Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1907-07-14 / 28. szám

í 28-ik szám. NYIRVIDÉK 1907. julius 14. A bevezetés nem jó, mert helytelenül citál ; én ugyanis uem mondottam, hogy nem leszek soha többet társulati gyűlésen ; hanem igenis azt, hogy soha sem voltam, .sót azt hittem eddig" hogy nem is leszek etc. etc. Ez az elhatározásom pedig régi keletű. Régen, mikor megfogamzott bennem, hogy nem megyek oda, — az enyim, tied, övé és az én, te, ő volt állandóau vita tárgya, én pedig ilyen vitákban nem szerettem ré.zt venni ^oha. — kost elmentem .emelkedettebb" szempontból. Ezt a kifejezést az „Utóbaugok" adójától vettem, ó figyelmeztetett engem erre. bár az én „emelkedettebb" szempontom és az ó „emelkedettebb" szempontja e tárgyban, két külömbözó .emelkedettebb* szempont. Nem mondtam magam „temperamentu mos"-nak sem, mint az Utóhangok mondják; csak azt mondtam .parancsolok temperamentumomnak" etc. etc.; mint a hogy a kisvárdaik mind parancsoltak temperamentumuknak, mit igen bölcsen cselekedtek, mert ezt a székhely kérdést, mely költözködés, berendezkedés, (telefon etc.), házeladás és vétel közötti differentia leendett, most nem levó napidijak, átalányok emelése, pótlékok stb stb. czimén igen sok pénzébe került volna a társulatnak — a hajánál fogva húzták eló egyéni érdekek, sértvén igenis a város érdekeit is igen sok oldalról, mit nem detailirozok; ezért volt a nagy indignatió. Tudnak a Kisvárdaik is .emelkedettebb" álláspontra helyezkedni! — és ha tényleg a társulat érdeke fogja kivánni az áthelyezést .senki* még egyszer mondom „senki" nem fog .Pro domo" Puilippicákat tartani, sem szavazni. Kisvárda fejlődésének érdekében adott kitűnő tanácsait és terveit a Város és vidék nevében melegen köszönöm Mezóssy barátomnak s azok majdani megvalósítására már most kérem hathatós támogatását A kövér betűkkel nyomtattatott azon mondatát az .Utóhangok* adójának, mely szerint .0" meg van győződve, hogy a kisvárdaiak lelkében mély hatást tett e beszéd s nem egy hamar fogják feledni — a kisvárdaik velem együtt ,le" mosolyogják mondván no de nem mondunk semmit!!! Béke velünk! Liptay Béla. A nyireg/bázi közművelődési ház kérdéséhez. u. •ji; •> Csörgő sapka alól került a Nyirvidéknek múlt heti számába a közművelődési háznak létesítésére vonatkozó levelezés, a melynek leggyengébb oldala az volt, hogy abban kulturházra vonatkozó véleménynek nyomát górcsővel sem voltam képes észre venni. Észre térve magas tetejű kalapot kell fel lenni, a mi alól rendszerint még bolondabb dolgok kerülnek ki, vetve a majomszigetre, melynek tövises utjai az agglegénységhez vezetnek s ezer meg ezer ember lesz igy megfosztva a házasélet gyönyöreitől. És most jön az ötlet: Bodzái marná fellép, mint megváltó, sikra száll e szerencsétlenek érdekében, kíszabadilja őket a majomsziget sivár földjéről s bevezeti őket a őket a családi élet biztos révpartjaiba. De miként fogja vélük a házas életet megkedveltetni? Házi mulatságok rendezése által. Özv. Bodzainé nem volt túlzó optimista. Nem hitte ő, hogy a fiatal emberek mindegyike be fogja venni üdvözítő tanait. De beveszi — mondjuk — fele, vagy csak a harmadrésze, az is szép eredmény. Sőt végső esetben öt sikeres esettel is beérte volna, hiszen elvégre neki csak öt férjhez adandó leánya van. Gondolkozását tett követte s Bodzainé gyönyörleljes szemekkel tekintett szét a termeibe összegyűlt fényes ^társaságon, mely már szinte a sikert jelentette. Leányai körül vannak rajongva a fiatal emberek sokaságától, sőt még annak a szegény, ostoba, ügyetlen és csúnya kis rokonuknak Juliskának is akadt udvarlója, kit csak azért hozott ide Bodzái mama (s mondja még valaki, hogy ő nem okos asszony) hogy leányainak azépitőszerül szolgáljon. Olyan furcsán is érzi magát ebben a nagy társaságban. De hát azért nem kell lenézni őt sem. Igazán szép Kecskeméthytől, hogy foglalkozik vele. Ez a Kecskeméthy volt a Bodzái mama ideálja. Hogyne, mikor olyan tapintatos ember! Ó