Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1907-10-06 / 40. szám

XXVIII. évfolyam. 40. Bzám. WyiregyhAaa, 1907. október hó 6. A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK és a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. OO-S

) Előfizetési feltételek:: Egész évre 8 korona i Fél évre 4 Negyed évre 2 , Egyes szám ára 20 tillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZTÉR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nagyság szeiint számíttatnak. A nyilt-téri közlemények ilíja soronlint (iU fillér. Apró hildetések 10 szóig 40 fii., minden további szú 4 fii. Vastag betűvel szedelt kétszeresen szituit. \ Szomorú sorsunk, hogy multunk emlékeiből, ha a Mázáért imádkozni késztet a szívünk, a'gyászosokat, n keserveseket kell fölidéznünk! Hogy a mi nemzeti történetünk, négyI ötszáz esztendőt befoglaló eseményeivel, épen csak vérrel fertőzött, csupa szenvedéssel teljes dátumokra figyelmeztető mej mentő! Hogy a mi nemzetünk történetében, \az idáig való ezer esztendőnek ebben a 'második telében legjobbjaink vérének hulI lása, a nemzeti érzés minden megnyilvá1 nulásánnk rettenetes katasztrófái és temetői a mi történetünk emlékei. Nemzeti c/icsőség, diadalmas lobogók! Szabad nemzetek kalendáriumaiban vannak ezek a napok vörös betűkkel följegyez ve! Nekünk a gyászos emlékeink az emlékeztetőink ! A mi történelmünk — 1526. óta — a nemzeti akarat leverésének véres és rettenetes szenvedésekkel teljes megismétlődő jeleneteinek a sorozata. Idő rend szerint a legutolsó dátuma ennek a nemzeti tragédiának 1849. október 6-dika. Ismerjük közelről ezt a tragédiát. Apáink még ott harcoltak a nemzeti lobogó alatt; sokan elvéreztek közülök diadalmas és vesztett csatákban; s élnek még néhányan közöttünk is. tanúi ennek a nagy időnek. Es mindannyian érezzük, hogy ez a nap, ez az október 6-dika nekünk nagy nemzeti ünnepünk, mert hiszen mi magyar nemzet arra vagyunk praedestinálva. hogy nemzeti katasztrófák véres emlékeiből és azok tanulságaiból táplálkozva, őrizzük meg magyar nemzeti mivoltunkat. A magyar nemzetnek ezek a nagy nemzeti katasztrófák az eröfoirásai. Együtt szenvedni, a szenvedések, nyomorúságok közepette oltárt állítani a hazafiúi érzéseknek: ebben erősek voltunk és vagyunk. De valahogy ne szenteljünk ünnepet a kibékiiléseknek! Azoknak a vessző futásos utaknak, amelyeket olyan sokszor megjárt már a mi nemzetünk, s amelyeknek a végén — mikor már csordultig telt a pohár — fölocsudott, s kezdte megint eliilröl. 1849. után 1867. következett1 Gyönyörű szép jelenete a kibékülésnek, csupa ölelkezés, nemzeti színű allűrökkel! A Haza bölcse, az in elfigia felakasztott Andrássy Gyula gróf, a m. kir. honvédség felállítása, a 63 vármegye földjéből összerakott koronázási clomb, magyar zászlós urak és vármegyei bandériumok tölvonulása és a többi káprázatos jelenetei a kibékülésnek a megkoronázáskor, meg még az a fátyol is. amit ez a 67-es nemzedék szőtt a 13 aradi vértanú akkor még jeltelen sírja fölé: szétfoszlott álom ez ma! A Haza bölcsének alkotásából nem fejlődés lett, de rettenetes dekadencia, ami elvezetett egészen 1906-ig, amikor kénytelenek voltunk megint egy kis nemzeti ellenállást csinálni: Megtettük! Helyt álltunk: az egész magyar társadalom egybeolvadt a közös veszedelem zajára; s aztán létrejött megint a béke és — — — — — — sok-sok gondolkodni való időt hagyván itt az olvasónak, — — — mégis csak azt mondjuk, hogy nem szabad megfeledkeznünk a mi legutolsó nemzeti harcunk vértami halált halt áldozatairól, ha csak ez a mai generáció az: ahol jó dolgom van, ott a hazám elvét követve, a magyar nemzeti társadalomnak ezt a történelmi harcát föl nem ' adja. Az az „ezer ördög-, amelynek a mun| kája következése az, hogy mi magyarok ötszáz esztendő óta nemzeti ünnepként csak nemzeti mártírok s nem diadalmas napok emlékét ülhetjük: most is eleven még, mozog és — látjuk — él és ezután is élni akar. Sztrichninnel, ciánkálival megölni nem lehet őket. Nagy mérgek ezek • rettenetes mérgek! Nekünk azonban nincs