Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-08-02 / 31. szám

A SzaboScsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Szerkesztőség és Kiadóhivatal: yároshAz-tér s. szAm, Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor. Negyed évre 2 kor , Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények díja soron kint 60 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Indulatok. Nemcsak tetszetős, de igaz sz ilásmód is volt, mely korunkat elpuhultnak, enerváltnak mondotta. A társadalom kialakulása, száz és száz óvó ós tiltó rendszabály mintegy felbonthatatlan gyűrűvel vette körül az emberiséget, mely lassankint elveszítette minden önállóságát és elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor az egyén fogalma megszűnik és az egyes ember csak olyképen járhat élete utján, hogy az állam által nyújtott mankókra támaszkodik. Ez természetesen nemcsak Magyarországon van igy, vele jár ez már a kultura terjedésével, mely mindenütt az értelmet segíti uralomra az érzelemmel szemben. Előnyös-e, vagy hátrányos az egyéni indulatnak az individualizmusnak az a fokozatos hátravonulása: arra határozottan nem válaszolhatunk; egyéni fölfogás dolga az, melybe elsősorban is a subjektiv filozófia szól bele. Annyi azonban bizonyos, hogy a jeleukor történelmének megírója alig fogja anyagát olyan szempontokból fejezetekre oszthatni, hogy ez, vagy az a nagy ember van összeforrva egy és más eseménnyel. Mint mindenütt, azonban ezen a téren is szemmel látható a visszaesés. Az emberiség egyre nagyobb ellenszenvvel hordja magán azokat a bilincseket, melyeket a kultura, az államrend reá rakott és mind erősebb lesz az a törekvés, mely az egyénnek, a szabadakaratnak érvényesülését Füstikémhez! Bejárom esténként udvarát a háznak Reád emlékezve, Borongó lelkemet megüli a bánat, Érzem, mint lepi el remegő pillámat A bú harmatcseppje. Lehajtom fejemet egy száraz faágra, Kicsordul a könnyem S összetört szívemnek annyi tépett álma Elveszett üdvömnek boldogtalansága Benne van e könnyben. Te a messzeségben bizonnyal nem érzed, Hogy haldoklik lelkem, Pedig, hogyha tudnád, mint szeretlek Téged S nélküled nekem mily céltalan az élet: Nem felednél engem. K. L. Levél. Uram! Ne dobja félre olvasatlanul a levelemet, kérem, nagyon kérem erre; a lelkem nyugalma, boldogsága függ ettől. Csodálkozva kérdi: de hát mit akar tőlem ? hiszen tulajdonképen nem is ismerem, azt sem tudom, hogy ki? Én sem ismerem önt uram! Soha sem láttam, a nevét is csak ugy tudtam meg véletlenül, egy jouron emlegettek s egyik ismerőse, — talán jó barátja — azt mondta, hogy önnek nagyon jó szive van . . . akarja biztosítani a köz akaratával szemben. A kollektivizmus iskolája egyre kisebb körben érvényesül, uj jelszavak, uj irányok bukkannak fel Néhány esztendő óta láthatjuk, hogy társadalmi életünk terén újból az egyéniség veszi át uralmát. Politikában, közéletben az emberek már nem ösmerik el a szervezkedés erejét, mindenki arra törekszik, hogy szabadon, menlen mindenféle úgynevezett pártfegyelemtől, a maga akaratának szerezzen érvényesülést. Mi ennek a jelenségnek csak örülhetünk. örülhetünk, mer, minden küzdelemnek a célja, legalább ma, hogy elveket jutasson diadalra. Akármilyen korrupt volt is a közelmúlt története, ma már nem anyagi javakért folyik a küzdelem, ma már arról van szó, ki hirdet igaz, megdönthetetlen erejű elveket. De másrészt szomorúan kell látnunk azt, hogy az ilyen küzdelembe igen csúnya részletek is keverednek. Amit birkózó nyelven meg nem engedett fogásnak, gáncs vetésnek neveznek, az itt igen sürüen megesik. Levéltitok megszegése, rágalmak alattomos intrikák napirenden vannak: pedig mindez nagyon alkalmas arra, hogy a küzdelem iránti érdeklődést csökkentse, sőt undorral töltse el a szemlélőket. A szenvedély kitörése csak addig épületes látvány, amig férfias erővel párosul. Abban a pillanatban, amikor az erőt egyéb tulajdonságokkal akarják pótolni, már csak torzia a fenségesnek. Én