Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1909-02-28 / 9. szám

2 S-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. február 21. A Bessenyei-Kör estéje. — Február 24-c i. — Isaye Jenő hegedült — és ezzel jellemeztem az estet. Ö ma a hegedükirályok közt trónol és igj művészi eseményt kepeiéit eljővele'e. Müvésietét azonban nem a szemkápráztató briliáns technikában, hanem a nagy vonókezelésben ragyogtatta. Giodálaíos melv és meleg tónus jellemzi, és midőn (mint a Háudel-ionata Adagié • jában) G-jét szóialtatja, az orgona átható bugását éhetzük. Wilhelmy óta nem hallottunk ily szélei, erőteljes és lágy vonókr e'ést. lvlüsora is ennek a jellegzetességnek felelt meg. Handel iemplomi zene jellegű, a 18. század eojéről való sonatája, Wagner- Wilhelmy Siegfried-paraphrase-a, Schuman altató dala. mind eme melegség kifejtésére adtak alkalmat. A Mozart 3-ik concerlje ki.sé elavult az ő rotoko-stylusával, párbeszédeivel és egyszerű, átlátszó hangszerelésével, főleg menuelí.e-5'erü fináléjával, de még mindig kedvesek nekünk. A Vieuxtemps Bal!ade-et Polonuise-e közismert és kezdők műsordarabja ; ez egész nj felfogásban részesült. A Polonaise Ihémája harcias kemény kifejezésekben nyilatkozott, az eddig megszokott kfcsességgel szemben. Legnagyobb hutását Isaye az előadás közvetlenül melegségével és elégge ki nem emelhető széles és mélységei tónu»ával érte el. Terroésiütes, hogy viharos tapsokat idézett elő. Az ideális kísérő Dienzl apróságokkal kedveskedett, melyek közül i schaxkovtzky Chanson-ja bűbájos melódiájával és a Kobold c«price-szerü különösségével hatott, a legjobban. Dienslt annyira szereti közönségünk, ho;y nélküle nem is volna tökéletes egy Bessenyei este. Végezetül dr. Vietórisz József az „adysmusról" az Ady iskolájáról tartott előadást. Jó, hogy alkalmunk van ez előadast alantabb közölni, mert azt kellene bevallanom, hogy az Ady iskoláját csak az előadó avatott tudása jogosult bírálata tárgyává tenni; olyan az, mini. a secessió ibolyaszín buzakalásza, vörös folyója, sárga ege, eszményi csúnya női aktja: — ami előttem egyszerűen érthetetlen. * —hm— ki adizmusról. — Reflexiók egy verskötetre. — Új időket élünk; új eszmék, új irányok kapnak lábra egész szellemi világunkban, a művészetnek minden ágában s így a költészetben is. A klasszicizmus és romanticizmus szélesra taposott, kényelmes útjáról újabb irodalmunk a realizmu

s és naturalizmus szűkebb, egyénibb gyalogösvényére csapott át, hogy v'gül az impresszionizmus és szimbolizmus útvesztőjébe tévedjen. Ebben a nagy kavarodásban, ahol .igazán alig tud tájékozódni a figyelő és gondoikodo lélek, szokatlan érdeklődést keltett az a maga ról sokat beszélő és beszeltető, szinte lármás mozgalom, mely állítólag- arra van hivatva, hogy költészetünknek határozott lendülete' adjon, s m«lyet nagynak hirdetett vezérérői már akár jól, akar rosszúl adizmusnak próbáltam elnevezni. Alkalmat az itt következő néhány észrevétel elmondásara az a könyv szolgáltatott, mely nemrégiben ezen a címen jelent meg: „A Holnap. Ady Endre, Babits Mdiáiy, Balázs Bela, Duíka Ákos, Ernőd Tama», Juhász Gyula, Miklós Jutka versei. Összeállította Antal Sándor. Nagyvárad, 1908*. Mohó vággyal kaptam a sokat igérő kötet után : ime bet prófétája a sivár jelennek, kik titáni erővel döntik le a tegnap hagyományait, hogy annak romjain a dicsőséges holnapnak igazabb, szebb es maradandóbb palotáját építsék föl; ime az új igék, új hangok, melyek nemesebb, tiíztultabb, magasztosabb érzelem- és gondolatvilág t tárnak eli*nk ; ime a hatalmas apostolok, ukis fiatalos hevüknek fennen hirdetett meresxségével a tiszla igazság bajnokai s a várva várt boldogabb jövendő ú'.lörői