osztotta be azt is, hogy mikor mely fiatal emberek udvaroljanak a leányoknak, mert hiszen sokan vannak s utóvégre egyiket sem lehet ettől a gyönyüsüségtől megfosztani. A többiek meg azalatt a borozóban a finom pezsgők és borok kőzött üssék agyon valahogy az időt. Mindenki utóvégre nem mulathat egyszerre! Hát bizony szép dolog is az a tapintatosság! Bár szó mi szó, Bodzái mama nem bánta volna ha két gavallér helyett csak egy lett volna minden lány mellé szolgálattételre beosztva, sőt pálmaágak által elrejtelt pamlagok is álllak rendelkezésére a fiataloknak, melyeken egy kicsit bizalmasabban is el lehetne egymással beszélgetni, de nem baj no, hadd ismerjék ki egy kicsit a fiatal embereket a lányok. Nincs rosszabb az elhamarkodott házasságoknál. De azért mégis maradt benne egy kis nyugtalanság. S amint teltek a hónapok, évek e nyugtalanság mind mélyebb és mélyebb gyökereket vert benne. EgyI a mint hogy a Bach korszakban a tizenhárom vértanút elbúcsúztató Gotterhalte is ez alá bujt. Törökországban a turbán, Párizsban a kürtő kalap helyén van. Magyar emberre azonban épen ugy nem pásszol, mint a lobogós ing és gatya a római pápára, Vilmos császárra, vagy a Lordmayorra. Ennek az értelmetlen kürtőnek, a mely egy eső után értéktelenné válik ; a mellyel kocsiban ülve guggolni kell, hogy be ne törjön ; a melynek karimája szemünket a napsugaraktol meg nem óvja ; a melyet nemcsak a magyar hazafias érzület, de a leggyengébb zephir is lefúj a fejről, majom természetünknél fogva olyan divatja van, hogy magasabb körökben ki néznek minden magyart, a ki vagy nem diszmagyarban, vagy nem cilinderben és frakknak nevezett fecske farkú mellényben jelenik meg. Árpád apánk is igy jelent volna meg Pusztaszeren, ha az intim barátság már akkor is meg lett volna kötve Ausztriával, a melyért minden magyar sziv rajong. Ha nemzeti közérzületünkkel nem fér ugyan össze az, hogy a magas tetejű kalapért rajongjunk; de nem csak összefér, hanem nemzetünk romlására vezetne az, ha a kürtös kalapot, frakkot mellőzve, nem igyekeznénk ezen jelvényeknek viselőit sikeres közművelődési törekvéseikben, ha nem is megelőzni, de legalább utánozni, majmolni. A ki a tőlünk nyugotra eső államokban széjjel nézett, tapasztalhatta azt, hogy nemcsak a nagy városok, hanem az 5 — 10000 lakossal biró, tehát sokkal kevesebb lakossal büszkélkedő váro^ is, mint nálunk például Nyíregyháza, Tiszapolgár, Ujfehérto, Kisvárda, és a magyar alföldnek aránylag óriási terjedelmű du=termésü talajú városai is, tehát a leghíresebb városok is, főképen nem az őseik által öröklött monumentális épületeikkel büszkélkednek, a melyeknek létesítésében a maiaknak épen olyan kevés érdemük van, mint legtöbbünknek, a kiknek nem magunk hanem őseink szerezték meg a nemességet, a melyet némelyek öntudatlanul ugy is igyekeznek értékben csökkenteni. Bezzeg ottan nem vártak egy Apponyira, a ki aranytálczán nyújtsa a haladásnak eszközeit, hanem önerejükből emelkedtek azon culturmagaslatra, a melyre nekünk is törekednünk kell, nehogy a környező, nálunk még eddig közművelődésben hátrább álló, de önérzetben és törekvésben buzgóbb apróbb nemzetecskék — végvesztünkre — hátrább szorítsanak. Görcsösen meg kell ragadnunk a kínálkozó a kaimat, a melyet a Kristóffy sat. féle fajzatoktol nem remélhetünk. „Itt az idő, most vagy soha." Sok szó esik moslanában arról, hogy némelyeK Nyíregyházát önálló törvényhatósággá akarják átváltoztatni, a mire pedig csak olyan község van megérve, a mely nem csak józan gondolkozású, becsületes, törekvő, de pénzzel meg nem vesztegelhető és vagyonos. Pedig kevés van a választók nagy többségében olyan, a ki elemi osztályon kívül, polgári, vagy más magasabb oskolát végzett volna ; tehát daczára jó tulajdonságainak kortesek eszközévé válhatnék. Alföldi városainknak, a melyek közé Nyíregyháza is tartozik, döntö polgári osztálya nincs. Azt már csak senki sem vonhatja kétségbe, hogy Arpádházi királyaink „sőt a vegyes házakból származók is, azon időben tehát, mikor még Ausztria gyarmatjává nem sülyedlünk, ne szerették volna jobban a magyart, a melynek őserejére támaszkodtak ; és még is .