Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 1-26. szám)

1908-05-03 / 18. szám

f 1 S-ik szám. N Y I R V I D ÉK 1908. május 3. ez és semmi más. Ebben a lélekben még akkor is a győzelemnek, a nemzet és a maga győzelmének gondolata élt, mikor a végzet lángpalossal verte ki a magyar határokon, idegenbe, száműzetésbe, bukásba és szegénységbe. Nem keressük, hogy mennyit és mit tanultunk meg a példájából. Nem keressük azt se, hogy emlékéből, jelleméből mennyi és melyik rész termékenyítette meg a mai nemzet lelkét. Hogy a sors és az események és az idő, amely a ma élők lelkét gyúrta és formálta, mennyit adott ehhez a lélekhez az övéből, vagy mennyit vett el belőle, ami reáhasonlitott volna, A nemzet lelke örök változás, a fiu nem az apa, nem a nagyapa lelke szerint él, érez és cselekszik. De minden változások között örökké, egy nemzet életéhez viszonyítottan örökké érvényes tételekéinek és uralkodnak. Egy világra szóló küzdelmet, amiért a t-örténelem egy pillanatnyi idejére bukással végződött, a törekvést, melyben egykor milliók szíve dobbant össze és százezrek karja feszült meg, nem lehet alárendelt jelentőségűnek értékelni se irodalmi, se művészeti alkotásban, mely ezeknek a küzdelmeknek legnagyobb hősével foglalkozik. S nem lehet a halálon túli, az örök győzelemmel a pillanatnyi kudarcot szembeszegezve, emléket állítani az utóbbinak. A hitvány napi politika szempontja lehet az alkudozás, az óvatosság és az apró célokért való verekedés, de ezeknek szimbolumot állítani annak rovására és annak alakjában, aki a hajthatatlanság, a jogos bátorság és a nagy ideálokért való küzdés megszemélyesítője volt, ez nem illik hozzánk. Ma úgyis minden és mindenki a megalkuvás és az óvatosság erényét hirdeti. Lehet, hogy a mának ez az erénye, de hogy minden napnak, a tegnapnak, a holnapnak és a holnaputánnak is ez lenne, annak ellentmond a történelem a maga el nem alkudható igazságaival. Az a kőből, vagy ércből való szimbólum, az az emlék, melyet Kossuth Lajosnak állítani készülünk nem nekünk és nemcsak a mának szól,. de szólni fog az idők végéig egymást váltó magyar nemzedékeknek. Ha mi nem érezzük lelki szükségét, bár politikai szükség volna is rá, hogy harcot és küzdelmet hirdessen közöttünk, de szüksége van és szüksége lesz erre a történelmi magyar nemzetnek, amelynek gyermekei élni és elmúlni fognak úgy, hogy szívük és szemük nyitva lesz Kossuth érc emlékének mondanivalói előtt. Egy szobor többet mond száz könyvnél és ezer beszédnél. A szobor emlékeztet, harcra tüzelhet, lelket erősíthet, aggaszthat és elcsüggeszhet. Nekünk nincs jogunk ahhoz, hogy a magunk töprengő tanításait, meghunyászkodasunkat és gyöngeségünket annak alakjába öltöztessük, akinek egyéniségéből, életéből és harcaiból hiányzott mindez a kicsinyes lelki mozzanat. Egy új nemzeti ellenállást, egy keresztes hadjáratot érdemel meg ez a ma még földön járó szándék, amelyből azonban holnap már égnek emelkedő márvány valóság lehet. Budapest, április 29. Milotay Istváu dr. Tavaszi vendég. Kedves Barátom! Noha már régen nem írtam neked, remélem, azért még el nem felejtettél. Se ne haragudjál, se le ne nézz, mert gondold meg, miről irjon az ilyen szegény ördög, mikor mindig csak egyet lát, egyet néz, egyért farad, egyért dolgozik, egy gondolattal kél, azzal fekszik, napnap mellett száz oldalról százra forgatja, hátha másnak látná. Aztán meg hozzávéve, nem is megyünk idegenbe, a honnan irjak. Mert hát csak idegenből szokás leveM irni. S mi egymással, ha akarjuk, szóval tudatjuk gondolatunkat. Most hogy mégis helyből levelet irok neked, ne tégy ugy vele, mint az asszonyom, vagv kelleme

