Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-07-12 / 28. szám

Nyíregyháza, 1908. XXIX. évfolyam, 28. szám. vasárnap, julius 12. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-TÉH 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények díja soronkint 60 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszerese

n számít. Sajtómorál. A tollforgatás az egyedüli mesterség, amely több rátermettséget kíván mint előképzettséget. Az épen a kérdés, hogy ki a rátermett. Mert lehet a pennát forgatni sokféleképen és sokféle matériában. Tintában, vérben, hajnalhasadás rózsapirjában, szemétben és moslékban. Régente, Hellas klasszikus földjén olympusi magasságokban virított az írói babér. Ma már megterem alacsonyabb régiókban is. Hajdanában dicsőséggel övezett homlokok dísze volt, ma már fűszernek is elkél a habart paszulyba. Hajdanában voltak írók és könyvek, újságírók és újságok. Ma már csak az újság dominál, könyv nem létezik, hacsak nem az újság jóvoltából. Ma az újságírók teszik az írókat és talán ezért van, hogy akárki tüstént irónak képzeli magát, mihelyt napszámosnak szegődött holmi csipcsup redakció ollóval, revolverrel, cselédkerítő ágensekkel és egyéb hasonló szerszámokkal felszerelt műhelyébe. Minden felekezetnek, rendnek, társadalmi osztálynak megvan a maga hite, erkölcse, szokása. Ez az a bizonyos nagy köpönyeg, a melyet az összesség ád a hozzátartozó egyes embernek, hogy takarózzék véle, vagy bele is fúljon, ha kell. Ki mint érdemli. Ösztöne már az a különbségekre neveledett emberiségnek, hogy óvatosan félti minden fractio a maga gúnyáját és nem szívesen látja olyanon, a kit meg nem illet. Az újságírásnak is van ilyen egyetemes moráltakarója, mely ápol és eltakar, csak az a baj, hogy magára szedheti olyan is, a ki talán egy épkézláb mondatot se tud összetákolni a maga emberségéből. Közismert dolog ez, hiszen a „borzas", „hajember", „hirfiu", „bánatlegény", valamennyien elfogadott typusai a magyar ujságirodalomnak. Hol nevetségesek, hol szánalmasak. De én ezt a typust se nevetségesnek, se szánalmasnak nem tartom, inkább megvetendőnek. Egyik-másik ugy gerálja magát, mint az égi szikra kizárólagos földi helytartója, a Pegazus egyetlen és örökös ura. Ha jól tudom, Gyulai Pált támadták meg egyszer azért, mert az Akadémiában bizonyos jóakarattal tette szóvá a Veray Jánosokat, mint a régi naiv, népies költészet epigonjait. Nem tudom, mi igaza volt Gyulai Pálnak, azonban bizonyos, hogy a Hazafy Veray Jánosok fajtájában van egy tiszteletre méltó erény: a bölcs önismeret. Tudják ők szegények és vallják is magukról, hogy csak afféle útszéli betüvetők, fűzfaágról szakadt éhenkórászok, akiknek betevő falat után áhítozik a tarisznyája, nem dicsőség után. Ennek a becsületes vonásnak teljes ellentéte burjánzott fel a magyar újságírás mezején. Pedig szervezete is van a sajtó-munkásságnak, mely gyomlálásra votna hivatva. Yoltaképen azonban semmit sem tesz, sőt nem is tehet az újságírók egyesülete. Csak olyankor száll síkra, mikor tagjain esik valamelyes iniuria. Ha pedig ezek ütnek csorbát a jogrenden, azt mondják, hogy ennek kiköszörülése a törvény dolga. így áll elő az a szomorú helyzet, hogy maholnap a sajtószabadság korlátozásának kérdése fogja foglalkoztatni a közvéleményt. Mindenesetre nehéz dolog orvosságot találni erre a beteges helyzetre. A sajtószabadság kétségtelenül első helyen áll a közjogi kiváltságok sorában. A negyvennyolcas törvényhozás legnagyobb büszkesége, a sajtó souverainitásának megteremtése. Ép ezért mester legyen, a ki biztos kézzel mer belevágni ennek a féltett betegnek testébe oly formán, hogy egészséges részeknek bántódása ne legyen. A sajtó veszedelmes fegyver, az írott betű hatalma általános és maradandó, mert „írva vagyon". A toll szúrása olyan gyötrelmes kínt tud okozni, hogy akkor is érzi a sebesült, mikor már a sír férgei cirógatják odalent, mint Petőfi mondja. A fővárosnak gombamódra szaporodó férclapjairól beszélni se érdemes. Az ilyen kloakákat túró embereknek börtön vagy kórház a helye. Oda is jut nagy része, ha ugyan már nem onnan jött. Féktelenül garázdálkodnak ezek, mint a szabadjára hagyott éleskamarában a rakoncátlan gyerekek: csak az kell nekik, a mihez nyúlni se szabad. De egy mentségük mégis van: az, hogy olvasójuk akad. Szakasztott az az eset, mint mikor a szülő teszi tönkre éretlen gyermekét azzal, hogy kacagva Bolyongás a mindenségben. i. A világűr sejtelmes homályában találkozott két lélek. Pillanatra félbeszakították útjukat és megszólalt az egyik; — Honnan ? — A földről. — Miért jöttél el onnan ? Ugy-e keserves volt a távozás, elhagyni az álmok, az ifjúi vágyak birodalmát ? — önként jöttem el. Erős percemben fejemnek szegeztem a halálthozó fegyvert s azután éreztem, hogy nem az életet dobtam el magamtól, hanem a halált, hogy nem megsemmisültem. de újra éledtem. Mert a földön nem terem más, mint keserűség, a liliomos mezőkön ezrével burjánzik a tövis és a bogáncs, amelyek minduntalan megvérzik a szegény liliomot. — Ne az őrök eszményt keresd te a földön — szólt vontatottan a másik. Miért nem éltél csupán a pillanatnak, amely feledteti a multat, átláthatatlan ködbe vonja a jövőt. — Ezért jöttem el a főidről. És te hová tartasz ? — Megyek a földre, — Nem volt már elég a Golgothából ? — Elég ideig kóvályogtam céltalanul a végtelenben, megyek célt keresni, — S azt hiszed, megtalálod? — sóhajtott a földről megtért lélek. Az Élet célja nem egyéb, mint álmodás és felébredés. Álmodban vágyói a felébredés után, ébren keresed az álmot. — És én mégi

