Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1909-01-31 / 5. szám

4-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. január 24. 7 jövedelmez, c«ak nem kell tőle idegenkedni. Példával, útbaigazítással, tervezettel kész órő mest szolgálna a budapesti Márta-egyesület, mely valóságos jótétemény gazdára és cselédre egyaránt. A fővárosi Márta-egyesületnél száz és száz számra van választék naponta a cselédes mindenféle fokozatából A fő az: hogy akit az egyesület elhelyez, az megbízható s a rendőrség albumában és a daktiloskopi u felvételeknél még nem fordult elő. Egy főnöknő s négy nő alkalmazott vezetése alatt a cselédet kereső gazdának oly választékot mutat be az intézet, hogy nincs ember, kinek igényei kielégítést ne találnának. Csekely közvetítési dijnt lefizetve a pénztárnál az ügylet fait accompli, míg nálunk a jelen viszonyok mellett nemcsak a közvetítési dijak magasak, de e^yes engedély nélküli cselédszerzők tág lelkiismeretéhez az is hozzáfér, hogy már a szegődtetésnél jobb és ujabb helyiyel biztassák a tapasztalatlan s esetleg még a becsületesség útjáról le nem tért cselédet. Hogy a cselédkózvetitők se haragudjanak nagyon, nem hallgatjuk el, hogy főleg Nyíregyházán minden kofa és vénasszony hívatásos cselédszerző. Ezek a zug cupringcrefc természetesen elveszik az adózó s cég bejegyzett cupringerek keresetének egyrészét, utóbbiak tehát rávannak uszítva a köiönségre, a cselédre s rákényszerítve rnegelhetésük végett ezek kizsákmányolásán. Nagy mértékben fokozza a cselédhiányt nálunk a dohánvbevalto hivatal, mert a munkásnő ma már mind önállósítja magát s inkább dolgozik ott, a tüdejét és szervezetét sorvasztó levegőben, hogysem tisztes uri családoknál bármily jó bánásmód mellett is ne önállóskodhatnék. Ha valami szerelmi csapás éri, a város tartásdijat fizet az ismeretlen apáju honpolgárért, a mama pedig önállóságának tudatában vígan nyújtózik paplana alatt s lenéz minden nacscságát. Ezeken a beteg, züllött és tarthatatlan állapotokon segíteni kell városunk hatóságának, még akkor is, ha némi áldozatába kerülne az egesz kéidés helyes rendezése a városnak. A cselédkérdés kicsinyre és nagyra egyaránt közerdekü, mert képtelen és embertelen állapotok megszüntetését célozza. — Kérjük a polgármester urat, akiről köztudomásu, hogy társadalmi s közéleti kérdések iránt nagyon fej lett érzéke van : vegye kezébe ezt az ügyet s teremtse meg Nyíregyházán a hatóságilag való cselédközveti'ést. A Cordifiierák tövében. (Dél-Amerikából.) Argentína San-Juan provinciájában járunk, közel a kis Alfalfa községhez, Jachal kerületben. Előttünk a Gordillerák kopár hegyoldala, már csak elvétve táncol rajta a nyugvó nap egy-egy sugara. Fensikra érve, megpillantunk néhány házat, mely a hosszú, fáradságos ut után megérdemelt pihenést igér. Ketten képezünk egy karavánt, meg négy öszvér. San-Juan városából indultunk s immár ötödik napja, hogy hajnaltól éjfélig tartó meneteles után most tartjuk az első pihenőt. Nagy feladatra vállalkoztunk. Öszvérháton, gyalogszerrel kelni át a kopár örökhavas Cordillerán, a chilei Gopiapó bányavárosba, ami bizony testvérek kőzött is felér 20—25 nappal. Hanem kicsit korán érkeztünk. A hegységben nem köszöntött még be az utazásra kedvezőbb nyár; itt Alfalfában akartuk a melegebb időjárást bevárni. Pár heti veszteglésre volt hát kilátásunk. Érkezésünk zajára már az első, földből épült házikó lakói elébünk gyülekeztek és a híres magyar vendégszeretetet fölülmúlva, tárt karokkal fogadtak. Egyszerre beszélve, hangzavarban biztattak, szállnánk le az öszvérekről, szedjük le a nyergeket, majd ők kihajtják a legelőre állatjainkat. Az ismerkedés gyorsan meg megy és kevés formasággal jár. .Buenos dias amigos* — jó napot barátaim, aztán egy szives kézszorítás az egész. A kunyhóban laktak a szülők, egy felnőtt leány meg egy csomó apró gyerek. Az asszony csakhamar előperdül a délamerikaiak kedvenc teájával, a yerbamateval. Nemsokara vigan folyik a társalgás. Itt ugyan