1 len, vagy gyanús levelekkel szokás, ne küldd vissza postámmal, mert akkor én szépen, felsültem szándékommal. Nem adhalom tudtodra, amit ez ulon akaitun: hogy miféle vendégem érkezett nekem húsvét barma Inapján. Nagyon kedves vendégem, igazán azt se tudtam, mit tegyek vele, hogy bánjak vele, hogy kellemesen találja magát. A feleségem, anyám, hasonlókép sürögtekforogtak, találgatták, mivel kedveskedjenek neki. Jó kis cselédem noha tudta, hogy semmi zsebpénzt nem kap tőle, a legnagyobb előzékenységgel ugrált körülötte. Pedig egyikünk se tudta: hogy minek híják! Alkonyatkor érkezett udvarunkba. Mi a feleségemmel épen bent egy másik, hasonlóképen kedves, de egyúttal rokon, tehát ismerős vendegünkkel voltunk elfoglalva. Anyám az üveges tornácon éppen letelte a varrást, hallgatta az eső hullását, a hideg szel zúgását, nézte az egész napi esőben rideggé vált udvarunk fáit! A sarokban egy kosárban kis kölyke melleit kényesen, de barátságosan nyafogó, turbékolásszerüen doromboló cicánk mulattatta őt, hivogalta őt, mutogatni akarván neki szép kis kölykét, s egyúttal minél jobb vacsorára érdemet szerezni. Mama pedig felelgetett cicánknak. Kérdezte, mi baja, mit akar. Egyszer csak a cica kikéredzett. Kibocsátotta. A cica a mint kijutott, egy-két nyujlozkodás után megindult, de egyszerre csak megállott. Lesbe, figyelmesen, mereven. Szeme a kút Iáján meg„A magyarság jövője." A Nyirvidék legutóbbi számiban, Bu7a Barnától „A magyarság jövője" czimmel egy czikk jelent meg, melyre szabad legyen szerény véleményemmel e y kis megjegyzést tenni. Bizony nagyon sajnos állapot az nilunk Magyarországon, hogy a szü'ők vonakodnak gyermekeiket az ipari pályákra adni, de ennek könnyű a magyarázata. Azt tudjuk, hogy az emberek szerelik egymást ulánozni és egymás fölé helyezkedni, rendesen a felső körökből kiindulva a közép osztály utánozza azt; már most ha egy ügyvéd, orvos vagy földbirtokos nem adja iparosnak a fiát, miért adna épen egy jó módú iparos jól tanuló gyeimekét, mikor tehetségében van a tudományos pályára kiképezni. Bár azt hiszem, hogy ezen ferde egyoldalú állapot rövidesen megszűnik, mert a diplomás emberek száma oly nagy már most is, hogy bizony nem épen irigylendő a dolguk annyi tanulás után, és ig<n sok tudomány parlagon hever, mig az ipar kénytelen nélkü'őzni a szellemileg jól fejlett gyermeket, s a;ra csak a salakját adják, ha sehol se tud érvényesülni, lesz belőle iparos. Most 1 érdem a lek. szerke»zlő urat, lehet egy olyan szellemileg gyenge és rossz gyerekből derék jóravaló képlett iparos? Én azt hiszem nem, meri hisz egy jó, értelmes iparosnok szellemileg, ami az ő szakmáját illeti, épen olyan képzettnek kell lenni, mint annak az ügyvédnek, orvosnak vagy mérnöknek. De én másba is látom a hibát. Iparunk azért is fejlődik oly lassan. hogy a gazdagok keveset törődnek vele, tőkéjöket inkább másba fektetik, mint ipari vállalatokba, vagy egyáltalan nem fektetik semmi e, hanem a bankokat hizlalják, semmi áldoz itot nem hoznak az ipar érdekében. A kis iparosoktól nem lehet várni az ipar föllendülését, mert azoknak pénz hiányában nincs módjukba, s aho

1 a kis iparosoktól várják az ipar föllendülését, ott nem lesz virágzó ipar soha. Ott van Ausztria virágzó iparával, de ott nem n izik le az iparo I, akár hány kép.iselő van, aki egyszersmint iparos is, vagy Németország, Anglia ahol az iparosok a vezető szerepet viszik úgy a közéletben mint a politikában, ami nálunk igen soká vagy soha sem lesz. Igaz, hogy Magyarország földmivelő állam, de azt hiszem, hogy egy nagybirtokosnak vagy tőkepénzesnek nem volna kárán, ha egy-két jól jövedelmező gyárat lélesitene, ugy gondolom a befektetett tőke dúsabb jövedelmet hozna, mint a földmivelés, s az az előnye is meg van, hogy nincs kitéve az időjárásnak mint a földmive lés, mert mig nálunk, ha rossz idő járás folyt ín rossz termés van, a szegény ember a legnagyobb nyomotuságnak van kitéve, addig (uás államokba,

