Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-10-03 / 40. szám

10 4t-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. október 10 tény, hogy aki az egyháznak valamit adott, adományozott, annak a tárgynak tulajdonosa megszűnt lenni (hacsak a tul íjdonjog tekintetében korlátozásokat nem tett). Az uj tulajdonos tehát az egyház ; még pedig az adományozó szándéka szerint az egyetemes egyház vagy az egyháznak valamely intézménye. S e kérdésnél nem a cél, hanem az alapitó akarata az irányadó. Ily értelemben teljes joggal beszélhetünk és kell beszélnünk a templomok, kápolnák, keresztek, szobrok, kórházak, iskolák, püspökök, káptalanok, apátok, prépostok, plébánosok, káplánok, kántorok, harangozok, sirásók stb. stb. vagyonáról s ez intézményekről, mint a tulajdonjog alanyairól s az intézmények különfélesége szerint egyházi, köz- és magánvagyonról. Igy helyezkedik be az egyház intézmé nyeivel a magántulajdon jogrendjébe s birja tulajdonjogilag azt a mi az övé: ép ugy, mint az állam bármely magánszemélye. Az államhatalomra nézve tehát a „noli me tangere" egyaránt fennáll ugy az egyházi, mint magánvagyonnal szemben. Valamelyes főtulajaona az államnak az egyházi vagyonnal szemben nincs; mivelhogy az egyházi vagyon nem bizonyos célokra átengedett oly vagyon, mely a cél megszűntével az állam tulajdonába megy át, hanem egyszerűen az egyháznak tulajdonjogilag átadott vagyon. Természetes, hogy minden adományozónak, alapitónak meg volt a maga célja, melyet adományával megvalósítani akart : az alapitók kifejezett szándékai szerint ágaznak ezer és ezerfelé a különféle egyházi intézmények. Ebből azonban célvagyoni jelleg ki nem alakul, mert hiszen igy véve minden vagyon célvagyon : minden vagyon szolgál valami célt s vájjon a szorosan vett magánvagyonnak is nem az-e a célja, hogy tulajdonosát és hozzátartozóit eltartsa. LIL Az egyházi vagyon Magyarországon. Magyarország ősalkotmánya szerint a foglalt területet nemzetségek arányában osztották fel és szállották meg (szállásbirtok «= descensus.) A nemzetiségi ezideileg közös tulajdonok a családok tovább osztozkodásai folytán teljesen elkülönzött magán tulajdonokká alakulnak, mivel azonban az akkor terméketlen — mezőgazdasági viszonyaik szerint gazdálkodásra alkalmatlan területeket a nemzetségek nem szállották meg, e területek a várföldekkel együtt továbbra is azon törzs közös tulajdonai maradtak, melynek székén belül feküdtek. Szent István trónra lépésekor törzsi magán és törzsi közös tulajdonok voltak (ennek nyomát találjuk a legújabb időkig pl. a Kállay családnál.) Mivel azonban a honfoglalók az itt talált bentlakók egyrészét szabadságában és vagyonában meghagyták s mivel ezek utódai idővel mind nagyobb jelentőségre tettek szert: az ősmagánbirtokosok egyrészét az itt talált bennszülöttek közt kell keresnünk. Honfoglaló és bennszülött egyaránt független tulajdonosa annak a mit bir. Nálunk hűbéri kötelék sohasem volt; ez ellentétben állt a magyar felfogással, mely az egyéniségért sohasem lelkesedett ugy mint a germán. Szent István uralkodásával kezdődik a tulajdonszerzésnek egy ujabb módja a donatio = adományozás. Szent István egyfelől saját törzsi vagyonából, másfelől a királyi hatalom közvetlen rendelkezése alá vonván az egyénileg meg nem szállott közös törzsi birtokokat, továbbá a vérszerződés értelmében a hűtlenektől elkobzott vagyonokból tulajdonjogilag adományozott az országba bejött idegeneknek s gondoskodott az általa alapított egyházakról. Még pedig a már akkor kifejlődött egyházi jog szerint külön a személyekről, külön az intézményekről. A királyi adományozásból származó s a szállásbirtok közt tulajdonjog szempontjából különbség nem volt. Az adománybirtok teljesen egyenlő a régi nemzetségek utódainak birtokaival, ugyanazon jogelvek alatt áll, mint a nemzetségi táborok feloszlásából származott szállásbirtok ; miért is az adománybirtokosok birtokaik felett ugyanazon szabadsággal rendelkeznek, mint a régi nemzetségek utódai s azokat ugyanoly módon örökíthetik át. (L. Timon Ákos : Magyar alkotmány és jogtörténet 123. 