Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-10-17 / 42. szám

Nyíregyháza, 1909. XXX. évfolyam, 42, szám. vasárnap, október 17. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-TÉR 6. SZAM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint száraittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit

. es muvasar. A „Nemzeti Szalon" kiállítása alkalmából. Soha aktuálisabb nem volt minálunk a helyes műkritika kérdése, mint a mostani napokban, amidőn az egész ország figyelme városunkra és megyénkre irányozódik, s abból fogják megbírálni közönségünket. hogy milyen műtárgyak kerülnek a nyiregyházi szalonok és uri lakások falaira? A közönség, melyet nagyhangú reklámok állandóan tévútra vezetnek, sohasem bizonyos, hogy igazi, értékes műalkotást vált-e magához, mert az ezzel üzletszerűen foglalkozó, de a művészettel semmi közösséggel nem biró egyének olyan meséket tálalnak a vevő elé, hogy az részint morális kényszer, részint a meghatottság révén megvásárolja azt az értéktelen lim-lomot, amelyet igazi kultur érzékkel és műizléssel biró ember nem akaszthat lakása falaira. Ma már úgy vagyunk, hogy képek eladásával foglalkozó üzletek ügynökeik révén bekalandozzák az egész országot, kiszimatolják, hogy kinek van hajlandósága műtárgyakat vásároini és azután ügyes furfanggal közelébe férkőznek. Elmesélik, hogy a művész rettentő nyomorban van, aki nem tudja a házbérét kifizetni, s abban a szomorú helyzetben van, hogy azt a képét vagy szobrát, a melyért a Műcsarnokban vagy a Nemzeti Szalonban 600 korona árat Ígértek egy fél év előtt, mostan nem négyszázért, nem háromszázért, se nem kétszázötvenért, hanem kétszáz „eventuel" egyszázötven koronáért odaadja s ezt is alkalma van az igen tisztelt és nagyrabecsült vevőnek 5 vagy 10 koronás havi részletben megvásárolni. Az se mindennapi dolog, hogy a művész felesége betegágyban fekszik s a legalább 5 művészgyerek éhen-szomjan visítozik a farkas orditóan hideg és végrehajtóktól felvert üres műteremben. Igen sikerrel alkalmazzák azt a közhelyet is, hogy a művész megunván a hiábavaló küzdelmet az édes hazában, mindenét pénzzé téve külföldre utazott, művészi hagyatékát a kereskedő „drága" pénzen összevásárolta s most hazafias ihlettől áthatva „potom* néhány korona havi részletre bárkinek átengedi. A tény pedig az, hogy legtöbb esetben hamisítványt hoznak íorgalornba, amelynek legjobb esetben a rámája éri meg az első részlet 5 vagy 10 koronáját. Legújabban az a trükkjük, hogy fényképekkel járják be az országot s azoknak eredetijét fogják megrendelőiknek elküldeni. Ezek az eredeti képek azután néhány ezer értéktelen mázolással ijesztgetik évekig az otromba mázolások uj birtokosát. Igaz ugyan, hogy a vevő rövid idő múlva rájön, hogy mit vásárolt s akkor kiteszi a folyosóra más helyre vagy elajándékozza, de a művészek rovására kidobott pénze lelketlen üzletemberek zsebébe vándorol, akik ezeket a mázolásokat többé-kevésbbé tehetségtelen ifjakkal végeztetik, darabját két-három koronáért számítván. A közönségnek egy ilyen nagyszabású kiállítás, mint a Nemzeti Szalon nyiregyházi kiállítása nyújtja a legjobb alkalmat az összehasonlításra, mert hiába keresi a lakásába fogadott kakukfiunak nevét a katalógusban. Belátja tehát, hogy többé nem szabad felülnie a hangzatos reklámoknak s meg kell kérdeznie vásárlás előtt valamelyik ösmert nevü művészt, vagy a művészek erkölcsi testületét, a „Magyar képzőművészek egyesületét" vagy a Nemzeti Szalont, avagy a Műcsarnokot. Az igazi, kiforrott névvel biró művészek — különösen vidékre — más testületnek, mint a Nemzeti Szalon és Műcsarnok nem is adnak műtárgyakat eladásra, tehát minden más kézből eladott' műtárgy vagy hamisítvány, vagy pedig értéktelen mázolás ! A Nemzeti Szalon és Műcsarnok épen ezért tartja fön a vidéki kiállítások nagy költséggel járó rendezését, hogy az igazi művészeknek anyagi segítségére legyen, a közönséget pedig a megkárosítástól megóvja! A két nagy testület kulturmunkáját fokozatos eredmény kiséri s már a legtöbb helyen lomtárba kerültek az értéktelen mázolások s az úgynevezett „ művészi reprodukciók", amelyek értékkel csak annyiban birnak, hogy rendesen díszes rámában tálalják föl a műtárgyra éhes közönségnek. A reprodukciók ügyét különben a fővárosban ujonuan alakult s legelőkelőbb művészeink szine-javából álló Második utazásom a Nap országaiba. v. Miközben bucsulátogatásokat