lesznek! M-rt valljuk meg őszintén, rendkívül elsekélyesedeít költészetünknek igazán szüksége volna már egy kis felfrissítésre, mely a költő: mű megkövetelt szép testének ernyedt tagjaiba arőt, téveteg mozdulataiba élénkségéi, bágyadt színeibe üdeséget varázsolna. IIol vannak régi íróink, akik egy-egy alkotásukkal a nem'.eti lelkiismeret eleven megnyilalkozasai voltak ? Hol van régi irodalmunk, mslynek szent csarnokában a pihenés óráit új erők gyűjtésére hassnálhattuk ? És hol vagyunk mi, akiknek talán már fogékonyságunk is kiveszett az őrök szép költői müveinek megértése és éhezése iránt ? ! Hiba van hát valahol, kárhozatos hiba, melyet megkeresni, megvilágítani és megszüntetni mindnyájunknak kötelessége, akik a szépnek kultuszát üzzük, annak magtestesitését művészi célnak tekintjük s diadalát egyéni és nemzeti szempontból egyaránt kívánatosnak tartjuk. Rá kell mulatnunk a hibára akkor is, ha a műalkotásban, akkor is, ha bennünk jelentkezik. Ne induljunk vakon egyes jelsiavak után. de viszont ismerjük be, ha tévedtünk. Érth ető várakozással, feszült figyelemmel olvastam léhát a kötet minden darabját, elfoa szomorú hátterét, amely egy ilyen irányú, nemcsak minden nemzeti vonást elvből perhorreskáló, de minden nemzeti érzést kigúnyoló s minden nemzeti sajátosságainkat és erényeinket mocskoló irói működés veszedelmeit jelenti. A magyar irodalomban ilyen nemzetközi, hazug, tartalmatlan és ocsmány irányzatnak ez az éleljeladása — épen mostani, szinte messze jövendőnek sorsát meghatározó időkben, amikor minden magyar erőnk kifejtésével kellene tör ténelmi és törvényes jogaink valóságát demonstrálnunk: minden esetre komolyan számításba veendő jelenség. Akár ugy gondolkozzunk róla, hogy nem magyar anyák tején cseperedett, a főváros nemzetközi levegőjében nevelkedett ügyes irodalmi aszfalt lovagok minden áron való érvényesülésére fújják ezeket a riadókat; akár pedig akként, hogy immáron eléggé miazmás a levegő Magyarország társadalmában ahoz, hogy ilyen nemzetietlen, nemzet gyalázó irodalmi irányzat, erkölcsi és anyagi sikerekben érvényesülhessen. A Bessenyei kört a legteljesebb elismeréssel üdvözöljük, hogy dr. Vietórisz József tanár urnák ez irányzattal szemben való megjegyzései elmondására alkalmai. adott. A nagyét'tékü felolvasást lapunk más helyén közöljük egész terjedelmében. A Bessenyei Kör, amelynek már a Bessenyei név után való legelső hivatása, hogy Szabolcsvármegye és Nyíregyháza város közönségét — legjobbjait egyesitvén magában — a magyar nemzeti kultura szolgálatában tömörítse, elfogadván „udvarképes"-nek a letagadhatatlanul létező idegen áramlat ellen való állásfoglalást a dr. Vietórisz József felolvasásának tényével: jövendőben való működésének ebben, tudniillik u magyar nemzeti művelődés terjesztésériek irányzatában találhatja meg legfőbb programmját. Vénusznak. Néha a bor istene jut túlsúlyra és igy ir: Szeretem a szép nőt, De jobban az o bort. Máskor szép harmóniába egyezteti a két szolgálatot s vidáman dalolja: Ha teli az üveg kezembe Nota bene, jó borral Szép leányka az ölembe Nota bene fiatal Vidám vagyok mi sem bánt Nota béne, egy órást! Ugyanez a hangulat fejeződik ki benne, mint állatában az anakreontikus költészetben. Hasonlóan dalol Kölcsey a „Bor Mihály* a versében: Csak bor, csak lány szerelme Szívem fő gerjedelme Mit nekem a világ? Azonban a bor és a szerelem közötti habozások megéneklése csak egy kis részét képezik a leveleknek. Sokkal kedvesebbek, derültebbek az apró elbeszélések, leírások, melyekben tengeri kirándulást ir le, vagy egyik másik testvérnek balesetét, apró kalandjait énekli meg; a betegségtől nem fél, sőt a halálnak is a szemébe nevet. A f»stő