Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1909-04-25 / 17. szám

2 17 ik szám. N Y I R V I D É K 19Q9. április 25. zet jött létre a mezőgazdasági munkások között s faluról-falura jártak az agitátorok. Sikerült is a falvak ö|ügaknát feldűlniük, mert a naiv nép könnyen hisz; szerencsére azonban hamar bizalmatlanná is válik. A felizgatott nép hevülete hamarosan elhűlt s miután a befizetett pártadóért az időnkénti ugrató beszédeket nem tartotta kielégítő ellenszolgáltatásnak, apránként odahagyogatták a szakszervezeteket s békésen munkába állottak. Ha sikerült volna megcsinálni az aratási sztrájkot, a nép a végén mégis csak odahagyta volna a szocialistákat, mert az a természetellenes viszony nem lehet tartós, hogy a kávéházakból kiugrasztott faczér gyerekek kommandirozzák azt a népet, melynek lelkét nem értik, foglalkozásának természetében avatatlanok s amely nép becstelennek tartaná az ő tanaikat, ha csakugyan megértené. Idáig tehát nem sikerült a nemzetközi szoczialistáknak a mi falusi népünkkel eszmei kapcsolatba lépni és ez remélhetőleg nem is sikerül soha. De az sikerülhet, hogy a demagógia lelketlen fogásaival felizgassák a népet az uri osztály ellen s tökéletesen feldúlják a falvak békéjét. A lázitáshoz végre sem szükségesek a tanok; ahhoz elegendő a hazugság, a lelkiismeretlenség és a gazság kézfogása. S az már egyszer kétségtelen, hogy az általános választói jog jelszava alá annyi hazugság és gazság elfér, amennyi éppen elegeendő a belső béke tökéletes felzavarására. Mi nem féltjük népünket az emberi eszmék tisztító erejétől. Sohase szegődnénk ama törekvés üldözői közé, mely a munkásembert magasabb emberi rendeltetésének megértéséhez akarná emelni és egy jobb jövőre való vágyódást avagy férfias elhatározást érlelne meg keblébén. Minden földnek ereje és büszkesége, hogy azt nem rabszolgák, hanem szabad emberek müvelik. Bizonyára nem akarjuk mi kizárni népünket az emberi eszmélődés szabadságából, sőt elméjének csiszolása révén magunk igyekszünk elsősorban gondolkozó emberré tökéletesíteni. De ha az elmére ható eszmék helyett a lázítás becstelen fogásaival közeledik valaki népünkhöz, kötelességünk is, jogunk is, hogy azt elrugjuk. Azt nem lehet megakadályozni, hogy a szociálisták a nép eszmei életének vezetésére kerüljenek. Csakhogy eszméik nem kellenek és programmjuk is ellentétben áll a parasztság voltaképpeni törekvéseivel. Igy legfeljebb mint alkalmi lázítók kerülhetnek a falusi nép élére, csakis a hazugság fogásaival keríthetik meg pillanatokra a nép rosszul alkalmazott bizalmát, ami aztán eredményezhet heves összeütközéseket, jóvátehetetlen értékmegsemmisülést és keserű csalódást, csak éppen a nép ügyét nem viszi előre a haladás utján. Azért esztelenség volna összetett kezekkel nézni a tervezett parasztfogdosás gonosz játékát. Jó lesz, ha a gazdaközönség figyelemmel kiséri a megindítandó mozgalmat s amint a szélnek eresztett agitátorok alkalmazni kezdik az izgatás szokásos eszközeit, egyesületeik utján a közigazgatáshoz s a belügyminisztériumhoz fordulnak. Résen kell állani a bejelentett gyújtogatás ellen és ebrudon kell kivetni a békerontókat abban a pillanatban, amint a jogrenddel összeütközésbe jönnek, nehogy azután a felbujtott nép szenvedje a büntetést. A józan parasztsággal pedig meg kell értetni, hogy a nemzetköziek hadüzenetére csak az lehet magyar