— csak néhányat felemlítve — Rusztol, Bártfát, Lőcsét, Brassót, Szebenl és még Isten tudja hányat ruházott fel önállósággal ; olyan városokat, a melyeknek lakossága nem csak vagyonnal, becsületességgel, hanem a közép színvonalon felül álló műveltséggel is birt. szer is interpellálta Kecskeméthyt, kit valóságos belső titkos tanácsosának nevezett ki. — Mondja csak, mért szeretnek maguk olyan későn nősülni? — Nem lehet erre megfelelni olyan könnyen, nagyságos asszonyom. Néha nincsenek meg az embernek a szükséges anyagi eszközei, máskor nem talál arra, kit élete párjául szeretne, vagy a kiszemelt nem hajlandó őt annak elfogadni. Legtöbbször pedig egész kicsinyes körülményeken múlik a dolog. Például mondjuk idősebb nőiestvérei is vannak az ideálnak s ilyenkor a tapintat nem engedi a komoly fellépést. Bodzái mama nagyot lélekzett örömében. — Perzse, perzse, tiltja a tapintat De hogy is nem jutott ez nekem eszembe. Hiszen négy fiatalabb leányomnak már bizonyára volna kérője, csak hát a tapinUt. ... No majd kerítünk egyet a legidősebbnek is — vigasztalta önmagát — s én bár a csak a legritkább esetekben szoktam az embereknek elismeréssel adózni, határozottan kijelentem, hogy egy öt vén leánynyal megáldott mama ilyesféle vigasztalódását mindenkor hajlandó vagyok polgári erénynek minősíteni. Ezzel a vigasztalódással aztán jó ideig kihúzta. De arra már ez sem volt elég, hogy mikor sorra érkeztek egymásután az eljegyzési kártyák, melyek a pártiképessé lett fiatalembereknek a kompániától való kiházasodását tudatták vele, el ne fogta volna a keserűség. — Mindig komoly gondolkozású embernek tartottam ezt a Kuthyt — mondta egyszer bizalmasan Kecskeméthynek — hogy vehette el mégis azt a szegény ördögöt ? — Nagyságos asszonyom, Osváth Gizi nagyon szép és kedves leány — mentegette barátját Kecskeméthy. — No jó, jó! De Bartók Piroskát, a Csitár menyasszonyát. csak nem lehet szépnek nevezni. — Rendkívül dolgos és házias. — Még ezt is képes vagyok megérteni. De az már abszolúte felfoghatatlan, hogy egy olyan ember, mint Szepessy, hogy kötheti életét egy olyan rút, kellemetlen, 1 unalmas majoméhoz, ő aki ilyen vidám társaságba | szokott, mint a miénk s aki abban szemmelláthatólag igen jól is érezte magát. — Igazán nem ludom elmondjam-e — szólt mosolyogva Kecskeméthy. Előre is bocsánatot kérek a goNyiregyháza közönségének legnagyobb része jómódú, független és függetlennek is tartja magát. De miután gazdálkodási teendői lekötik, nincs ideje arra, hogy ellentétes nezeteket is olvasson, nincsen önálló vezetés, hanem ezzel ahoz csatlakozik, a kinek sikerül a rokonszenvet megszerezni. Ez a mi független népünk nem a Demagóg, de a Demagóg után indul. Van ilyen nálunk vagy kettő három. Ezek közül egynek sincsen kis szája, de a vagyonos önzetlen, szavazatjaikkal mérvadó nagy gazdaközönség, önálló lájékozódottságnak hiányában még is csak ezek után indul, a kiknek becsületességükhöz azonban szó nem fér ugyan, de esetleg nem felfelé, hanem lefele gondolkoznak, mert hiszen a szép apjuk is ezt csinálta, tehát nem járja, hogy az unoka másként okoskodjék, mint a milyen nézetben a nagyapja is botorkált. Kell-e hát Nyíregyházának kullurhaz vagy sem? Lenni, vagy nem lenni ? Ez a kérdés. Igen kevés olyan bokorianya fog a lennire szavazni, a mely egy közművelődési háznak szükségét érezné, mert hát a vak szinl nem ösmer. Pár nap előtt megfordultam Szegeden, a hol még pár év előtt a lőcsei kalendáriomnál egyebet alig olvastak, mert hát nem volt mit. Most, hogy Szeged város, minden felső támogatás nélkül 3O0000 forinton egy kultur palotái épitetl, a melynek könyviárát Somogyi plébános 50000 köteltel megalapította és a mely könyvtár ma már 78000 kötetté gyarapodott, olyan látogatásnak örvend, hogy a nagy olvasó terem, a mely nagyobb, mint a mi vármegyei székházunknak