Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1909-01-31 / 5. szám

5-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. január 31. 31 nakvó lelke előtt valószínűbb: mesebeszéd. Meg­jegyzendő, hogy ezt a lelki oktatást a gyerme­keknek szánták. A hazaszeretetről ugyancsak a gyermekszoba számára irolt kővetkező bájos versike tanit ki: A költő először i3 elm«ndja, hogy a jó gyermek nem örül a hazának, mert az a másé. „Mi az, ami ápol és eltakar? — kérdi azután s büszkén igy válaszol: — Ez a kar! Ez terem nékem kenyeret, Ez épit nekem födelet. A haza csak azokat tartja, Akiknek munkát nem ismer a karja. En ett a hatót sohas« ismerem, Én ezt a hazát sohase szeretem 2 Ennyit a hazaszerel étről. Miután a kemény ­szavú szociáliita poéták a hit e; a szeretet minden tszményét kigyomlálták a gyermekek szivéből, sivár érzésük martalékául odadobják azt a fogalmat, mely mindennek oka, melyet gyűlölni kel). Elmondja a harmadik poéta, hogy a sze­gény emberek házát azért kerüli a Jézuska, mert a gazdagok maguknak lefoglaljak : Gazdagok elfogták: Minket ne is lisson, Gazdagoké minden, Nekünk semmink kincsen . .. Végig olvasva aszociálista újság eféle finom­ságait, borzadva gondolunk rá, hogy ez a szel­lem akar népűnk oktatója és irányitója lenni! A pletyka. A magyar születésű, de német nyelvű n^m csak szellemes, hanem nsgytudásu Nordau Miksa erkölcsbőlcsészeti írónak, már régebben közforgalomban van epy világhírű müve, mely­nek cime: „Az emberiség konvencionális ha­zugságai*. Bár magyar fordításban is megjelent, nálunk csak kevesen ismerik és a kik ismerik tem mérlegelik talán kellőleg értéket, pedig hát­ran állíthatjuk, hogy e könyvnek egy müveit és gondolkozni szerető ember asztaláról sem volna szabad hiányoznia. Az illusztris szerző vaskővetkezetessépü lo­gikával mulatja ki e nagyszabású müveben, hogy egész politikai, nemzeti, gazdasági, vallási, eikölcii és tarsadalmi életünk, noha folytono­san az igazságot és annak keresését és szere­tetét hirdetjük, a konvencionális bezúgtok végtelen láncolatából áll, mely hazugsagok az igEzsag fényének áttörését nemcsak gáto ják, de annjira ránehezednek ege*z közéletünkre, hogy msr a hazugságok is az i^azsíig látszatával bírnak. Kiméletlpnül, durván, de mpscáfolbatsna­nul bizonvitia a naev tudós, a tapasztalatból Halálos íteletét a legsözónyösenben fogadja. Amint megtudják, hogy nincs mentség számukra, többé orvosságra nem költenek, hátra lévő napjaikat nyugodtan, léha semmittevésben töltik. Ilyenkor többé nem dolgozna semmi árért, a legcsekélyebb fáradságtól kíméli magát, s az egesz napot fekve vagy üi»e tölti el. Ha rosz­szabbul is van, orvost többé nem hivat, s nyu­godtan kivárja végóraját. Egy i ben kis flut hozott hozzám az édes anyja. Vízibetegségben lehetett szegény gyer­mek. Az azonban biztos, hogy nagyon rosszul volt. Nehogy tudományom hiányosságát feltün­tessem, rendeltem neki valami ártatlan vizet és megmagyaráztam az anyjának : ha az nem segit, hiába minden, s akkor három négy nap múlva meghal a kis fiu. Ugy is volt. Ez az eaet nem hogy csökkentette volna hírnevemet, hanem még fokozta, mert az anya mindenkinek megmondta: ez a jó orvos; pontosan megmondta, ha az orvosság nem ságit, három nsp múlva meghal az én kisfiam. Orvooi működésem révén tok temetésen vettem részt. Itt megkívánják azt, ellentétben az Európában diró szokásokkal, ahol ugy veszi ki magát orvos a temetésen, mint mikor mes­terember szállítja haza a késs munkát. Ai argentínai Cordillerahegység oldalának ezen része ugyancsak kopár, köves, csak nagyon ritka helyen, ajjvölgyekben művelhető és ásható, ezért a hullákat is ciak sekély mérsékben ássák be a földbe. Megesik azonban, hogy gödröt sem készítve, a hullát jóformán csak bekapar­jak, kavicscsal meg kőtörmelékkel szórva be. levont keserű axiómáit és mégis mikor már vé­gig olvastuk, újra meg újra felébred bennünk a vágy a könyv után nyúlni, mert nemcsak ön­magunkat, de az egész társadalmat mejismer­iük benne, — a nagy társadalmat az » fene­ketlen bűnével, nagy hazugságaival