emberhez méltó válasz, hogy: „Mars a falvakból!" Kö^életíinl^:. Rabszolgák között. Valamikor szabad volt a magyar. Akkor, amikor a legokosabb fők, a legbátrabb szírek, a legnemesebb lelkek a nemzet érdekei szerint vitték az ország dolgát. Nagy volt a szabadsag még akkor is, mikor az ilyen emberek legalább szabadon szólhattak; mikor okos szavukra, bátor és nemes példájukra volt, aki hallgasson, lelkesüljék és cselekedjék. De ha ma valaki minden tartózkodás és tekintet nélkúl próbálná elénk tárni a valót: legkevesebb, ha bolondnak nyilvánítanák. Az undok gyanúsítások, ocsmány párttámadások es hivatalos eljárások terhe alatt aligha össze nem roskadna. Ma az igaz emberek félrevonulva, elszigetelten élnek. Sorsuk a kétségbeesett hallgatás és tajmi halavány reménye az idők jobbra fordulásának ! Helyükben az élelmesek, pártoskodók és önzők intézik a közügyek sorsát. Akik előtt nincsen szaga a pénznek; akik kitartóan tudják farkukat csóválni a hatalom előtt; akik nem látják be, hogy minden egyéni érdek önzés; akik a nemzet nehéz óráiban a kártyaasztalnál keresnek enyhülést; akik egy-két gyalázó szóval vagy káromkodással elintézhetni vélik hazaSas kötelességüket; akik a családi élet gondjait a mellékkereset üditő forrásainál enyhítik; akik a bekességet mindennél előbbvalónak tartják és boldog együgyűséggel gyűjtik a garast; akiknek nincsen érzékük ennek a nyomorult nemzetnek sorsa iránt; vagy akikben elfojtotta azt a hivatal bürokratikus szelleme; akik boldog tunyaságban biznak az észt adó hivatal szobájában; akik nagyralátó családi érdekekre tőrnek, a mellett azonban stréber vagy ripők fiakat nevelnek; akik mindenkit megcsalnak s nem tudják; hogy amikor mást megcsalnak, megcsalják önmagukat, megcsalják a hazát; akik egyéni vagy pártérdekeknek becsületes törekvéseket áldoznak fel: vájjon nem rabszolgák-e mindezek ? Ez a rabszolgák első osztálya. * * * A bolondok szoronganak a rabszolgák másik seregében. Sok millióra megy a számuk: ők, a köznép az a szerencsétlen objectum, mely az előbbiek kormányzatát viseli. Fejőstehenek. Fizetnek kis jövedelemre nagyobb arányú adót, mint a gazdagok. Kölcsönvett pénzek után nagy kamatot — az adó mellé, ezernyi ügyes-bajos dolog után közbenjárási, utánjárási költségeket. Hivatalos ügyekre pazarolják a drága időt — ráadásképen. A nyári munkát nem győzik, télben naphosszat alhatnak. gyöt, „té Lajzi"-zni Lajost, .Fejkó pácsi'-zni Deák Ferencet. Meg nem állta volna mosoly nélkül a kőkereszt se, mikor magyar szóra nyilett vérpiros ajka. Fiiess ur is Karolinának csókolt kezet meglepetésében a háziasszony helyett. És Fiiess urnák is saját parányi kacsójával tolta szájához a pálinkás kupicát. — Ityék, Fiiess ur, kedves egeségire ! Tessék mar most kémkedni! Az a pár szó, az az egy asszony pillantás végkép megbomlaszlotta Fiiess urat. Már maga sem tudta, mit mond, mikor mondta : — Még egyet! Az olasz menyecske kacagva töltött neki másikat: — Tesék, natyon szívesen! Fiiess ur árnyékként követte innentul minden mozdulatát a csodaszép teremtésnek. Annak sem esett terhére. Mire kifogyott a barackos kristályüveg, Fiiess ur elfeledte Bécset, el Bécsnek hatalmas rendőrprefektusát és a hatalmas prefektus atyai intelmét, hogy kivált a magyar menyecskéktől őrizkedjék, mert. azok hamar megejtik, elcsavarják a fejét s olyan rebelist csinálnák Fiiess úrból is, mint a Deákok, pedig