érvényesül a : „ ha hoztok esztek* elv;'a háziasszony őrömmel togadja az általunk felajánlott fél nyúzott kecskét; csakhamar készen belőle a főtt leveshús, s elége Honi levél. IV. Kedves Barátom! Van nekem egy naeyon jó ismerősöm. Nem született magyar; valahonnan Württembergből vetődött Magyarországra az édes apja. Az én ismerősöm azonban ma már az öregapjával is hajba kapna, ha a magyart csak egy szóval is bántani merné. Röviden szólva, tosttel-lelekkel szittya magyarnak érzi magát, úgy él, úgy gondolkozik, mint igazi magyar emberhez illik. Ezzel a barátommal történt, hogy egy ős német hazájabeli ro'<ona meglátogatta itt, magyar földön. A rokon úr a magyarokról alig tudott többet, mint az a tizenhetedik századbeli német geográfus, aki mélységes tudományát a következő nevezetes mondattal dicsőítette meg örök időkre: ,A magyarok barbár, zsivány nép; totáplálékuk egy praprikának nevezett mérges növény.* Áz én tisztelt barátom e rokoni látogatás örömére összehívta ismerőseit s adott egy igazi, hamisítatlan magyar vacsorát. Volt ott minden, ami magyar inyneu kedves: jó paprikáscsirke, túrósgaluska stb. stb. A jámbor házigazda tudniillik azt gondolta, hogy német atyja-fia csaknem azért jött hozzánk, hogy német etetekkel szedje tele a begyét, hanem hogy meg- és kipróbáljon mindent, ami magyar. Hát amint feltálalják a paprikáscsirkét, amit háziasszony, házigazda nagy lelkesedéssel és önérzettel ajánlgattak a német atyafinak, mint igazi magyar étéit, hogy különösen a leve remek: a jó idegen megkóstolja az égig magasztalt léneműt s egyszerre szájához kap és kiabai, hogy „Feuer! Feuer! Paprika! Paprika !* Azután felugrott és elkezdett táncolni, köpködni, hogy csupa mulatság volt. A jelenlevők jóízűen nevettek, magam is mosolyogtam a német atyafi kétségbeesésén, különösen, mivel elgondoltam, hogy valamelyik kuruc magyar milyen paprikába haraptathatla a íent tisztelt német tudóst. A dolognak azonban fele sem volt tréfa. A német atyafi igen érzékeny ember volt, s mivel azt hitte hogy kinevetik, megneheztelt a a rokonára; nem is evőit többé semmit s másnap duzzogva hagyta el a jó rokont, meg ezt a szén Magyarországot. Semmi jóakaratú rábeszéléssel nem lehetett a fejéből kiverni, hogy a tálban csirke volt, s az volt benne a lényeges: ő csak a paprikát emlegette, amivel a rokona állítólag annyi ember előtt csúffá tette. detten lakmái ózunk a háznéppel. Ágyat ugyan nem vethetnek, mert maguk is a puszta földön hálnak, de meg itt az utasnak megszokott sátra a csillagos ég, vánkosa a nyereg, takarója lópokróc. Igy teszünk mi is, hamarosan alusszuk a fáradtak álmát, és hajnalban mar a családtagokkal egy körben ülünk a forró, üditő mate mellett. Csak ma kerül bemutatkozásra a sor. És amint megtudják, hogy hosszabb ideig akarjuk vendégszeretetüket igénybe venni, lelkesedésbe tör ki az egész família. A háziúr lóra kap rögtön, szórakoztatásunkra rokonait, barátait meghívja, meg hogy legyen heva ellátogatnunk itt tartózkodásunk alatt. Jöttek is a testvérek, sógorok, asszonyok pereputtyostól. Akár csak valami batyubálra, mind hozott elemózsiát, ki csirkét, ki tojást, bárányhúit. Hamarosan megtelt a gazda kamarája. Vigan folyt a társalgás, de hogy milyen értelmiséggel, rőglön illusztrálom. Az ismerkedés heveben néhány fényképét is elővettünk, köztük azt is, melyen menyasszonyommal voltam leveve. Nagy érdeklődéssel állták körül a házi urat, aki csak forgatta, egyre forgatta a képet, s míg a többi tetszísét nyilvánította, ő fejét csóválva, nyitott szájjal bámult rá. Nagysokára aztán megszólalt: „hát hiszen szép, szép, de hát mondja meg nekem az ur, melyik maga és melyik a menyasszonya". Ugy látszik, a női ruhát nem tudta megkülönböztetni a férfiöltözettől. Most jött rám aztán a nagy veszedelem. Háziurunk távolléte alatt, felesége meglátott nálam valami pirulákat. Elmondta ezt rokonainak, hozzátéve, hogy az biztosan orvosság volt, mert ők orvoeságot csak pirula (pildora) alakban ismernek, de