Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-11-07 / 45. szám

2 47 ik szám. N Y I R V I D É K 1909. november 21. Mit kér Andrássy s a 67-es párt? Magyar vezényszót a magyar hadseregben ; 2 éves katonai szolgálatot, magyar tiszteket. S mit felel a király? Nem, nem! Lássuk már most mit mondanak szentesitett törvényeink, mit mond a jog, igazság és méltányosság? Deák Ferenc kiegyezési törvénye az 1867, évi XII. t.-cikk Magyarország bankés pénzügyét a közöseknek elismert ügyek (közös hadügy, az ebből folyó közös pénzügy és közös külügy) közé nem sorozza. Ugyancsak az idézett t.-cikk 28. §-a minden, közösnek el nem ismert ügyre nézve Magyarországnak teljes önállóságot és szabad kezet biztosit. Sőt a közösnek elismert ügyek kezelésére nézve is lényeges feltételként a két állam (Ausztria és Magyarország) teljes egyenjogúságát, az úgynevezett „paritás"-t hangsúlyozza. Az 1878: XXV. t.-c., mely az OsztrákMagyar Bank szabadalmát becikkelyezi, csak 10 évre szóló, s mindkét állam törvényhozása által esetről-esetre megújítandó két oloalu szerződést emlit. Az 1898. évi XXVII. t.-c. 1. §-a pedig igy szól: „Az osztrák-magyar monarchia mindkét államát önálló jegybankok felállítása tekintetében megillető, kölcsönösen elismert jog a mai szabadalom lejárta után az 1910. év végéig igénybe nem vétetvén, az Osztrák-Magyar Banknak adott szabadalom az 1900. év január 1-től 1910, év december 31-ig terjedő időre ismét meghosszabbíttatok." Tehát a bankkérdésben őfel sége által szentesitett törvényeink világosan és félreérthetetlenül elismerik Magyarországnak az önálló, készfizető, jegykibocsátó-bank felállithatására vonatkozó jogát. Erre nézve őfelsége kijelentette, hogy a nemzet jogát elismeri ugyan, de nem volna abban a helyzetben, hogy az önálló magyar bank felállítására vonatkozólag hozandó törvényjavaslatot szentesíthesse, őfelségének ezen kijelentése az alkotmányos felségjogok gyakorlásának egy egészen új és a magyar közjogban teljesen ismeretlen formáját tartalmazza. Közjogunk értelmében ugyanis az uralkodó a magyar szent koronát a nemzet bizalmából birja, hatalmát a nemzettől a koronázás tényével nyeri s felségjogait csak az alkotmány értelmében gyakorolhatja. Merőben szokatlan és visszatetsző tehát, hogy a király Magyarország legfőbb alkotmányos testületének: a magyar törvényhozás akaratának vágjon elébe vétójával. Ez annyit jelentene, mint megparancsolni a törvényhozásnak, hogy az ország függetlenül intézendő belügyeiben mily törvényeket hozhat, vagy nem hozhat?! Ha tehát a magyar nemzet a felségjogoknak ilyetén való gyakorlására módot nyújtana: ugy az egész civilizált világ minden alkotmányos országának színpadán méltán szolgálhatnánk alkalmas vígjáték tárgyául. Most lássuk a közös hadsereget. Az 1867: XII. t.-c. 11. §-a elismeri ugyan Őfelségének az egész hadsereg, s igy a magyar hadseregnek is, egységes vezényletére, vezérletére és belszervezetére való jogát, de ugyanezen törvény lényegesen hangsúlyozza ezen közösnek elismert ügyre nézve is a teljes paritást. — Paritás tudtommal annyit tesz, hogy egyenlő. Ha pedig jogunk egyenlő, akkor jogunk volna kérni a magyar királytól például, hogy ha eddig vezényeltette németül a közös hadseregnek magyar ezredeit is: vezényeltesse ezután ugyanannyi ideig magyarul a közös hadseregnek osztrák csapatait is! Józan ész és logika szerint ez volna a teljes paritás De mi ilyesmit nem kérünk. Eszünk ágában sincs magyarositani. (Botból