és az igaz­ságtól való rettegésével . . . E nagytudományu munka egyik fejezete a rágalmakról és az ezeket sz^ilő pletykákról sxól; érdemes elolvasni, még erdemesebb megszív­lelni . . . A pletykáról akarunk mi is itt — e helyen egyet-máít elmondani és mert ez a théma oly nagy, hogy egy cikk szűk kereteiből szinte ki­kívánkozik, a lehető legnagyobb objectivitással, a pletykának csak a helyi társadalmat befolyá­soló káros és romboló hatására kívánunk szo­rítkozni. És most keressük, kutassuk és lássuk, hogy miből és hogyan keletkezik hát a pletyka ? ugy keletkezik, mint a hólavina; egy erősebb szá­ras galyat a földre sodor a szél; a galy neki indit egy lazán álló hóréteget, mely a meredek hegyesucsról megindulva mind nagyobb é» na­gyobbra fejlődik egész görgeteggé; ez a görge­teg saját súlyának nehezétől szédü etes gyorsa­sággal hömpölyög a völgybe le és mire leér, oly óriássá növekszik és oly vehemens erőt nyer, hogy a völgyben elterülő házakat es fal­vakat is menthetetlenül maga alá temeti. Hát éppen ilyen a pletyka is; némely unatkozó asszonyok, vagy férfiak, kik egyéb szellemi szórakozásban nem találják kedvtelé­süket. az uzsona kávé, vagy a korcsmai aszta­lok mellett, azzal szórakoztatják egymást, hogy az egész kiavárosi társadalnsat t.öviről-hegyire a nyelvükre veszik, megkritizálják ; a meglevő és meg mm levő hibáit sorra szedik és a mit egymástól nagy mohón hallottak, másnap már bővített es javitott kiadásban tovább adják, nem törődvén vele. hogy az ekként megindí­tott pletyka-lavina, nemcsak egyes embereket, családokat, d* az egész társadalmat megméle lyezheti, erkölcsileg pellengére allithatja, sőt egészen maga alá temetheti: mert a pletykázók éi pletykákat terjesztő egyének lelkiismerete rendszerint nagyon tág szokott lenni és a leg több esetben aizal védik magukat: „én nem tudom" — „csak ugy hallottam, magam »em tudom kitől* — „ugy mondják" ; de fájdalom, ennek a „mondjáknak" sohase akad gazdája és mig a pletyka-terjesztői a „nemtudomság* bő köpenyege alá rejtőznek, addig a pletykával, rá­galommal sújtottnak még a megtorlás fegyvere sem nyújthat elégtetelí, hanem csendes vissza­vonultsáffben sirathatja a pletyka által elteme­tett becsületét, tönkre tett boldogságát, felduit családi békéjét. . . Hogy nálunk, a mi szomorú társadalmi életűnkben, nemcsak kiváltképpen a nők, oe nem k»vésbbe n férfiak is űzik a pletvkálá« A temetkezesi szokások különbözők uz el­halt egyen kora szerint. Pap persze sehol sincs, tehát a szertartások ni-m is vallási formákhoz vannak kötve, hanem inkább azon felfogáshoz, hogy életútját már mtgjártnak másféle végtisz­tesség dukál, mint az alig eíinduilnak. Azért az öreg emberek temetése legegyszerűbb. Ezek betöltötték hivatásukat, szerintök nincs mit rajtuk sajnálni. Koporsó nélkül viszik ki oda, hova elföldelni akarják, mert rendes temetőjük nincs A haz udvarában, vagy a háztól távolabb eső helyen, a talajviszonyok által megszabott lehetőség szerint temelik el. A munkaképes korban elhunytak temetése már nagyobb ceremóniákkal van összefűzve. Hatramaradt rokonai ugyanis sajnálják halott­jukat, hogy az nem teljesíthette az élet által reá rótt kötelességeket, de viszont örülnek, hogy hamarább megszabadult az élet terheitől. A temetés előtli szertartások is ezen érzelmeknek hü fotográfiája. Az elhalálozás estéjén a halot­tat bent a házban asztalra fektetik, s kívül­belül gyergyafenytői, mecdángtól világos a ház. 0*stejönnek a szomszédok, rokonok és kör­nyékbéli ismerősök és az egész éjszakát együtt virrasztják. Körülállva a hullát, már naplemente után elkezdik a sírást és jajgatást. Eltart ez egy pár óráig, mire a szertartásnak vígabb része, az ör­vendezés következik. Asszonyok minden ok nélkül, a legerőltetettebb nevetésbe törnek ki. A házinép közben kínálja vendégeit mateval és vörös borral. A férfiak tréfákat eregetnek, melyek mindinkább durvábbak lesznek. Végre a jókedv annyira fajul, hogy a hullát tartó asztal körül nevetve utálatos mesterségét, nagyon elszomorito és kétségbeejtő jelenség, mert