1 ol az ipar virágzik, mrg sem érzik. Ha léhát azt akarjuk, hogy iparunk föllendüljön, oda kell törekednünk, hogy megfelelő gyáiiparunic legyen, melynek fejlesztésére a vállalkozó szellemű tőkepénzesek és ipar politikusaink a leghivaloltabbak, mert mi szegény kis iparosok nem lehetjük nagygyá és fejletté az ipart, gyáriparunk pedig oly gyenge és fej let len, mint egy csecsemő, amely-ha nem táplálják- könnyen elpusztul. Nem emlilek csak kél legszükségesebb gyáripari: a bőr és posztó ipart, amelynek az előállításához szükséges nyersárut nzl lehet mondani potem árért elvesztegetjük a külföldnek és tízszeres át ban kapjuk azt vi zakadt egy ponton. Azután lassan, észrevétlenül húzódni kezdett arra felé. Anyám meglátta, figyelemmel kisérte. — Hova megyen ? Mit lát ? Mit akar ? A kútnál állott, vagy alig ment egy galamb nagyságú madár. Azt leste a macska, pusztítsa el a fene a fajtáját! Mindig is mondoni a feleségemnek, azért nem jön a mi iáinkra rovarevő,' éneklő madárka, mert ez a szemte'en macska elriasztja. Szeretnék mesterséges fészek odvakat elhelyezni udvarunkon, téli etetőt felállítani, de lehetetlen, mirt a drága macska elriaszlji szegény sokat szenvedő madarainkat az én udvarom, ól is. S az'án még én merem elszedegetni az utcán csavargó bitang gyerekektől a gummipuskákat, holott nem kisebb ellensége vagyok a madaraknak a macska tartása által, 'mint ők. De hol hagyom én nriost az én vendégemet ? Se te meg ne ilélj, édes öregem, se Afrikíban töltött fürdőzéséből megtért vendégem. Már is r. térek. Anyám meglátta a mádarat, a macskát elriasztotta, odament a fáradt madárhoz, megfogta, behozta. A szobában épen valami süteményt tárgyallak az asszonyok. Hogy mennyi cukor, liszt, mandula, vaj kell bele. En pedig, aki rendkívül lelkes hive vagyok az ily eszmecserének, hallgattam, s épen papirt kellett keritenem, hogy leírjam a receptjét. Természetesen, amint anyám nagy 1 lkendezve behozta a vendéget, egyszerre háttérbe szorult a sütemény kérdés. Én pedig, mint a ki rabságból szabadul, futottam a vendég elébe, nagy örömmel, de csinyján megfojt m. Gyönyörű szép madárka volt. Sötétbarna palaszinü, fényes rozsdás vashoz hasonlított a színe. Egyszínűnek látszol! az alkonyatban. Hosszas, világos \örös tövű, sárga hegyű csőre egyenesen állott, s jól illett sötét ruhájához. Csak a lába volt kissé hosszú, de azt is széppé tette világos olajzöld szine. — Jaj de szép madárka! Beh aranyos! Mi ez ? No tanár, mond inegi, micsoda madár ez. Nem kérdik itt, hány esztendővel ezelőtt tanultad, megtanultad-e akkor a leckét, vagy abból a leckéből meglehetett-e tanulni minden madarat, vagy egyáltalán lehetett e ott madártudományt tanulni. Most itt semmitse kérdeznek ebből, csak mond meg, micsoda madár ez, mit eszik, sza feldolgozott állapotban és csak azért, mert itthon nem tudjuk értékesíteni vagyis nincsenek bőr és posztó gyáraink. A kormány is elég szűkmarkú az ipar ti ren. Kevés a felső ipar iskolánk, ami van, oda is csak protekcióval lehet bejutni, nincs a mi kecsegtetné a fiatal-ágot az ipari pályákra, ösztöndijakkal kellene jutáimízni már azokat i«, kik a négy közép iskolát sikerei végezték e!> és az ipari pályára mennek, továbbá a felső—ipar iskolát sikeresen végzeit növendékeket külföldi tanulmány útra a kormány által való kiküldését és az igyekező iparos tanonezok jutalmazását, ezek mind olyan tényezők, amik mgyon előmozdilhalják az ipari pályák iránt való érdeklődést. S végre az egés/. társadalomnak meg kell mozdulni ezen ügyben, mert az nem elég, ha hírlapokban cikkezünk és gyűlésezünk a hazai ipar-fejlesztés és pártolás érdekében és a luhánkat angol posztóból készíttetjük, ha bécsi kalapot és franc ia bőrből készült czipőt viselünk, hanem minden ember azon legyen, hogy lehetőleg magyar ipar czikeket fogyasszon, akkor lesz virágzó iparunk ; már pedig ahol az ipar vi'ágzik ott van pénz, jólét és boldogság, és ennek a szegény agyon sanyargatott magyar nemzetnek izekre nagy szüksége van. Ezeket voltam bátor megjegyezni, és ha megérdemli a nyomda festéket, jultason neki egy