úgy sem lesz bo rotva!) De kérjük igen is azt, amit fejlőez a raftinált kis helyecske s innen származik büszke neve: „Scoglio di Frisio", nyaranta — mint később, a vendégkönyvből megtudtuk — uralkodó fejedelmek is megszokták olykor tisztelni látogatásukkal — de most, ez órában csak éppen mi tiszteltük meg őt s miközben keleti kényelemmel helyezkedtünk el — az igazi tenger oldalán — az üvegfal mellett egy asztalnál — az alacsony éi köpcös — furcsa és mosolygó •— nyájas és ravasz, — alázatos és bizalmaskodó, — igaz nápolyi typusu korcsmáros — hajbókolva . . . széles, kövér kezeit kedélyesen dörzsölve — közeledett felénk . . . Hajlandó volt bennünket principenek — és principessáknak titulálni — óh, mindenre hajlandó volt az öreg — még arra is, hogy magyarul értsen, s látva a Wiking kitörő jókedvét — jó tömött pénztárcát is szimatolt nála és mialatt hercegileg tisztelt bennünket bókolásával — ugy beszélt velünk, mintha törzsvendégei lettünk volna . . . ,Si, Signor — — Bouillabaisse ? Si.'* S mig az eredetileg provence-i eredetű halászlé, tengeri csigák s calamaiok-ból (tintahalak) elkészült volna, pompás, maccaroni alakú, ropogós sósszálakat tett elénk, majd fürge pincér egy nagy tál Frutta di Marét mely gyümölcseit a tengernek — (osztriga s más csigák) — villámgyorsan fogyasztottuk el — természetesen az obligát Lacrimae-Christi kíséretében . . . Aztán pompás Fritturát ettünk (sült halak s zöldség) végül jött a pikáns Bouillabaitse. A Wiking széles kedvében iszonyúan komázott a korcsmárossal ; beszélt vele vegyesen olaszul, németül, franciául — és közben pár velős magyar mondást is mondott neki — s a minden hájjal megkent talián ugy tett, mintha még soha életében nem mulatott volna ilyen jól . . . Ezalatt két zenész is előkerült, ütött-kopott ruhákban . . . kopott hangszerekkel ... Az egyik vak volt — az Istenadta! — a másik talán süket ... És mig mandolinjukat s gitárjukat pangették — az öreg vak — fátyolos . . . tompa . . . törölt hangján énekelni kezdett . . . „Worrei morir

1' — s csodálatos volt, mint olvadt e kopott, elnyűtt, törött hang — a mandolin csodás dallamosságu pengésével együvé . . . milyen különös és milyen hangulatos volt ez, s milyen hatást tett ránk e fényesen kivilágított teremben — ahol egyedül voltunk mi hárman — kint a tündöklő tenderen . . . Persze, a Santa Lucia — sem maradt el — aztán régi nápolyi dalok simultak lágyan, hízelegve lelkünkbe: wAnduvina —Anduvinella" — Fájdalom: ezt a dalt aztán sehol sem hallottuk többé. Irigyeltem egy kicsit Wikingéket; hárman voltunk bár — de ők ketten; . . . ilyen órában mindenkinek ketten kellene lenni . . . Hárman voltunk — de én egyedül . . . Utoljára aztán: énekeltek a zenészek mindaketten ; a Wiking — a korcsmáros — a pincér; — micsoda bolondos és vidám népség ez a délolasz — gondoltam akkor, és milyen agyafúrt! — gondolom most. De őrülök — hogy akkor, azon az estén, még nem voltam oly gazdag tapasztalatokban! — Mikor aztán fölkerekedtünk, hogy megyü ik már haza — korcsmáros és zenészek is fölkerekedtek — és gitár s mandolinpengés — hangos énekszó — s tEvviv% Lá Hungeria!