Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-11-28 / 48. szám

Nyíregyháza, 1909. XXX. évfolyam, 48. szám. vasárnap, november 28, Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZAM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Nyilt válasz Mikolay György nyirgyulaji jegyző úrhoz. Szeretve tisztelt Jegyző úr! Folyó hó 16-án kelt becses levelében foglaltakra ily nyilt úton kell válaszolnom, — az egyénért is, az ügyért is. Fogadja szives üdvözletemet, bennem helyezett bizalmáért. Tanácsot, útbaigazítást kér tőlem, népe művelése, boldogulása érdekében. Ez a tény, már magában valami különös. A lelkészek és jegyzők, nincsenek oly lelki közelségben egymáshoz, mint a hogy, akár magán ügyök, akár a közügy őket erre hajtaná. Ez egy sajnálatos tény. Oka a kellő belátás hiánya, akár egyik részről, akár másik részről. Emberi életünk legnagyobb átka: — a felületes rövidlátás s ennek becézett gyermeke: — az önzés: Pedig egy község anyagi, szellemi és erkölcsi vezetésénél, kizárólag egymásra vannak utalva, a lelkészek és jegyzők. Maga, az elemi önfenntartás ösztöne is erre hajtja őket. Mert együtt munkálva népük anyagi előhaladását, szellemi és erkölcsi egymásrahatásukat, bizonyára az ő fenntartásukat is bővebben tudja az a nép teljesíteni. És mégis, löbb községben, a jegyző és lelkész: — ellenfelek. Persze a nép is kétféle kacsint: „ha te ütöd az én zsidómat, — én is ütöm a te zsidódat! . . . Vagyis: — a közboldogulás szenved. Önöknél ez nem így van, Nyírgyulajban. Több helyet is tudok, a hol nem ugy van. Ott van az Önök egyleti elnöke, főjegyzője, kiváló művelt egyének, kiket csak fölemiitek s a kikhez még többeket tudnék fölsorolni, régi ismerőseim, barátaim közül, akik mindannyian tudják, érzik, hogy egy községben, úgyszólván a szentháromság egységében kell élni lelkésznek, tanítónak, jegyzőnek, a kiknek tudása, lelkiismeretessége, önzetlen akaratereje teremt és alkot minden közjót s ha e három-egység nincs meg. bizony sántikál ott a legszentebb ügy is s az ilyen községben az Isten mindenhatósága is tehetetlen. Kétségenkivül, az egyéni hiúság szüli a legtöbb egyenetlenséget. Művelt lelkek megértik egymást, mert ők a dolgot nézik és látják. A maguk dolgát, melyet legjobb tudásuk szerint, szíves örömmel kell végezniük. Cserébe azon anyagi ellátásért, melyet a nép ád nekik és családjoknak. Az élet kölcsönösség. Szívességet adni, a legszegényebbnek is módjában áll. S aki még ezt sem adja meg embertársának, azzal igazán nem érdemes szóba állani. Fájdalom, az iskolázottság és oklevél, nem föltétlen bizonysága a műveltségnek. Sok esetben, inkább a durva követelőzés élesztője. A társadalom legmagasabb rangfokozatán is találhatók durvalelkü egyének, mint a legalacsonyabb sorsban is találhatók szíves és finom érzésű lelkek, kiknek körében mintegy felüdül az ember. De mégis az volna a természetes, hogy iskolázott emberek, már magaviseletükkel jeleznék, hogy kezdetleges nyersanyag mivoltuk, alakító műhelyben is volt s ha egy durva kődarab is tetszetős formát nyer a művész vésője foiytán, annyival inkább az emberi lélek. Tehát, szerelve tisztelt Jegyző úr, az én lelkem, egyénileg is, szeretettel viszonozza az Ön lelkének bizalmát s szívem szerint kívánom, hogy ez a bizalom minéltöbb pap és jegyző lelkében éljen és hasson egymás javáért is, de tőként a vezetésökre bízott nép javára és előhaladására. Ez a közjó inditotti fel főként az én lelkemet, hogy ily nyílt választ adjak. Miről is van szó? . . . A nép értelmi, erkölcsi és anyagi előhaladásáról. Ugy vélem, hogy minden nép önmagában hordja boldogulásának alapjait. Testünkben, lelkünkben van az erő, mely létrehozza, létrehozhatja mindama javakat, melyek birtokában szép és kívánatos az élét. Testileg erőtelen, értelmileg buta nép, bármily