s megyek. II. — Emberöltő múltán újra találkozott a két lélek. Az egyik a föld felé tartott, a másik jött onnan. Ujjongott a szabadult. — Gsahhogy vége van. Lezártam a földi porhüvelyt és újra enyém a gond nélkül való Élet. — Hiszen telve ideállal tértél a főidre. — Ideál, mi az ? — tűnődött a lélek. Hiszel te benne ? — Hiszek és megyek újra a főidre. — Menj hát, dőre lélek és kergesd balga ábrándjaid. — Jöjj vissza velem — könyörgött a másik — hátha együtt feltaláljuk az Elet boldogságát. — A lélek rövid ideig gondolkozott, azután visszafordúlt és útnak indúltak együtt. Körülöttük megmozdúlt millió parány s újra csend borúit a tájra. III. Lágy tavaszi estén találkozott egy férfi és egy leány. Egymásra néztek, tekintetük tétován függött egymáson, mintha találkoztak volna már valaha. — Te vagy! kiáltott szenvedélyesen a férfi. — A leány csodálkozva nézett reá: — Mit akar? — Bocsásson meg — folytatta a férfi. Azt hittem, régi-régi álmom vált valóra, hogy találkoztam azzal, akit szüntelen kerestem. — Pillanatra azt hittem én is. Valami határozatlan érzelem súgta, hogy mi találkoztunk már valahol, de nem tudom, mikor. — Én szeretem magát — szólt gondolkozás nélkül a férfi. Az ég bennünket egymásnak teremtett, azért ez a titkos sejtelem. — Hagyjuk ezt, édes uram, mondta kedvetlenül a leány. Én menyasszony vagyok. A férfi lehajtotta fejét. Egyszerre tudatára ébredt a valónak s fájdalmasan szólt; — Én nekem feleségem van. Sokáig némán néztek egymásra. Szemükben lángolt a panaszos keserűség, végre a férfi törte meg a csendet ? z — Szereti P A leány lemondóan intett a kezével: — Mostanáig szerettem — felelt keserűen. És maga szereti a feleségét ? — Szerettem egy hónapig. Azután tovább mentek és nem látták egymást többé soha. IV. A világűrben találkozott két lélek. •— Megtaláltad ? kérdezte az egyik. — Nem. És te? — Én sem. Vízbedobott uradalom. Irta: Pataky Isfván. Budaházy János, a nem tudom már hanyadik György fia, 1594. tavasza óta Teufenbach Kristóf kassai főkapitány alatt szolgált, járván a felvidéket, keresvén azokat a tatárokat, akiket Mai számnnk 12 oldal.