* kiáltásokkal kisértek ki,—azaz le, — azaz fel a fu.csa bejáraton — a sötét lépcsőkön — a sötét kis utcára —ahol rendületlenül állott a earozza s a ctcchiere! Mikor hazaértünk a Grand Eden Hotelbe — a Wiking megnézte D irát, aki bizony nagyon rosszul volt szegényke — én is borzasztóan kivoltam merülve: ezért rögtön elhatároztuk, hogy nem miradunk most tavább Napaliban egy nappal sem; másnap délelőtt ebnegyün't pír órára a Muse» Nationaleba —• s délután három órakor — mikor a postagőzös indul — addio Napoli! — átmegyünk Ciprioa! Rftzsonyl Pálné. désünkkel a kor igényei s nemzeti lét fentartásunk érdekei megkívánnak. S mit használ az az „egységes szellem" a közös hadseregnek, ha kiöli a katonából a lelkesültséget? Ha nincs a katonában nemzete, királya iránt lelkesültség, akkor minden egységes szellem mellett is csak élettelen és értéktelen dróton rángatott báb marad! Igy tehát a magyar vezényszónak a közös hadsereg magyar csapatainál való behozatala tulajdonképen nem is a nemzetnek nyújtandó kedvezmény, hanem az amúgy is szétzüllött Ausztriának és a dynastiának jól felfogott érdeke volna. A katonai szolgálati idő meghatározását pedig az 1867: XII. t.-c. 12. §-a kifejezetten az országnak tartja fent. A 2 éves katonai szolgálat behozatala ennélfogva semmi más, mint törvényben biztosított jogunk foganatba vétele volna. S mit felel mindezekre a király? Nem, nem! S mint jelent ez? Sajnos, de ez azt jelenti, hogy a király nemcsak méltányosságot nem tanúsít a magyar nemzettel szemben, hanem szentesitett törvényeinket s alkotmányos királyi esküjét sem tartja tiszteletben. S miért nem? Hiszen ősz uralkodónkat ez az ország mint alkotmányos uralkodót ismeri és tiszteli! De az itt a végzetes baj, hogy gonosz, feketelelkű tanácsadókkal van körülvéve Bécsben, akik Magyarország legszentebb jogait elrabolni, e nemzetet nemzeti jellegétől megfosztani, s az álmaikban látott nagy osztrák összbirodalomba beolvasztani akarják. Magyarországon pedig minden iskolásgyermek tudja, hogy ez a phantom csak phantom marad! Magyarország sokkal egységesebb, erőteljesebb, semhogy alatomos támadásokkal szemben védekezni ne tudna. Praedestinálja erre ezer éves történeti múltja, lángoló hazaszeretete, vitézsége, bátorsága. E hazában minden talpalattnyi földet vérünkkel áztatva vettünk meg, tartunk birtokunkban, és őseink örökét nem adjuk el soha életünk árán sem! Erre esküszünk! Uszíthatják reánk a nemzetiségeket, szervezhetik a keresztény szocialista pártokat bécsi maszlagokkal, korhely mágnásokkal; nem félünk; nemzetünk megedződött régen tűzben, vérben; bízik karja erejében, igazsága érzetében s a művelt világ sympathiajában! Hanem azt elérik a gonosz tanácsosok, hogy agg uralkodónkat a magyar nemzettel disharmoniába hozzák, alkotmányellenes tények elé állítják s az ily tények keresztülvitelét inaúgúrálják. S használunk-é ezzel valamit a trónnak? Aki elvakultan kap fegyvert kezébe, legtöbbször azt sebzi meg. akit védeni óhajt! S mivel érdemelte ki Magyarország Ausztriától a gyűlöletet? Talán azzal, hogy kirántotta egynehányszor Ausztria szekerét a kátyúból, hogy végveszélyben mindannyiszor mellé állt, mint lovagias, becsületes fegyvertárs! ? Ki mondja meg, mennyi vért és pénzt áldoztunk mi századokon át Ausztriáért s hányszor hagytuk magunkat kifosztani, levetkeztetni, mint a bolondok? S cserébe mit kaptunk! Gyűlöletet, börtönt, golyót, bitófát! No, hát Magyarország tisztában van magával! Mentől inkább ellenünk ingerlik alkotmányosságáról, törvénytiszteletéről ismert és becsült öreg királyunkat, annál nagyobbat vétkeznek ellene, annál súlyosabb veszedelembe sodorják a trónt s annál drágább lesz számukra a béke! Eszembe jut a mythologiai Sibylla. A Sibylla kilenc könyvet kinált a királynak megvételre. A király