viezont minden, ami pildora orvosság is. Felvilágosítást kértek tőlem és én nagy ártatlanul elárultam, hogy van egy házipatikám, meg is mutattam. Vesztemre! Kineveztek orvosnak. Eleinte szabadkoztam ellene, de Hogy miért mondom el ezt as esetet ? Hát azért, hogy én is ugy jártam a leveleimmel, mint emiitett barátom a paprikás csirkéjével. Vannak, akik azt hiszik, hogy csak szalonnával akartam étetni olvasóimat, kifigurázására azoknak, akik a szalonnát nem szeretik. Mintha én a s'erint becsülném, vagy nem becsülném az embert, hogy mit vesz be a gyomra, mit nem. Az embert, nem az jellemzi, hogy mi megy be a száján, hanem az, hogy mi jön ki rajta. Ignotusnak ezzel szemben nevetséges a magyar, többek közt azért is, mert szeret szalonnázni; de nem nevetséges előtte az a madár, aki a maga fészkét piszkítja be. Vagy nagyobb ízléstelenség a szalonna kedvelése, mint az ember saját nemzeteník lepocskondiázása, csúfra emlegetése ? De hagyjuk abba! De gustibus non est disputandum. Ölel híved: Elvy Tamás. Mutatyányok egy népnevelő ujságbőf. Karácsonykor a szociáldemokrata párt hivatalos közlönye: a tNépssava

u is ünnepelt és felhasználta az alkalmat arra, h igy mi idazon kegyes dolgokról, melyekből az ünnepi hangulat összeszövődik, ismételten kioktassa olvasóit. Rögtön a vezető cikkben következő szent elmélkedést olvassuk: A dualista fölfogás megdőlt: nincs erő és anyag, nincs test és lélek. Nincs túlvilág, de nem is kell, mert nincs jó és nincs rossz, amit benne büntetni és jutalmazni kellene. Az erkölcs és bűnözés társadalmi tünetek. Az ember jelleme, erkölcse, akarata társadalmi tünetek reflexe. Tehát nincs lélek, nincs túlvilág, nincs jo és rossz, nincs erkölcs. Ezzel rendben volnánk. De van-e Isten ? Erre a szociálista lap poétaja rimes feleletet ad és válasza igen kedvezőtlenül üt ki. Kételyeit kővetkező költői fogással igyekszik beadni olvasóinak : Ha az Isten olyan jó, hát tartson is, Ne legyen az állapotom ily komisz. Ha teremtett, ha tart, akkor ő véd meg S nem kell ugy-e gyárba járni szülémnek ? De a „szülém* természetesen gyárba jír és dolgozik, ennélfogva az égi gondviselés is vagy OBztálvpolitikát folytat

, vagy. ami a költő ervautitársam, aki már jártasabb volt ilyenekben, megmagyarázta, hogy rájuk kell hagyni, mert máskép azt hinnék, nem akarok bajukon segíteni, s ez reám végzetes lehetne. M't volt mit tenni, elfogadtam orvosnak való kinevezésemet. Reklámra szükség nem volt, és konkurrencia hiányában nagy volt a praxisom. Persze, igazán segíteni csak nagy ritkán tudtam, azonban nagy volt a bizalom, és a sugestió hatása aíatt sokan meggyógyultak általam föl sem ismert betegsegekből. Fődolog volt a hókusz-pókusz. Kopogtatás, hallgatódzás, fontoskodó arcok nélkül, egy pácienst sem volt szabad elbocsátani. Miután a hegységben élő benszütötlek évről-évre nem mosakodnak, ruháikat sem vetik le, ez a mesterség nem nyújtott nagy élvezetet. Ha ruhájuk elkopik vagy elrongyolódik is, magukon hagyják, testükhöz tgrlozó bőrnek nézve és az uj öltönyt az ócska fölé húzzák. Orvosi működésem alatt kellemetlen tapasztalatra tettem szert. Egy ízben öreg, beteg asszonyhoz hívtak. Tábori ágyon feküdt, rongyokkal takarva, s nagy lázról, köhögésről és áttalaaos rosszullétről panaszkodott. Leszedtem rongyait, de elment a kedvem az alaposabb kopogtatástól, látva a rengeteg élősdit, mely a jó öreg bőrfelületén tanyázott. Láttam, hogy lázas, caínin-labdacsokat adtam tehát neki. Három nap múlva arra járva, a beteget már saját lábán, munkában találtam. Hálásan áradozott tudományomról. S mikor visszautasítottam a felkínált honoráriumot, szinte sírva hálálkodott: „messze földön jártam doktorokhoz, sok pénzem bánja, s maga három nap alatt ingyen meggyógyított." Most már teljesen megnyugtattam lelkiismeretemet, látván, hogy nálamnál kevésbbé tudományos orvosok is annak. Érdekes, hogy a benszülött beteg megkívánja az orvostól, hogy az kímélet nélkül megmondja véleményét a betegség lefolyására nézve.