Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-11-08 / 45. szám

45-ik szám. N Y I R V I D É K 1908. november 8. 3 csupán csak ezért, mert akkor fiatal volt és rózsaszinben latta még a fekete gyászos világot is. Kullancsrnódra ragaszkodik hozzá, mig csak a feje oda nem szakad. Nem kell tehát kinevelni a vén embert, ha nehezen tud a régi emlékektől megválni. Abban az időben dühös agarász voltam. Minden nyúlban halálos ellenségemet láttam. Csanády Sándor a Szántótól negyed órányi távolságra eső Nagy-Kerekiben a Bocskay-féle várkastélynak volt ura. Itten, Csanády Józsinál, vagy nálam gyűltünk össze csaknem naponkint agaraszni és agarászat után a szó szoros értelmében dőzsölés nélkül sirva vigadni ; a mely sirva vigadásról a mai nemzedéknek épen ugy nincsen fogalma, mint vaknak a szinről. Nem tudom, hogy jó lovas voltam-e vagy sem ? de azt tudom, hogy mindig strupni nélkül lovagoltam, de azért a nadrágom soha sem csúszott fel. Mint legfiatalabb mindég én futottam zsombékon, csutka földön, áe soha sem buktam fel. Egy alkalommal az utánam — csutka földön — vágtató Csanády Sándornak „Didó" nevü hires vadász lova felbukott. Csanádynak kulcsontja eltörött és csak nehezen tudtam János nevü huszárjával együtt nyergébe felsegíteni. Hamar meggyógyult; mir azir mert hát akkor én még doktor nem voltam. A kulcs-csonttörést hat vagy hét nyul kárpótolta. A szerencsétlen eset után lépést kullogtunk a kereki-i várba, a hol nagy ebédre gyűltünk össze. Mint minden vadász ember, Csanády is büszke volt agaraira és minden más kutya csakis Dunikutya volt. Nehogy dicshymnusszát lekicsinyeljék, hátra szólt János huszárjának, a ki nagyot, vagy jobban mondva kicsit hallott. „Ugy-e János! Ma is hat vagy hét nyulat foghattunk ?!" .Igen Nagyságos uram, hatvanhetet!" Az „Én vagyok a petri gulyást" nem tudom ugyan olyan remek szívhez ható hanggal elénekelni, mint Kállay András és Kállay Bandi, de néha el-el recsegem magamban apám iránti kegyeletből, nagy élvezettel, mert hát „suus cuique sat." Csanády Józsinak a dévaványai határban, a dúsgazdag petri gulyásnak tőszomszédságában, Kánaan földjén volt egy 400 holdas birtoka, a mely bérben volt épület nélkül. Két napba került mig agaraitól odajutottunk. A „Petri gulyás" nem volt otthon, de nagy otthont kaptunk a paraszt palotában. Egy teremnek beillő pitvarból, jobbra-balra egy-egy igen nagy szoba nyillott. A pitvarban egy billiárd mekkoraságu alacsony tűzhely felett a kémény aljából „kártya ötös rendben" láncon fityegő ragyogó tiszta bográcsok csüngöttek. Tűznek se hire, se hamva. A gazdasszony mondja „Nincs itthon a gazda. Tessék elül-belül kerülni." Pár perc múlva, minden zaj nélkül jöttek a bojtárok. Sült — nyársokon malac, pulyka, liba. — Főtt. a bográcsokban olyan vacsora, a mely után még Ferencz József is megnyalhatta volna a száját. De a mig ez végbe ment, bementünk a másik szobába, — a szentélybe. Itten nem szőnyeg, henem madrác borította a padozatot, de fél ember magasságban a falakat is. Megtudtuk, hogy a „Petri gulyás" irni olvasni nem tudván, de a világ folyásáról érdeklődvén, egy író diákot tartott, a kivel a matráczokon eg 'ütt hencseregve igyekezett szellemi felszínre vergődni, a mi pedig némelyek szerint felesleges, sőt megszégyenítőnek tartja azt, hogy valamit tanuljon, mert ősei érdemekkel szerezték meg kutyabőrüket; sértés lenne tehát az ősöket ösmeretekben, sőt talán még erényekben is túlszárnyalni, mert hát „Én magyar nemes vagyok!" „Kártya, leány, szusz Elég mint a fidibusz" Kiváncsi vagyok arra, hogy miként fogok visszabotorkálni az ős halmokhoz. „Nichts für Ungut." Ezt mondja a magyar. Nyiregyháza, 