1.) — Az egyházi személyek és intézmények vagyona és a világiaknak adományozott vagyonok tehát teljesen azonos elbírálás alá esnek. A secularizációs felfogás szerint tehát el kell kobozni minden oly magánvagyont, mely királyi adományozásból származik. Tehát a Hunn és Pázmánytól származottak, a Schőnbornok, Windisgriítzek. Wenkheimok stb. vagyonait. Mert quod uni iustum alteri aequum. Vagyis megfordítva, amint nem háborgathatok tulajdonukban azon világiak, illetve azok ma élő utódai, akik vagyonukat királyi adományozásból nyerték, ép úgy meg kell hagyni háborítatlan birtoklásában az epeháti személyeket és intézményeket mindazon javaknak, melyeket királyi adományozás folytán szereztek. Mert „nálunk az egyházi és világi főurak csak jogokat nyertek megfelelő kötelezettség nélkül" mondja Timon Á , i. m. 110. 1. A dolog természeténél fogva egyetlen egy különbség az egyházi és világi személyek vagyona közt az, hogy mig a világi az örökösödési törvény. — az egyházi az egyházjog rendelkezései alá esik. Lévén pedig a magyar királyok egyben a róm. kath. egyház főkegyurai, természetes, hogy a törvényhozásban az egyház iránt való atyáskodó gondoskodás nyilatkozik meg. De attól, hogy a Corpus Juris sok helyén van szó az egyházi vagyonról, hol ilyen, hol amolyan vonatkozásban — azt következtetni, hogy az egyházi vagyon államvagyon, ép oly fejetetejére állított zck a szédületesen magas t'Őarbocra; mint csavarták fel óriási csigák az erős férfikarvastagságu horgonyköteleket. ... „A vascicát akarom látni!" — szólalt meg Dóra, általános derültséget keltve. . . . És egyszerre . . . hurrah! éljen ! ewiva! — kiáltások: a Carmania meg indult. Hogy örült az a sok bolond magyar odalenn ! Mi, laikus szárazföldi patkányok pedig most értettük meg csak, hogy a hajó nyilt tengeren csakugyan vigan dacol a szélvésszel, viharral, de itt, a fiumei kikötőben, mely kicsiny, szűk az ő rengeteg arányaihoz képest, ha teljes gőzzel megindul magától, abban a veszedelemben forgott, hogy a Bóra odacsapja a Mólóhoz. Azért szorult a két kicsiny vontató gőzös segítségére s büszke fenséggel úszott ki most a Carmania a fiumei kikötőből — mi pedig vidáman indultunk a lunchöt elfogyasztani. A tengeri út Nápoiyig. A lunch után — bár jeges szél fujt s ugyancsak be kellett burkolózni, — siettünk ki a fedélzetre. Én prémmel bélalt kabátom fölé még a nagy, csuklyás lodengalléromat is felöltöttem, s szorosan lekötöttem fehér fátyolommal utazó sapkámat. De a szél, a hideg dacára is kimondhatatlan üde levegő volt a nyilt tengeren, mert hiszen mig mi a lunchnél ültünk, oly nagy távolságot futott be az óriási hajó, hogy Fiumének, kikötőnek nyoma sem látszott már. Óriási gyorsasággal haladtunk s kis idő múlva hullámos halványkék vonalak jelentek meg és tűntek tova a láthatáron: Istria és Dalmácia partjai. Találgatták : ez Veglia-ChersaLussin. . . . Igen, e kék hullámvonalak közül egy: Lussin volt; a többiek számára olyan elmosódó körrajz, muló hang, mint más, de az én lelkemet viharos erővel rohanta meg az emlékezés s az a tudat, hnpv életemnek pov egész féléve nyugszik ott örökre a muló és soha vissza nem