Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-11-07 / 45. szám

Nyíregyháza, 1909. XXX. évfolyam, 45. szám. vasárnap, november 1, Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: "VÁROSHÁZ-TŐR. 6. SZAM, Telefon szám: 139. Kéziratokat Dem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint száraittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. fillér szó 4 nyomdokait. A szakadatlan harcok és vérhullatások közt sokszor megfogytunk, leapadtunk, hanem Magyarország áll! Pedig e nép legelhagyottabb volt minden népek közt a föld kerekén. Soha sem volt más pártfogója, mint a magyarok Istene. Igen, a Gondviselés óvott, őrzött, védett bennünket s ezer év viszontagságai közt mindég elküldte hozzánk messiásait, akik fentartották a nemzet életét. Mindég megszülte e hon a maga nagy fiait, kiknek jelleme, becsületessége, forró honszerelme új erőt adott csüggedt leikeinknek. S most ne volna egy Mózesünk, aki vezessen bennünket a pusztában? Álios iam vidimus ventos! A nemzet soha sem esett kétségbe s most sem fog! Majd ha eljő az ideje, vele jő az is, ki zászlónkat felemelje! Lássuk, mit kér a nemzet, s mit szól a király? Őfelsége elé járultak sorban: Justh, Kossuth, Andrássy. S mit kértek? Semmi mást., mint életet a nemzetnek. Nem egyebet, minthogy kezünkről a lakatot s szemünkről a köteléket vegye le a magyarok királya. Hogy dolgozhassunk, hogy széttekinlhessünk magunk körül, hogy nappalunk ne legyen éjszaka. Mit kér Justh, Kossuth s a függetlenségi 48-as párt? Kérik az önálló, magyar, készfizető jegykibocsátó, bankot, a gazdasági önállóságot s az önálló vámterületet. S mit fel

el a király? Nem, nem! A válság. Bécsben, a Burg fényes termeiben mély gondok közt tűnődik a magyarok ősz uralkodója. Magyarország utóbbi politikai eseményei oly problémák elé állították, melyeket megoldania máig sem sikerült. Azt hinnők, hogy a lelki izgalom zavarja az itélőtehetséget s azért tévelygünk a politikai labyrinthusban. Pedig nem azért! Hanem azért, mert Bécsben Őfelsége osztrák tanácsosai a kivezető utat meglátni nem akarják! És e politikai berkekben való futkározást, szaladgálást kivánesian, visszafojtott lélegzettel nézi a nemzet s röstelkedve hallja a zűrzavaros hangokat. S hogy a chaosz teljes legyen, még azok is életre kelnek a politikai cloákákból, kiket az ország szégyenhalállal kivégzett s az erkölcsi megsemmisülés sírjába vetett. Kristóffy és darabont társai újra feltünedeznek a politikai színfalak mögött. Szanatóriumban fogamzott eszméikkel bujkálnak, titkolóznak, audentiáznak. Nem is a cloákák lakói ők, hanem a pokol dögvészes szellemei, akik azért törtek ránk, hogy ami e hazában még tiszta és szent, bemocskolják, megfertőzzék. Pedig akiknek a nemzet homlokára pecsételte a szégyenhalált: azok meg vannak halva. S ki hiszi el, hogy a hullákat spanyolfallal téve láthatatlanná, a rothadás bűze nem fogja facsarni orrunkat? Hohó darabont uraim! Azért, hogy a nemzet nem tartott önök felett statáriuMásodik utazásom a Nap országaiba. Vacsoránk a Scoglio di Frisioban. VIII. Mire visszatértünk Pompeiből Napoliba, már készen volt a wikingi terv: mit csináljunk ? Tehát azt csináltuk, hogy nyomban felültünk ismét egy carozzára s elindultunk kocsizni a Posilipora. Nagyon boldogok lettünk volna, csak ne fáztunk volna olyan igen nagyon ... de olyan hűvös szél fujt a tengerpart felől, amint a Via Tasson fölfelé kocsiztunk, hogy szinte megdermedtem s szinte valószínűtlennek tűnt fel az a csodás vegetáció, amely gyönyörű villa kertekből integetett felénk . . . Fáradtságom s didergésem dacára, Isten tudja, mit nem adtam volna érte, ha leszállhatok a kocsiról és beszaladhatok a toronymagasságú pálmák, ciprusok és piniák közé . . . örömtől ujjongva, hangos Evce! kiáltással üdvözöltem volna őket! Amint kocsink tovább gördült — mindig magasabbra — vissza-vissza nézve némely fordulónál — egy-egy óriási pinia sötét ernyőjének keretébe foglalva — oly bűvösen szép képek tárultak elénk, hogy ámulatunkban végre is elfelejtettünk fázni .... nem éreztük, hogy hideg van ezen a délvidéken — csak néztük ezeket a csodálatos szinhatásokat: a verőfényben fürdő fehér márványpalotákat — a színes házakat; a ragyogó kék égre rajzolódó — a sugaras kék hullámok fölé hajló — zordonan sötét lombú, klassikus fákat Most visszafordultunk a Strada nuova di Fosilipor), mely kecs út még ralfirálmot, hanem gaztetteikre nagylelkűen fátyolt borított, kár volna hinniök, hogy ez a fátyol most már varázsfátyollá változott, melylyel szabadon járhatnak, kelhetnek. Dehogy! csak a spanyolfalat kell félrehúznunk, csak ezt a gyönge fátyolt kell fellebbentenünk, s az önök bűzhödt, rothadó erkölcsi hullája újra ott fog állani a nemzet előtt eltakaritatlanul, hogy elforduljon és megundorodjon tőle minden ember. Búvjanak hát vissza odvaikba, a szenynyes, sötét cloakákba! Ottan fúrhatják, építhetik titkos földalatti lyukaikat vakandok módjára. Majd jő egy erőteljes csizmasark s eltapossa azokat a férgekkel együtt! Magyarország ezeréves alkotmányával politikai kucséberek szerencsét nem próbálhatnak ! Ehhez csak hótisztaságu, makulátlan kézzel szabad nyúlni. S ilyenekben hála Istennek, nincs hiány. Ez a nemzet pedig Istentől beléoltott, szívében gyökerező kiírthatatlan ösztönével mindég csak azon alakjaihoz vonzódott, azokat követte, kiknek egyéb nagy tulajdonaik mellett meg volt a legfőbb és mindennél drágább tulajdonuk a — becsület! Ezer éve vagyunk a nyugati kultura bástyája és védfala. Harcoltunk az Európába beözönlő vad hordák ellen, harcoltunk a minden oldalról birtokunkra és életünkre törő ravasz ellenségek ellen. Kardunk úgyszólván meg sem pihent hüvelyében. Nyissa fel bárki a történet lapjait, ott meg fogja látni e nemzet tabban zsákmányolja ki a teimészetadta előnyöket, mint a régibb, a melyen fölfelé mentünk. Az alkony már bontogatta kék fátyolát — lassan szétterült a selymes homály . . . s millió fénybogár, . . . millió lámpa lobogott fel mindenfelé amerre ellátott a szem. A Vesuv oldalain ... a városban ... a Posilipo magaslatán feletlünk — s lenn a tengeren, a kikötőben alattunk .... fénybogarak mindenütt. Mámoros, örömzajos, életvidám fényesség .... a halkan mormoló hullámok .... mintha magukba szívták, ftlitták volna mind e fényt és ragyogást . . . gondtalan könnyelműséget, . . . csalárd s