akkor egész éjjel nem tudtam aludni. S azóta is sokszor és sokat gondolok önre. Ne, ne dobji félre a levelemet; olvassa el kérem, nem szerelmet akarok vallani; komoly leány vagyok, aki a futó kalandokat kerüli s azonkívül menyasszony is. Menyasszony, akinek holnapután lesz az esküvője . . . S én most az esküvőm előtt két nappal mégis másnak irok levelet, egy idegen embernek akit sohasem láttam, akiről mindössze annyit tudok : hogy uri ember s nagyon jó szive van. Hogy szeretem-e a vőlegényemet, az nem tartozik önre, arról sem akarok beszélni, hogy a csaladi tradíciók sok lelket megtörtek már, sok boldogságot döntöttek romba. Minek filozofálnék ön előtt? hiszen ez nem érdekelheti önt, nem ismer engem, s talán nem is fog soha. Más intencióval vettem elő ezt a halványlila levélpapírt, a milyenen csak a legbizalmasabb embereimnek szoktam irni. Kérni akarom önt uram ! Egy menyasszony, akinek vőlegénye van, egy férfit ker szívességre, egy idegent •— ez különös kissé, de ha elmondom, mire kérem s ha hozzáteszem még azt is, hogy a vőlegényem nem ismeri a lelkem, és kacagna, ha neki mondanám el legfőbb vágyam — talán érthető lesz ön előtt. . . . Ott, ahol ön lakik, az akáclombos temetőben vagy egy sirhalom. Nem jelöli márvány, talán a keresztje is elkorhadt már azóta, hiszen mindent pusztit, rombol az idö — s tiz é? oly nagv idő . . . Talán virág sincs a síron. Közéletünk szereplőinek ezt nem szabadna elfelejteni. De az ő feledékenységüket segíti az, hogy a harc hevében elfogultak és a küzdelem forgatagának kellő közepében vergődve, bizony gyakran elvesztik higgadtságukat és nem válogatnak többet az eszközökben. De azért van sajtó és azért van a sajtó munkásságának az az előnye nyújtva, hogy objektíve nézze az eseményeket és azok elfogulatlan bírálója legyen. Sajnálatos tény azonban, hogy a sajtónak jókora része ezt a szükséges objektivitást nélkülözi és igy nem képes feladatának megfelelni. De nemcsak, hogy nem elfogulatlan, hanem gyakran maga is felcsap banderillenak és azt hiszi, hogy missiót teljesít, ha a viaskodó ellenfeleket még jobban egymásra uszítja. Van hírlap, amelyik szinte életcéljául tűzte ki azt, hogy mennél több botrányt kavarjon fel, mennél szennyesebbé tegye a közélet, amúgy is nagyon kevéssé tiszta folyóját. A visszaélések leleplezése csak másodsorban. feladata a sajtónak. Először a visszaélések megszüntetésére kell törekednie, de a mértéktelen leleplezési düh gyakran több kárt okoz, mint amennyi hasznot az illető megszüntetés valaha is hajthat. És mégis egyre növekszik a szenzációk iránti mohóság és mikor minden visszaélés és minden gazság le van leplezve, akkor, ha másként nem megy, erőszakkal kell ilyeneket szerezni és jelentéktelen hiszen szerető sziv, gondos kéz messze van tőle. Talán be is horpadt, el is felejtették azok, akik ismer'ék, hiszen nem volt hires ember, legnagyobb erénye volt a szeretet, ez meg ma oly kevés. Pedig ez a legdrágább kincs s előttem az a szegényes sir kedvesebb, szentebb mindennél. És én ismerem őt régen. Esryütt szedtük a patak partján a kék nefrlc jtset. Göndörfürtös, bohó, leányka voltam ökko s 6 ábrándos szemű, szőke fia. Együtt szőttük a fehér álmokat. Át-átcsillant raita a reménység, ha egymáshoz ert a kezünk, egybefonódott a tekintelünk. Együtt jártuk tavasszal az eidőt, hallgattuk a csalogányt s együtt akartuk járni az egész életet . . . Hosszuruhás nagy leány voltam már akkor, ő meg határozolt, komoly férfi. — Szeretsz ? —- Nagyon szeretlek ! — Nem fogsz elfeledni ? — Soha ! Soha ! Egy hófehér róz«át tűzött a hajamba, álomvilágba éltünk akkor. De beleszólt a kegyetlen hideg való s azt mondta : nincs tovább . . . A körülmények, családi tradíciók, névvel, raggal járó kötelesség azt mondták : lehetetlen ! És nem láttam többé soha. Ohan messze vittek, ahova csak az árnya jöhetett utánam. Dn az eljött sokszor, sokszor. Nincs lávolsag, nincs akadály ott, ahol két lélek együtt érez. Mai számunk 14 oldal.