinni igyekezett. Én mindenféle egyházi segélyezésnek ellene vagyok. A vallás, nem fecsegés, nem ceremónia, hanem lelkierő. Mutassa meg a maga lelkierejét minden egyház, a maga tényeiben. „A Krisztus evangélioma isteni erő!" — mondja Pál apostol. Hadd lássuk hát azt az isteni erőt! Nem a dúsgazdagság ernyesztő fényelgését, hanem a semmi bői teremtő isteni erőt! Ezt kell megmutatni, a mi kálvinista egyházainknak! Holtáig veszteségnek tarthatja, kedves Jegyző ur, hogy nem jött el velünk Genfbe. Látta volna ott, mi az a vallásos erő, mely a müveit ember lelkében „hat, alkot, gyarapít!" , . . Látta volna, milyen életet élnek az igazán művelt népek, nemcsak nagyobb városokban, hanem a legkisebb falvakban is. Látta volna, hogy az isten lelkétől lángot nyert emberi lélek, minő alkotásokban lesz láthatóvá. Látta volna, hogy a Krisztus lelkétől életet nyert emberi társadalom, hogy teremt egy uj paiadicsomot, az égbenyúló bércek jégvilágában is! . . . Csak ne fáradjon el, kedves Jegyző ur, haladni tovább a jól megalapozott uton, főgondnoki minőségében. A falu népe, ezelőtt földesurára nézett, — ma már jegyzőjére néz leginkább s ennek emberséges lelkétől tanul emberséget, vagy cicomás uraskodásától lesz cucilista! Az iskoláról majd a jövő számban. Andrássy Kálmán. Az igazság érdekében. A „Nyírvidék" 1909. évi november hó 28-án megjelent 48-ik számában „Az egyfolytában való tanítás' címmel megirt cikket lehetetlen egy-két megjegyzés nélkül hagynom. A dolog lényegéhez nem szólok. Nem foglalkozom ennek a kérdésnek a fejtegetésével, hogy vájjon helyesebb-e az egyfolytában való tanítást behozni, vagy megmaradni az eddigi gyakorlat mellett. Erről én már ismételten kifejtettem véleményemet, paedagogiai meggyőződésemet. Hanem az említett cikknek itt-ott felvillanó sajátságos felfogása késztet az „igazság érdekében" való megnyilatkozásra. Először is ezt olvasom benne: „Hát őszintén megvalljuk, hogy minket nagyon etszomorit (?) az, hogy ezt a kérdést éppen egyes tanítótestületek tagjai, tehát paedagogusok rántották elé s lökték bele életünk közkérdéseinek forgatagába" stb. Ez a nagy hang súlyosan vádol! Különös dolog és sajátságos felfogás az, hogy a szakember ne foglalkozzék a maga szakmájába tartozó kérdések fejtegetésével! Hogy lehet ez valakinél a szomorúság forrása? Azután higyje el nekem a névtelen cikk irója, hogy a főgimnázium tanártestülete nem csak úgy véletlenül és vaktában rántotta elő ezt a kérdést, melyet én úgy társadalmi mint paedagogiai természetű kérdésnek minősítek egyaránt; hanem nagyon is komoly higgadtsággal fogtunk hozzá közel egy évvel ezelőtt és foglalkoztunk vele azzal a szeretettel, amely lelkünkben az ifjúság iránt mindenha lakozik; többször megvitattuk minden oldalról lelkiismeretes buzgósággal. Hogy ezen fontos és az egész helyi társadalmi életnek a képét, szokásos életmódját, időbeosztását megváltoztatni célzó ujitást behozhassuk, illetőleg kellé tájékozódást szerezzünk e tárgyban; körlevélben fordultam több mint másfélszáz hasonló irányú iskolához, hogy tapasztalataikat nyíltan és őszintén közöljék velünk. Ennek a begyült becses anyagnak a tartalmát három tanártársam dolgozta fel, összegezte, u. m. Radó Endre, mint akit ezzel a munkával maga a testület bizott meg, ezután ellenkező álláspontra helyezkedve önként dolgozták fel azt Zimmerman Rezső és Adorján Ferenc tanárok; amaz az egyfolytában való tanítás ellen, emez pedig mellett foglalták össze érveiket. A tanártestület hosszas, beható tárgyalás alá véve mind a két munkálatot, egyenlő két csoportra szakadt s az elnök egy szavazata döntötte el a vitát a régi rendszer megtartása mellett. De mi „ nem is löktük bele e kérdést a közélet forgatagába" ! Nem! Mi csupán- magunk között döntöttük azt el, s levettük a napirendről azért, mert az alkotmányos tárgyalás sorrendje ezt hozta magával. Ne tessék tehát egy komoly testületet vádolni holmi felületes eljárással főleg ott, ahol a legszentebb egyéni érdekek, a gyermeknevelés testi és lelki érdekeinek megóvásáról, vagy megsértéséről lehet szó! Azután meg kérem a cikkírót, legyen szíves elismerni a „hajósnak" azt a jogát, hogy a hajóról beszéljen, a gazda meg a földmivelésről, a tanitó meg a gyermeknevelés kérdéseiről beszélhessen, Írhasson és azzal foglalkozhassék! Lássuk a cikket tovább: „De, hogy — mint a miként nálunk történik — tanárok, tanítók, tehát paedagogusok köréből indíttassák meg mozgalom, a testi és lelki épségökben gondjaikra bízott gyermekek egyfolytában öt órán át való sanyargatására stb. stb. ... ez ellen tiltakoznunk kell!" Engedje meg cikkíró, ez zsarnoki hang! Gondolkodni, eszméket felszínre hozni, társadalmi kérdéseket fejtegetni minden polgárnak jogában áll. Ettől a jogtól még & „tanítással foglalkozó testületeket" se engedhetjük bárkivel szemben megfosztani, abból a szabadságból kizárni. Hogy pedig éppen paedagogusok foglalkoznak paedagogiai kérdésekkel: ez meg egyenesen kötelességük és nem pusztán jogukl Az idézetben még egy szó ütötte meg kínosan a fülemet és megsebezte lelkemet: a „sanyargatás" ! — Ugyan, ugyan ! Hát képzelhető-e egy olyan tanitó-tanár e világon, aki „élethivatásául választott pályáján „sanyargátéként" működjék ?! Hiszen a legmélyebb gondolkodással, olyan szeretettel, teljes odaadással igyekszünk mindnyájan az iskolát kedves tartózkodási helylyé varázsolni s benne munkálkodás közben olyan bánásmódot tanúsítani, hogy ez a serdülő gyermek — ifjú örömmel gondoljon reá vissza egész életén át! Lássa cikkíró úr, vagy úrnő,