;maságot: úgy tükrözték vissza mindezt; . . . mintha nem a Földközi tenger örökké nyugtalan, sötét mélysége lenne ez az öböl: . . . ugy lündöklött . . . ugy csábított ... — „Álnok, mint a hullám!" — irta Shakspeare az aiszonyról; — .álnok, mint az emberek!" — gondoltam en, — ugy lát szik ez a — kölcsönhatás. — ,Hé, te talián!" — szólott most a Wiking — vigyél bennünket most valami jóféle Osteriába — nem kell Hotel — vacsorálni akarunk!" A talián megértette az ékes beszédet és sietve hajtott a Posilipo egy teljesen sötét mellékutcájába, ahol csakhamar megállt . . . Leszállottui k s kcreslűk, hol van hát az az Osteria, vagy micsoda? Mert az a ház, amely előtt állturk — düledező, alacsony épület volt, sötét: csupa vakablak rajta! — „Signor, — Signcra, — Signori, .— kérem, csak lépjenek be ezen a kapun, majd én előre megyek" — monda kocsisunk, Ciceronenk, — e pillanatban mindenünk az idegen. napv városban. — s mi csakugyan beléptünk a sötét kapun, s megindultunk vezetőnk után — lefelé — a több, mint félhomályos lépcsőkőn . . . Mindig lejebb . . . mindig mélyebbre micsoda hang ez, a mely most füleinkbe hatolt ? Hová jutunk mi — az Istenért . . . hiszen ez a . . . tengerzugás! . . . Csak mentünk, kanyarodva jobbrabalra . . . miközben fáradt agyamban holmi rémmesék mécsvilága pislákolt . . . Most meg egy pár szál ingó deszkával áthidalt mély gödrön kellett keresztülmennűnk — de szerencsére •— valami biztatóbb lámpafény derengett valahonnan felülről . , . most fel egy pár lépcsőfokon . . . elértük végre a lámpafényt s benyitottunk egy üvegajtón Behunytuk a szemeinket, mert majd megvakultunk a fénytől; ... a sötét pincegádorban való botorkálás után . . . mintha pajkos dsinnek játszottak volna velünk . . . egy nyitott terrasszon találtuk magunkat — egészen kint — a tenger fölött! Ez a szemvesztő ragyogág ... ez a tündöklés: Napoli ünneplő kivilágítása — ami tiszteletünkre; — ismét kint vagyunk a Posilipo tengerparti oldalán — de egészen a tengeren! Most a hűvös, kábitóan szép terrasseról beléptünk egy tündöklő nagy terembe — s első pillanatban ismét nem tudtuk — hol is vagyunk hát — mert most már két oldalról láttuk a tengert s a vakitó fényességet . . . Amig rájöttünk, hogy a terem egyik — tenger felőli oldala egészen üvegből van, — a másik pedig — egészen tükörből — s százszorosan sugározza vissza ezt a tündöklést, — az illusiót a hihetetlenségig fokozva. Egy kiálló sziklára — scoglióra — egészen a tenper felelt — van épitve Mai számunk 12 oldal.