1908. nov, 3-án. Dr, Jósa András. Sovinizmus. Nagy nemzetek sajátsága, hogy nyelvükhöz, szokásaikhoz, intézményeikhez, hagyományaikhoz határtalan fanatizmussal ragaszkodnak. Minden egyes cselekedetük, minden ténykedésük kifejezi ezt a határtalan rajongást, melylyel nemzetükhöz, nyelvükhöz való tartozást dokumentálni akarják. Külföldön ezt az érzést sovinizmusnak nevezik. Senki azon meg nem ütődik, senki abban valami különöset, vagy esetleg műveleflenséget nem lát, sőt épen hazafiasnak minősitik az ebbeli érzelmeket. A nagy nemzetek csapatában, a németek, angolok, franciák, olaszok között, talán épen a legműveltebb nációnál, a franciáknál találjuk ezt az érzelmet a leginkább kifejlődve és senkinek sem fog eszébe jutni ezért a nagy francia nemzetet babarizKUssal, balkanizmussal megvádolni. S mit tapasztalunk nálunk. Minálunk magyaroknal, kik a sorstól már amúgy is tujtva vagyunk, hogy teljesen idegen, polyglot nemzetektől, de még nemzetiségektől is vagyunk körülvéve, kik az évszázados küzdelmekben, melylyel a kereszténység uralmát igyekeztünk megvédeni a törők és tatár előtti száz sebből — Nem, mert én — Hogy hivnak ? — Szuchovi Makár. A helyettes iszprávnik beirta. — En, nagyságos — — — Hallgass ! — dobbantott a lábával helyettes iszprávnik. — Te ! — fordult oda a másik tanúhoz. — Dudenkó. — A keresztneved ? — Onelgán. — Láttad? — Én — Láttad ? kérdem — — — Nem. Amit. nem láttam azt nem mondom. — Igy is beszélj. — És én is — — — Hallgass ! Beszélj amit kérdezek, aztán meg hallgass ? — Te! — fordult oda a harmadik tanúhoz. — Pokolilo Jüan. — Láttad? — A zsidónérói van szó ? — Igen. — Nem. Mit mondjak, amikor . . . — Elég ! Tudtok irni ? — Nem. — Elmehettek. — Hat a Tereska dolgában ? — Isten hírével! Rajta ! Tizedes, hivd be a zsidókat. Bejött egy egész csomó férfi és nő, öreg és fiatal zsidó. — Mi az ördög hajtott ide annyitokat ? — fogadta őket szigorúan a helyettes iszprávnik, hogy tőbb dolgom legyen ? Maradjon itt három vagy négy ember, ti többiek meg takarodjatok, — Mi mindnyájan láttuk — zajongtak a zsidók. — Ki hallotta, vagy látta közületek, hogy a prisztáv megparancsolta széthányni a — — hogy is hívják — Bárányuk Tereska sövényét ? — Nü-nü? Vusz-isz? nezegettek egymásra a zsidók. — Látta valaki, kérdem, vagy talán hallotta ? — Tereskánál ? — a sövényt ? — Nem látta senki? Nem hallotta? — Nem, — vonogatták a zsidók a vállukat. — Hát igy irjuk be. Hogy hivnak? — kérdezte a helyettes iszprávnik az egyik zsidót, — Engem? Rabinovics Jankel Dávid. — És téged ? — Engem ? Lopaticzki Chaim. — Hát téged, öreg? — Czibelman Sája. — No, elég volt! És most elmehettek. — Nü—nü? Es Réziről ? — Isten hírével! Tizedes vezesd ki őket. — Nagyságos uram . . . — vagy hivd elő a rendőröket . . . A tömeg egy pillanat alatt eltűnt. — A helyettes iszprávnik beirta a jegyzőkönyvbe : „ — — és a fentemiitett tanuk közül egyik sem igazolta be azt, ami a Spolyánszki Lóba és a Bárányuk Teretka panasziratában elő van adva, azért e panaszokat mint alaptalanokat, el kellett utasítani." vérezve csak nagyon kis mértékben tarthattunk lépést a többi nemzetek szaporaságával, minálunk ha törvény ulján, avagy társadalmi téren a magyarság, a magyar érzelem védelmére kelünk, azonnal, a barbarizmus, a műveletlenség vádjával sujtatunk, csak azért, mert fejlődésünkre, további lételükre fontos, és immínensen veszélyeztető áramlatoktól akarjuk megvédeni szegény és egyedülálló nyelvünket, sajatosságainkat. A sovinizmus Magyarországon tilos. Németországban meg van engedve, hol 54 millió egységes németnyelvű állampolgár áll őrt a német nyelv, kultura fennnuradásán, ott meg van, s meg