nagy terme, és a melyben három asztal van hosszában elhelyezve, nem képes az olvasni vágyó közönséget befogadni, a mely az olvasás miatt valószínűleg nem bulul. Hazafiatlan dolog a mulasztásokat leplezni és slrucmadár módjára fejünket homokba dugni. A némelyikünk által lenézett és pipogyának tartott német, nem az őseire hivatkozó — nevetséges hencegésével, de műveltségével győzte le a politírozott francia nemzetet. Nekünk, akik ellenséges fajokkal vagyunk körülövezve, kell küzdenünk faji és nemzeti önállóságunkért. Szégyenletes dolog lenne az, ha minden kínálkozó alkalmat fel nem használunk arra, hogy a törekvő, szomszédos, sőt belterületünkön is burjánzó népek el ne temethessenek. Ha a terület, lakosság, értelmiség tekintetében mélyen alattunk álló Románia, Szerbia, Bulgária nem meghunyászkodó kunyorálással, de követeléssel képes volt önállóságát kivívni, miért nem lehelne ezt nekünk is megtenni. Azért mert a képviselőválasztóknak zömét agitátorok irányítják, olyanok akik nagy pofát vágnak ; fűt-fát ígérnek és teremtik a cucilistákat akiken parasita módon duslálkodva élősködnek. Meg kell menteni a mi jó népünket a Demagógoktól, vagy ahogy említeltem, a Demagőgöktől. Veszedelmes kolompos űrük ezek, akik ulán a tömeg gondolkozás nélkül rohan vesztére. Az ilyen veszedelmes agitátorok káros tevékenységének letörésére egyedüli védőeszköz a műveltségnek terjesztése, amelyet legtöbben az ujjokból szopnak, de vannak olya.iok is, akik azt hiszik, hogy másoktól is lehet ösmereteket szerezni, ha olvasáshoz is férkőzhetnének. Nem ösmerünk olyan embert, aki olyan valamit evett volna, ami nincs. De nem láttam vármegyénkben olyan embert sem, aki nálunk a gymnisium könyvtárán kívül olyan nyilvános könyvtárt látoll, vagy használhatott volna, amely könyvtárban a Jókai regényein, a Pallas lexikonon, rombaságért, de annyira szellemes e mondás, annyira jellemzi Pista barátomat hogy lehelellen elhallgatnom. Ő maga mondta nekem a következőket: „Tudod, kedves barátom én mindig hajlandó voltam előnyös feltételek mellett ingyen vacsorákat végigenni s ingyen borokat végiginni. Igy sokat lumpoltam élelemben s memóriám is meglehetősen meggyengült. Annyira azonban még tisztán emlékszem a malem«likából, hogy az elfogyasztott szendvicsek és pezsgőkkel fordított arányban áll a hozomány nagysága. Bodzainé elsápadt. — És a többiek, ön is ezt vallja ? kérdé dühtől recsegő hangon. — Én, ments Islen ! Sőt a Pista nézetét is csak azért merészkedtem ilyen őszintén elmondani, mert én szeretném már magamat a családhoz tartozónak tekinteni. Ha nem veszi rosz néven nagyságos asszonyom, még most megkérem a kezét — a Juliskának. * * * Akik pedig azt hiszik, hogy vagy Kecskeméthy vagy én hirtelen megbolondultunk, azoknak egyáltalán nincs igazuk. Még csak a névben sem tévedtem. Tényleg Juliská, a szegény, ostoba, ügyetlen csúnya kis Juliska volt az, aki jóval előbb letelte a pártát, mint a gazdag és müveit Bodzái lányok. Történhetett volna l'ordilva is. Nem lehetek róla, hogy igy történt ; véletlen dolga az egész. Lehel, hogy még ők is férjhez men> nek. Hogy idősecskék volnának már egy kicsit ? 0 az egyáltalán nem határoz. Tudom lesznek önök között nagyon sokan, kikbe nem tudom kik s miért azt a sajátságos nézetét osztották, hogy a házasulandó fiatalemberek egyebet sem tesznek, mint folyton a telekkönyvbe szaladgálnak, s ezeket nem fogja kielégíteni e történet befejezése. . . . Olyanok is lesznek, kik azt hiszik Bodzaiékat akartam kigúnyolni a miért férjet óhajtván találni a majomszigetre utaznak. Nincs igazuk. Nevetséges mindenki, aki arra utazik, hogy valakit férjül megfogjon. Minden megváltozhat a világon, de a jó öreg szerelem mindig csdk egyforma marad. Tölcsérrel soha sem lehet betölteni senkibe, véletlenül üt az emberbe, s mint a legnagyobb optimista olyan szépen kiszinezi a jövőt, hogy akibe egyszer belekeiül, azt meg nem menti a házasságtói se doktor, se patika, se semmiféle reális gondolkozás.