azok is Bécsben nevekedtek, a felséges udvar közelében. ... A pecsenyénél megkezdődött az élénk diskurzus. A legélénkebb tracscs mint mindig, ha Deák Eerenc ott ült az asztalnál. Ő vitte a szót ma is. Szó szerint igy figyelte meg Fiiess ur: — Kitűnő mégis ez a magyar konyha ! Deák Lajos rámondta: — Sokkal jobb az erdélyi. Gyuri, aki Bécsben sihederkedett, megrázta bozontos fejét: — A bécsi sniclit nem engedem! Fiiess ur sápadozott. Mit jegyezzen föl ezekből ? A magyar konyhát, az erdélyi konyhát, vagy bécs' sniclit ? Az ebéd végefele jár, a rebelis Deák-had még mindig — a kolozsvári káposzta tárgyalásánál tart. Nagy kérdés, elvi ellentét támadt köztük: kell-e tejföl is a kolozsvári káposztába, vagy csak paradicsom ? Fiiess urat már a „jóféle zalai" környékezi, idegei kimerültek a lelkiismeretes fülelésben, a szeme káprázik, hozzá még a gyomra is korog. Nem evett tudniilik semmit, annyira hűen figyelt. Már bontani is kezdik az asztalt, még sincs semmi! Még mindig az az átkozott kolozsvári káposzta. A bécsi borotvált arc újra ott táncol már szegény Fiiess szemei előtt, a fehér abroszon, a velencei kristálypoharak közt. S ez a tánc, érzi már Fiiess ur, az ő haláltánca . . . Dehogy is az övé! Másé, sokkal derekabbé! Éles sikoly metszi át az ebédlő fülledt levegőjét. A sikolyt tompa zuhanás követi, ezt megrémült lárma, urak, asszonyok felugrálása, feldőntött székek dőbörgése a kemény padlón, eltört, levert kristályüvegek csörgése, majd asszonysirás, férfiak fájdalmas, tagolatlan kiáltása. Profetti Karolina sikoltott. Deák György zuhant le a székről. Az előbb még kacagó galamb busán zokogó özvegy már. A családi vendégségbe hát másik hívatlan vendég is furakodott be. A bécsi kém mellé a halál. — Ez is olyan sötét és ennek se hisznek. A halálnak. Nem is ejthet az meg ilyen könnyen egy Deákot! Deák Ferenc hófehérré váltan, remegve állott meg a tetem fölött. Az a megrepedt szív az ő szíve. Az a hidegülő tetem az ő teste. Ugv érzi. Szívéhez volt nőve, lelkébe forrott az a Gyuri! Csak áll a haza bölcse, csak remeg, csak könyezik. Egyre hajtogatja : — Nem lehet . . . Nem hiszem! Igy zokogott, igy rázta az élettelen nagy testet a legnagyobb Deák. Még a kő is megindult rettentő fájdalmán, Fiiess ur is majdnem könnyezett, annyira — szégyelte magát. Hogy erre, ilyen emberre, aki fájdalmában is ilyen nagy ! A bécsi rendőrpraefektus borotvált arca örökre eitünt Fliefs ur szeme elől. Odatérdelt a kém a halottas ágy mellé és megcsókolta Deák Ferenc lecsüngő erős kezét: — Ne sirjon, tekintetes ur . . . zokogta a vigasztalást. Az ünneplő rokonság mindjárt ott maradhatott — temetésre. A fiatal szép Profetti Karolina pedig gyászos özvegységre. Alig vették észre siró bánatában. Csak Fiiess ur, a hű udvarló, az tartott ki hűen mellette bánatában is. Hűen, sokáig, teljes esztendeig. Széttépte a bécsi nóteszt, nem .jelentett" többé egy kukkot se Bécsbe. Ott mapadt Zalatárnokon szolgálatkész udvaroncnak, ingyenes jószágkormányzónak a fiatal özvegy oldala mellett. A gyászfátyol viseltes is lelt. A hulló kőnyek kiapadtak. Egy év múlva már azt irta Profetti Karolina Deák Ferenchez, az ő .Kedves Ferko onkli'*-jához, hogy mi tűrés-tagadás, férjhez szeretne menni. Ferkó onkli visszafelelte : gyera át húgom, majd megbeszéljük. Olt áll már irulva-pirulva a gyönyörű olasz asszony a nagy ember előtt. Szégyeli