volt engdve Elzász-Lotharingiában, melyet a franciáktól hódított el s melynek lakói tiszta francia nyelvű emberek, meg volt engedve Porosz Lengyelországban, melynek lakói tiszta lengyel ajkú állampolgárok a köteles német nyelvű oktatás törvény utján való behozatala. Nálunk, magyar földön, azon a területen, melyet őseink vérük huliajtásával szereztek, megvédtek török, tatár, német ellen, nálunk a világsajtó azonnal a nemzetiségek pártjára áll, azoknak a pártjára, kik részben titkon becsempészték magukat, a magyarok védte területre, részben a Habsburg királyok jóvoltából bekoldulták magukat országunkba, mihelyt a legcsekélyebb eszközöket akarjuk alkalmazni magyarságunk, ayelvünk megerősítésére. Pedig bebizonyított tény, épen a történelem bizonyítja, hopiy csak az a nemzet, az az ország képes megküzdeni ugy politikailag, mint gazdaságilag többi versenytársaival, melynél egységes nyelv, egysége* akarat párosul. A polyglot országok sorsa, az elmúlás, beleolvadás, megsemmisülés. A magyar érzés fejlesztése, azt hisszük minden egyes magyar állampolgár első s legszentebb kötelessége. S legyen az bármily nyelvű, érzelmeiben magyarnak kell lennie, különben nem tűrjük meg abban az országban a mely a mi tulajdonunk, mert mi, magyarok szereztük azt meg a tédtük ezer veszély ellen. Nincs szükségünk tehát elsősorban arra, hogy kíméljük, ha ugyan kímélet az, a miből az illetőkre kár háramlik, idegenajkuak nemzetiségi érzelmeit. Magyar tanítás, oktatás, magyar nyelv mindenhova, ahová a magyar állam hatalma kiterjed. Elűzni, elkergetni mindenkit és mindent, aki ennek a törekvésnek ellene mer szegülni. A német s idegen nyelvű szinielőadásokat az ország egész területén be kell tiltani. Nincs semmi szükségünk arra, hogy a mi zsenge s fejlődésben levő irodalmunk és művészetünk a teljes virágozásábín levő idegen, de főleg német kulturával versenybe álljon. Nem kell német színészet, ha a fővárosi színigazgatók még ugy is erőlködnek, mert azostól még csak nem is tanulhatunk. Nincs szükségünk arra, hogy az alvó oroszlánt évenként felébresszük s igy mesterségesen idézzük elő azt, hogy az végleg el is aludhasson. Ha az államhatalom gyenge ezen merényletek ellen, álljon a társadalom, mint egy ember tiltakozó szavával ellent i ne mondjon oda, sem akkor, sem máskor, mikor magyar előadásokkal akar vezekelni bűneiért, ahol a magyarság esküdt ellenségei igyekeznek a magyarság legnagyobb ellenségét a német szót uj életre ébreszteni. A szociálisiák leghatalmasabb fegyvere ma már a boykot, boykottal kell kivégezni mindazokat, kik a magyarság, a magyar érzelem esküdt elleneseivel egy táborba szállanak. Veszszenek el ők, hogy velük vesszen az a törekvés is, mely hatásában a magyarság kárát, vesztét okozhatja. Erős nemzeti érzésünk volt a múltban az melyen minden ellenséges indulat, mint sziklaszirten a tenger hulláma megtörött. Ezt az erős érzést beleoltjuk ifjuságunk szivébe, hogy az onnan kiirthatatlanul gyökeret verjen s felvehesse a küzdelmet azokkal, kik a régi kor bűnös szellemeit igyekeznek halottaikból kiásni. Ha a nagy nemzeteknél a sovinizmus erény, mely dicséretet, méltánylást érdemel, az nálunk magyaroknál sem lehet bűn, sem barbárság, sem semmi egyéb, a mikkel ellenségeink, hogy megfélemlítsenek, megrágalmazni szoktak. Magyar érzelmeinkkel ne vonuljunk szégyenkezve félre, hauem igenis tüztessünk mindig minden alkalommal, amikor csak módunkban van, hogy hasznára lehetünk véle a magyarságnak, hazánknak s evvel egyben mindnyájunknak. Hogy külföldi és belföldi ellenségeink mint vélekednek felőlünk, avval pedig törődjünk ugyanannyit, mint a mennyit ők a mi vélemenyünkkel.