tapasztaltuk, fáj­dalmasan tapasz'altuk, hogy ez még a köz­ügyekre is kártékony kihatassil van. d^ tapisz­laltu* azt is, hogy ezt a tarsadabuat a közel­múltban a mesterségesen terjesztett pletykák,, besugások, rágalmazások választották és forgá­csoltak ugy szét, hogy ennek helyrehozásához, az egész társadalom őszinte és erkölcsi bátor­ságára, ellentállásra volna szűkségünk . . . Ezt ugy érheinők el leginkább, ha minden pletykát terjesztőt érdeme szerint előbb lelep­leznők. azután pegig a társadalom közössegé­ből kiküszöbölnénk. Nem nagy általánosságban kel) a vádat emelni: „azt mondjak*, nyíltan bátran meg kell nevezni azt — a ki m indta és szembe kell állítani azzal, a kiről m mdta; mert a világosságot terjesztő igazság csak igy és ilyen módon derülhet ki és igy nyerhetnek igazságos megtorlást és bűnhődést az álhírek, a pletykák terjesztői . . . Dá ha magunk is a sötétben bujkálókhoz csatlakozunk, ha hamis diserétióból pletysaikdt mi is takargatjuk, kendőzzük, akkor a közélet sohase tisztulhat meg, mert a pletykázok biz­tosítva érezvén magukat még inkább verszemet kapnak és vigan ülik továbbra is. mások be­csületén és boldogságán rendezett halotti to­rukat . . . Meg kell nevezni, le kell álcázni és örökre lehetetlenné tenni a mások becsületén rágódó pletykátokat és akkor a közös megértes, a béke allandoan bevonulhat kőzcletünkhe . . . €ri&3?dmeifd. Egy elsárgult falevelet hajlott a szél a le­vegőben, midőn egy madár repült el mellet'e. „É'i is repülők, mint te*, zizegte a level. „Ha repülni tudsz, kövess engem*, felelte a madar. Megfordult s hatalmas szárny verésekkel repült szel ellen. A levél tehetetlenül hányódott mind­addig, mig a szél elállt és ekkor a patakba esett. A tiszta vizű patakocskában vígan fickán­doztak a halak. „Nézzétek, én is úszom, mint ti*, szólt hozzájuk a level. A néma halacskák nem feleltek rá semmit; a falevei pedig felfu­valkodott és azt gondolta magában : „Ezek tisz­te»séges teremtmények, mást is engednek ér­vényre jutni". Tovább úszott a vizén es észre ?em vette, mennyire felpüffedt, mennyire halad a teljes rothadás felé. Ha vezéred az: „mit mondanak az embe­rek?" akkor az biztos jele annak, hogy lelkileg halott vagy. A régi vármegyének meg volt az a jó szo­kása, hogy a kebelébe fogadia olyan, amilyen állasra arokat a szülötteit, akik nagyon hama f végeztek az apai örökségükkel. És mert számo. san akadtak ilyenpk. a jó ör^g metrye váloságo^ trélá.io*.va szaladgálnak, mintha fogosdit játsza­nanalr, meg nem szűnő, fülel sértő lármát csapva. Igy tart c./. hajnalig. Mikor a nap legelső sugarai összevegyülnek a gy-rtyalánggal, kioltanak min­den világot, s az asszonyok újra elkezdik a jaj­veszékelést, mely most már rövid ideig tart, utánna hamarosan viszik a holttestet a neki szánt temetkezési helyre. Kisérői csak a legkö­zelebbi hozzátartozói és azok. kikre az elföldelés munkája jut. A házon kivül mar semmiféle szertartásban nem részesül a szegény meg­boldogult. Erdekesebbek ennél a kis gyermek halálánál tartolt szokások. Nem egyszer voltam abban a kényszerhelyzetben, hogy vendégképen szerepel­je*; ezen a szomorú és remes ünnepnél. A zsenge korban elhalt gyermeket, mint a küzdelmektől korán és tisztán megmenekültet tekintik, s igy temetése őrömünnepe a szülőknek. Hiányos vallási érzékük is angyallá váltnak tekinti a kis •iköltözőttet. Ilyenkor nagy sokaság gyűl az ünneplő házhoz. Ez az egyedüli alkalom, amikor az asztalt fehér ruhával teritik le. Közepére, állványhoz erősítve, állítják fel a kis halottat, tiszta feher ruhában vagy ingben. A vendégek körülülik az asztalt és vigan töltik az éjj»lt, jó melyen beletekintve a kancsók fenekére. Persze a szesz hat; csakhamar garázdálkodni kezdenek és reggelre a szegeny kis angyalka fehér Öltözete, az elfogyasztott sok vörös bortól, piszkos vörös szint ölt magára. Busulni senkinek sem szabad; a fájdalomnak egy disszonáns hangja sem csap bele a vigadozásba, de nem is jutna ott eszébe ai anyának ártatlan gyermekét elsiratni. Regga

Next

/
Thumbnails
Contents