térő időnek ölében. . . . Váljon megőrizték-e ott a sziklák lépteim nyomát . . . s emlékszik-e rám még myrtlius es babérerdeival egy csendes tengeröböl, amelyben naponta flirteltem a mormoló kék hullámokkal P ! Eltűnt, eloszlott a távolság kék ködében halványodó árnya. . . . Kint voltunk estig, amíg a dinner harangja nem hallatta hivó szózatát, de nekem ekkor már gyanúsan szédült a fejem s ugy feltem az éjszakától, hogy a viziorvostól valami vizi-altató vagy idegcsillapitó port kértem s ezzel fölfegyverkezve tértem nyugalomra. Igaz, hogy azután nem vettem be, hanem magam mellé helyeztem a kis fehér capsulát, amint máskor is szoktam cselekedni az orvosságokkal. . . . Gondoltam : talán valami fétis és ugy is segit rajtam. Még most is meg van valahol. Hiába, igy tanultam még a szülői háznál! Szegény, áldott emlékű édes apám ágya mellett állott egy kis kerekasztal ; annak a fiókja mindig tele volt különféie gyógyszerekkel, melyeket hol maga rendelt magának, hol más rendelte neki, de bevenni sohasem vette be őket, csak ott tartotta magánál. — Hát én is „ott tartottam" a viziorvos orvosságát. Lefeküdtem szédülő fejjel és rossz sejtelmekkel. . . . A melyek — fájdalom — valóra váltak. A másnapot: február 15-ikét — a tengeri betegség jegyében töltöttem el. Igaz — hogy az örült szélben — egy keveset — nagyságához mérten — ingadozott a hajó, de útitársaink között nem igen lett beteg más, mint én s a csókolni való kis herceg pap-nevelője. Éppen én, aki ugy örültem ennek a hosszú tengeri utazásnak — s most oly nyomorultan, szinte apathikusan feküdtem ájyamban, hogy ezért akár otthon is maradhatt m volna. Hiába jöttek egyenkint be kabinomba utitársnőim s kérleltek : kelj föl drágám, gyere ki a fedélzetre, ntf in mflf»lifní1 í-ift Aztán bátyám, a tanár úr s kért, könyörgött, szidott, majd vikingi méltóságát is elővette, de hiaba! nem hatott ez sem, sehogy sem bírlak velem, mart — hajh! — én nem birtam a saját fejemmel! Bánatomban eszembe jutott egy pár év előtt divatos ostoba játékszer: a gummiliba! A fölfujható gummiliba, a melyik, ha kifogyott belőle a levegő, lassankint lekonyitotta hosszú nyakát és kimúlt. . . . Szakasztott ugy hanyatlott le az én fejem is, ha fel msrtem emelni, vagy kétségbeesett kísérletet tettem, hogy felkeljek! — — Éa voltam a gummiliba! Majdnem dél lett, mire — csak a jó Isten tudja, milyen keservesen — felöltöztem valahogy s kitámolyogtam a Promenade-Dackre, ahol gyorsan lefektettek egy „vízi" fekvőszékbe. Itt rögtön tűrhetően ereztem magamat, de megmoccanni is alig mertem s ott feküdtem jámboran és türelmesen, álmodozva s várva, mikor bukkan ki a korlát fölött egy sötétkék csík: ennyit láttam t. i. akkor a tengerből, ott fekvőhelyemen — a szerint, amint emelkedett, vagy sülyedt a hajó. . . . Ekkor a sajtkukac meséje jutott eszembe, aki vándorútra kelt s hazatérve, övéi kérdésére: milyen hát a nagyvilág, — ezt felelte: az egész világ sötét és sajtszagu ! Ha én is — azelőtt és azután csak annyit láttam volna a tengerből, mint akkor, most elmondhatnám: a tenger egy, hol felemelkedő, hol letűnő sötétkék esik. Estefelé azonban nekibátorodtam s körülsétáltam párszor, sőt fölmasztam a felső, a nyilt fedélzetre is, ahol ugyan a szél jobban éreztette velünk halalmát, de a nyilt tenger levegőjének mondhatatlan üdeségét is jobban éreztük. — Mintha mázsányi teher szakadt volna le rólam : még e betegen, kínlódva töltött nap után is, alig hihettem önmagamnak — én vagyok-e az, ki ily könnyen lélekzik, ilyen fürgén jár ideoda ? Gondolataim diadalmasan repültek haza: ha most láthatnának azok, akik szeretnek!