csináltunk a hajó minden részén, egyszer csak láttuk, hogy a viziorvos szokatlanul komoran, a „big one" pedig hosszura nyúlt arccal, vidám kék szemeivel aggályosan pislantgatva, közeledtek felénk. Rögtön kitaláltuk, hogy valami bajuk van s csakugyan : a magyar kivándorlók között nagyon beteg volt egy kis gyerek — azórt jöttek, hogy a Wikinget megkérjék : nézné meg! Jó idő telt el, mig visszajött s akkor megsúgta nekünk — hogy Iionka se hallja — bizony annak a szegény kis gyereknek diphteriája van — már nem lehet rajta segíteni meghal még a délután folyamán . . . Szegény kis lélek, azért kellett elhagynia hazája földjét, hogy porai idegen földben pihenjenek szétfoszló atomjai idegen uj életnek legyenek részesei A „Big one" — s a mi viziorvosunk pedig azért vannak ugy megszeppenve, mert Nápolyban addig senki sem hagyhatja el a hajót, a mig az egészségügyi bizottság vizsgálatot nem tart — s ha az konstatálja a diphteriát a hajón — azt vesztegzár alá vetik — — s elvégre mégis ők — az orvosok felelősek .... Még elvisznek bennünket Amerikába — — de már ezt, Isten engem, nem óhajtottam, bármennyire szép is volt a Carmanián utazni; s különösen, hogy a viziorvos mesélte, — az Atlanti óceánon mint dobálják a hullámok a hajót! . . . Most ismét előkerültek s ismét összesúgtak a Wikingeel — ugy látszott, ez utóbbi olyasmit mondhatott, amitől a ,Big ont* megnyúlt arca mintha ismét neki gömbölyödött volna .... Az égbolt felhős volt ismét — csak néha láttuk a napot a mint bújósdit játszott a fellegekkel — a Stromboli árnya is letűnt már, a mikor előttünk a látóhatáron ismét szeszélyes és merész kék silhouettek emelkedtek ki a hullámok közül . . . Jobbról egy szabályos széles kúpalakú hegy — előfoka egy hosszura nyúlt bérces félszigetnek: — Sorrento ; balról — a legvadabb, legmerészebb, legfantasztikusabb sziklasziget, amit a nagy Alkotó költői képzelete teremthetett; — talán nem is ébren, álmában teremtette — oly különös, szinte kísérteties volt ez a sziget még kékes kődbe borult, szakgatott, meredek, félelmes sziklafalaival ott, kiemelkedve a Földközi tenger őrökké tajtékos hullámaiból: mint valami látomás — vagy mintha a pusztai délibáb csalóka szülöttje lenne ... — „Böck!in! — A valóságos Böcklin!* — ujjongtak Wikingék mellettem — és való igaz: Böeklin alakjai mintha csakis itt lakozhatnának — ha élnének .... Talán nem is lepett volna meg nagyon, ha a kék hullámokból egyszerre csak kiemelkedik valami paradox vén triton . . . Caprit nem közelitettük ugy meg, mint a sorrentoi félszigetet; amaz megmaradt egyelőre álombeli látomásnak — emez közelebbről ragyogó, buja zöld szinben tűnt fel, s az örökzöld növényzetből vidám derűvel váltak ki a rózsaszínű és piros villák, házak, lenn a tengerparton s fenn a béreeken . . . Alkonvodni kezdett s valami különös, tompa. derengő kékes fényben úszott a levsgőég, a tengsr, a látóhatár — minden: ezt a világítást sohasem láttam többé — s most ebben a csodás kék esthajnalban egy sötétebb kék árny bontakozott ki — óriás árnyék: a Vesúv ! A Vesúv ! Nápoly előtt voltunk s Dórának már három tűzhányó hegye volt: az Aetna, a Stromboli ós a Vesuvio ! Az óriás Gunard gőzös most meglassította haladását — egy bárka jött elénk s megállt szorosan az óriás mellé simulva, aztán láttuk, mint kapaszkodott fel róla egy ember a hajóra : a pilóta (révkalauz) volt, aki Napoliból elénk jött, hogy most már ő vezesse be a hajót a kikötőbe — a kapitány felelőssége megszűnt. Már felénk csillant a kék alkonyaton át Napoli kikötőjének ezernyi ezer lámpája — a dinnert korábban szolgálták fel, mint rendesen s ugyancsak sietett azt mindenki elkölteni. Dinner után, — teljesen útra, azaz kiszállásra készen, összegyültünk a fedélzeten s lestük a történendőket. . ... Itt volt a nagy, a nevezetes perc: megérkeztünk Napoliba ! A Garmania nem ment be egészen a kikötőbe de micsoda lárma, zsivaj, fülsiketítő zűrzavar váltotta fel a tenger fönséges csendjét! De a látvány: Napoli kikötője — a város látóképe az öböl mentén — a millió lámpa abban a bűbájos kék alkonyatban — az ezernyi bárka ott nyüzsögve körülöttünk — gitár s mandolinok pengése s a különös elnyújtott olasz ének mindenfelől — felejthetetlen örökre! De vájjon kiszállhatunk-e ma este? Ez a gondolat motoszkált fejeinkben, amikor is egy gőzbárkát láttunk közeledni a Carmania felé. . . . — „Az eKészsétfügvi bizottság!" — su<rta Mai számunk 12 oldal.