eeietjére méltó humoros kép, midőn Mollberget, a vitéz katonát csúfosan elverték a korcsmában. A megtörtént szégyen után szomorúan ballag Mollberg patronusához, Fredmannhoz, ki vidáman fogadja: „No mi újság? kérdi, hol van a hárfád ? hát a kalapod ? Ugyan mond csak öreg, hol voltál ?" Restelkedve beszéli el & kopaszfejü és rezes orrú hadfi, hogy tegnap este, midőn hárfájával bement a korcsmába s g-durban lengyelkét kezdett játszani. Az egyik vendég megtiltja, hogy tovább is lengyelkét játszón, de ő nem engedett s igy a többség kedélyesen eldöngette. Az egéss levélnek komikus hangulatát — eltekintve a politikai cálsásoktol — emeli, hogy ugy irta meg Bellmann a levelet, amint Fredmsnn és Mollberg ismét boros asztal mellett ölnek s a póruljárt öreg siránkozva beszéli el szomorú vereségét s megfogadja, hogy ezentúl inkább bevándorolja hárfájával az egész országot, de itt többé nem marad. Különben Mollberg alakjával tőbbszö találkozunk a levelekben. Majd mint őrt álló katonát látjuk teljes díszben a királyi vár előtt parókás fejsn tollbokrétás sisak, kezében fegyver s ugy nyomja a lépéseket őrhelyén, nem törődve az utcai nép incselkedéséve', és nem is hallja a tréfás megjegyzéseket pirosló orráról — majd mint lakoma rendezőt látjuk magunk előtt; ilyenkor van az őr^g elemében, búsakén üli meg zöld csótáros paripáját, diadalmasan fuj bele eiüsttel kivert trombitájába. (Nem törődik avval, hogy egyszer halotti tor rendezésére kérték fel s drága ételekről, italokról gondoskodott, de a temetési költségekre már nem jutott.) Nem kevésbbé érdekesek Móvitzró! a nagy zenészről szóló dalok. Ő volt a Bacchus-rendnek a legtehetségesebb, talan a legelőkelőbb tagja, mégis ő szenvedett a legtöbbet Fredmann gúnyolódásaitól. Minduntalan csipdesi az öregnek sikertelen szerelmi kalandjait. A Móvitzhoz intézett levelek között legmegrázóbb, midőn Fredmann lefesti előtte betegségének növekedését. Lehet-e valami borzasztóbb, mint egy sorvadásban szenvedő előtt elmondjál, hogy mint közeledik percről-percre a sirhoz, hogy gyuladnak ki arcán a halál rózsái ? Bellmann nem riadt vissza ezen drasztikus témától % nagyszerű fokozással irja a betegség erősbbödését s halálra akarja rémíteni az őieg zenésít. Idd ki borod — sr.ólitja meg Fredmann testvérét. a beteg Moritzot ott künn vár a halál Élezi kassáját, nemsokára végez ! No ne félj még csak kopogott ajtódnál Varhat ő még egy, avagy két ével Móvitz te a nyugtod kívánod? Hol van a lantod ? Peniitsd meg a hurt, oly szép az életi Halovány a homlok, pirosak az orcák Beesett a mellkas, fáradt nehéz a váll Mutasd kezed, mily száraz, sovány Olyan nedves, hűvös, tán fürödni valál ? Ah milyen a tested, verejték ül raj'a, De azért csak fel a dalra ! Üres a pohár . . . Te csak dalolj, igyál ! A kővetkező strofakban eliszonyiló naturalizmuseal rajzolja a sorvasztó bete,' száraz köhögését, fátyolozott szemét. Mintha Mephisto ülne a szerencsétlen bele igei szembe es nevető arccal, szúró szóval tetézné a szegény beteg utolsó perceit. De végül midőn azt kérded tőle, hát még most sem haltál meg, akkor az eddig szótlan Móvitz egyke ivü mosolylyal veszi fel poharát és szól: „Nem, prosit!" Egyszerre kibékülünk kegyetlenségével midőn látjuk, hogy Móviixot. llegmajából nem tudja kihozni. Vagy nem-e Móvitz győzedelmeskedett ? Midőn nem tudja még a halál közelségével sem megriasztani, midőn a szemébe mondják, hogy poharából nevet, vigyorog fe'é a halál s ő nyugodtan fenékig issza, pedig jól tudja, hogy az ő beteg szervezetének minden csép bor gyorsan pusztító méreg. Legszebb és legjobban megfelel a kor költészetének az a levél, mely a rend csillagához Ullához van intézve. Valami csodálatos szere-