nagy tömegben, — csak egy legelésző baromcsorda; egy kiváló bölcs szerint: „minél töhb, annál utálatosabb, mint a büdös sajt, mint egy bolhasereg." Valljuk meg nyomban, hogy a mi községeink népe, igen sok helyen, még ilyen „bolhaseregCsípni, marni tud, — szent cimek alatt is. íme, a különböző felekezeti indulatok, Isten dicsőségére, hos?y zúdúlnak egymásnak, mint egy-egy Strófák a szívről. Felolrasta a szerző a Leányegylet múlt vasárnapi zsúrján. I. Vigasztalan, magányos éjseakákon — A bús sötétség telve sejtelemmel — Egy kérdés szállott izzó homlokomra: Kitől tanúi meg szeretni az ember? Mi az, a férfi csöndes éjszakáin, Mi elringatja s aludni nem hagyja? Míg észrevétlen könny gyűl a szemébe S eszébe jut egy lány, vagy édes anyja . . . II. A lánynak szíve álomország, Hová bejutni vágy a férfi. Vigyázva lépjen, csöndbe' szóljon, Mert vétek álmot összetépni. A lány csak látja a világot, Csak érzi titkos sejtelemmel. Bűbájos, csábos férfiszóban Csak hinni tud, kétkedni nem mer. A lány szívében egy az oltár, Csak egy istenség, azt imádja. A férfi szeret itt is, ott is És lépked virágról-virágra. Csak lánycsalódás bús csalódás, Csak az a bánat, ha lány sirja. A férfi szív, óh az begyógyúl Hisz minden sebnek lány az irja. Az oroszlán, ha megsebezték Elordítja a pusztaságnak. De ki hallja meg panaszát Egy szívenlőtt, árva kis madárnak ? . . . Feszületnél. Arató búcsúra megy a falu népe Termésért áldozni a Szent Szűz elébe. Öregasszony, gyermek, már a hogyan ráér' Ki az imádságér', ki búcsúfijáér'. Minden feszületnél térdeikre húllnak. Imával, énekkel áldoznak az Úrnak. Megint tovább mennek zengő zsolozsmával Ott marad egy ember kicsi kis fiával. Fiatal orcáján, sötét bánat gondja, Reszkető kezével fia kezét fogja. Ott térdel sokáig némán, összeesve Szomorú két szemét tűzi a keresztre. Egy szagát se hallom, de mintha beszélne Mélységes, nehéz könny szökik a szemébe. Sohase ismertem, mégis kitalálom : Egy fiatalasszonyt temettek a nyáron. l)r. Bartos Sándor, Második utazásom a Nap országaiba. Megérkezés Capriba. X. Tehát láttuk Napolit — hála Istennek, mm haltunk meg, és most a hajó fedélzetén üldögélve gyönyörködtünk távolodó képében; az öböl tűndérszépsege nem halványodott el, — Meta — Sorrento bájos körvonalai nem csaltak: most a hideg, de fényes nappali világításban éppen oly szépeknek láttuk őket, amint elhajóztunk mellettük — mint Napoliba való érkezésünk kék esthajnalán. Sorrentot elhagyván — mind közelebb tűnt fel ama fantasztikus, álomszerű sziget: utazásunk végcélja — a hová a kis Dóra és én gyógyulást jöttünk keresni — a Wiking pedig pihenést ... — Isola di Capri! Több, mint három órai út volt Napolitól a nagy ezélben — s amint a távolság és a képzelet kék fátyola — a közelség és a valóság szürkeségének adott helyet a már bekövetkező alkonyatban — első pillanatban azt hihettük, hogy a merész, kék hullámvonal, melynek rögét pár perc múlva tapodni fogjuk — csak teljesen kopár sziklacsoport ... A hajó nem ment be a nagyon kicsiny kikötőbe — a mólón kivül állott meg s csak néhány evezős bárka jött elénk, hogy podgyászunkkal egyetemben partra szállítson . . . Kisebb bárka, mint a milyenhez én szokva voltam Lussinban — a tenger sziláján hullámzott s oly erősen ringatta a bárkát, különösen abban a pillanatban, ha az — egy-egy utas — vagy podgyásza terhét befogadta, — hogy Murczi és én — sokat mondó szempillantásokat kezdtünk váltani; . . . . Ilonka már bátrabb volt és Dórát biztatgatta — aki szokásához híven — ha valahol ki kellett szállani és ösztönszerűleg megkapta a bizonytalanság érzete — keserves zokogáshoz fogott: ,— De Dóra baba — mi lesz a világból ?" — Ugyanezt a kérdést én is felvetettem magamban, mikor a kiszállásban már-már rám került a sor és Mai számunk 12 oldal.