kis helyet becses lapjában a tekintetes szerkesztő úr. Esy helybeli iparos. Neliány megjegyzés „a morotva" cikkre * Bár nem szívesen rontom el a .nyelves his orieu^"nak örömét, ki oly nagyon örült, hogy sikerüli neki a „morolvu" .eredeti ős nngyar nevére visszamutatni", mégis sajnálattal, de teljes biztonsággal, ki kell j lentenem, hogy ez a bi/.onyos „morotva" nem magyar er. detü szó, hanem szláv jövevényszó Sát „azt is kijelentem, hogy a magyar .maradt*-nak ép annyi köze van hozzá, mint a „ballá" nak és „zár"-nak a bibliai Ballha•/ái hoz. Mégis hogy ezen állításom, mely nemcsak az enyém, nagyon merésznek n; tűnjék fel, van szerencsem a következ'í érveket elősorolni: 1.) R gi kódi-x inkben nem fordul elő, igy tehát őseink nem igen hozhallák magukkal. 2.) Ilunfalvy Pal ,M igyaronzag E hnogi aph á'-jának a Zagyva, Szinva ele nevekre vonatkozó következtetései már elavultak. Erről mindenki meggyőződhetik ha elolvassa a „M'gyar Nyelv "-ben (111. K. 47 old.) Melich János kiváló szláv nyelvészünk erre vonatkozó részletes j'g/zetét. 3.) A zürjénben a viz Un}leg va, a vogulban azonban már vit. Felsorolhatnám még a többi rokon nyelveket is, hol a viz szinten ,v"-vel, illető'eg a cseremiszben „B"-vel kezdődik. Külömben is a ,viz" szó ugy az indogermán mint a finnugor nyelvekben egy közős tőre megy vissza, melynek ma már csak a minden nye vben Mta'álható ,v" a bizonyítéka. 4) A „morotva" Miklosich szerint (1. M. Nyv. I.) szláv jövevényszó. Kélféhképen magyalázhatjuk : vagy a tót „mrlva" (Iníotl) szó átvétele, vagy p'.'dig a lalin mare-val össze függő szláv „more"-ból keletkezett, mint pl. a németbi n a „morast", mely teljesen megfelel ami „morotvá" nknak. *)Megjelent a Nyirvidék XXIX. 1(5 számában. m glehet-e szeliditeni, tartani, a húsát megenni stb. Ha meg nem mo.idod, mindjárt vége a tekintélynek. — Azt hiszem, gém, feleltem. De jóformán magam sem tudtam, miért tarlom gémnek. Szerencsére nálam volt a könyvtárból Chernél István munkája: Magyarország madarai, üsz óta nézegettük a feleségemmel, olvasgattuk gyönyöiíi szép rajzait, madár életképeit. Elszórakoztunk, elgyönyörködtünk olvasásában, s meghatároztunk általa egy pár szép madáikat, melyet erdei vagy mezei sétánkon láttunk. Nosza jer elő, jó Ghernel István, segíts meg most ! A mig kis cselédünk előkerített az anyósoméktól egy öreg kalitkát, egy szita alá tettük, ép pedig sebliben kikerestem a könyvből a gémeket, végig futottam a lapokon, de csak a bölömbika és a nemes kócsag képe van lerajzolva benn<\ a többi gémféléé nem. Elővettem hát a szóbeli leírásokat. A főjegyek s a nagyság általános méretei után indulva r törpe gémtől a vasgémhez s a bakcsóhoz jutottam, de teljesen raillő leírást hirtelen nem találtam. Közben előkel ült a kalitka, belelett'm, jobban megnéztem. Hogy üstöknek, konlynak nyomát sem látlam, kezdtem kételkedni vendégem gém voltában. Igen ám, de a csőre, a lába te j'sen gémformáju! — Csak gémnek kell ennek lenni. Törpe gém, vagy bakcsó, mondám ismételten. Hát a toll szine és a testalkat ? Néztem. Teljesen egyiké sem illett iá. Közben rokon vendégünk is'elment, s én ott maradtam a könyv melldtt tudatlanul. De nem szégyellem magam. A ki szégyenkezik, az nem tanul. Vegre megállapodtam valamiféle géniben Még azt is ráfogtam a könyvből, hogy inkább ártalmas, mint hasznos. Oda is szántam már iskolánk muzeumának. Kilömeljük s a természetrajzi szertárba tesszük. Egy tanárnak kötelessége a muzeumot gyarapítani! Tanakodtunk a feleségemmel, anyámmal, A feleségem sajnálla szegényt megöletni. Hisz oly gyönyörű. No jó ! Hát ne öljük meg. Háljon reggelig nálunk. Vizet, szalmát tettünk a kalitkába. Ö ezt azzal hálálta meg, hogy anyámnak a kezét jól megcsipkedte. No de ez se baj, ezt még ki tehet állani. Reggel majd vagy . itt az udvaron szabadon bocsátjuk, vagy elviszem a ' Bujlosra, a Barzó tavához, olt a nád közé eleresztem.