ezekre szükségünk, hogy megvédelmezzük magunkat! Magunkat ? Arról van most szó, hogy ebben a kufárok módjára vivott küzdelemben a történelmi független Magyarország a sok függetlenségi liarcz legutolsó képviselőjének Kossuth Lajosnak a fiával van képviselve. Aki oda állott az atyja sírja mellé s akit ilyenül elfogadott a nemzet! Hát álljunk mellé, de igazán! Inognak a papirosok: hát inogjanak. Hiszen a bércek, amik elválasztják Ausztriát Magyarországtól szilárdul állanak! Az 1849. október 6-diki mártíroknak csak egy szót kellett volna kimondaniok: Kegyelem! Nem mondták! Október 6-dikán menjünk el a templomba ! Ott, az emberi fogalmak szerint közelebb levő Ur színe előtt, ha csak a multakra való kegyeletes emlékezéssel is: áldozzunk magunkba szállással. És ezzel erősítsük meg magunkat a Haza szeretetében! Ez a Haza, nekünk magyaroknak, a mi őseink példája szerint, idáig a családi oltárra tett áldozatot jelenti. írott történelem ezekről az áldozatokról nem számol be. De valamelyest érezzük mi, sorvasztó békés idők nemzedéke ezeknek a súlyát. Szürke, nehéz ködben élünk, de az aradi akasztófákat és fegyvervillanásokat a lojális fátyolon és a közbeesett idők sorvasztásán keresztül is látnunk kell; lehetetlen meg nem látnunk épen most. — nem csak azért, mert október 6-dika van — — — hanem mert megint kísértete jár annak az időnek, hogy a magyar nemzet törvényesen megnyilatkozott akarata, e nagy történelmi „akarat" legitim képviselőinek és közöttük a Kossuth Lajos elveit kifejezetten képviselő Kossuth Ferencznek és vele a történelmi 48-as függetlenségi pártnak megtömi látszik. Hát imádkozzunk legalább ezen a vérrel megszentelt napon! Ezen a nagy nemzeti gyászünnepen, amelyet — hogy meg nem történt — fátyol nem fedhet s ne is borítson el soha, legalább addig az időig nem. amikor majd elkövetkezik az a történelmi dátum, hogy az aiadi vérmezőn gyümölcsöt termő fák nőnek, a magyar haza szabadságának a Iái, és amikor Tisza István grófnak az igazsága is bekövetkezik, hogy ne a gyászos, szomorú napok emlékezetét ünnepelje meg Magyarország társadalma, hanem a dicső, a diadalmas napokét. Hol vegyünk ilyet — 400—500 esztendővel visszamenőleg való történetünkben'-' Szomorúságban, gyászban, nemzeti mivoltunk megalázásában eltelt ebben a sokszáz esztendőben ami néhány kis öröm napunk volt, az az utána következett békében csupa szomorúságra, megaláztatásra változott. Az 1849 október 6-iki vértanúk emlékezetét azonban nem mocskolta még meg s nem is lesz talán soha olyan nemzedéke Magyarországnak, amely ezt megtehesse — az Idő. Az „Idő", mely botorul gázol ma keresztül ideálokon s nemzetközi eszmék titkos jelszavaival csábítgatja el a Haza szeretetétől ezt az új generációt, mely az 1849. október 6-diki vértanuk látszólag hiába ömlött vére nyomán támadt álmosító korszak emlőin nevekedve, él ma itt s tülekedve minden áron a fehér kenyér után, boldogulni akar. A fehér, meg még fehérebb kenyér után való küzdelem szítéinak ez a. küzdelme és mind azoknak a társulásoknak a titkos és nem titkos törekvései itt Magyarországon, magyar emberek szívében, lelkében és meggyőződésében igazi talajra nem találhatnak. „ Világboldogító" eszmék megvalósulását keresni és ezekért küzdeni Magyarországban, ahol az október 6-diki évfordulót hivatalosan megünnepelni sem szabad: ahol tiszti kardbojtjától meg/osztják azt a honvéd tisztet, aki a Kossuth nótát muzsikáltató társasággal egy levegőt szí és ahol ugyan ezen a vonalon haladva, a nemzeti érzésnek megnyilvánulása érzékeny megtorlásban részesül: szabad-e? Megengedhető-e, hogy mi magyarok szétszaggassuk azt az erőt, amit nemzeti együvé tartozásunk képvisel

J Az 52 milliót számláló francia nemzet is a „gloire", a francia gloire-ban egy. Csupa tiszta írancia ez az 52 millió ember, — — — és még is megünneplik Sedant. A mi október 6-dikánk pedig nem egy vesztett csata, nem egy rosszul végződött háború! Hanem egy dátum abban a rettenetes ci/culus vitiosusban. amelyben forgunk négy-ötszáz esztendő óta. Legalább imádkozzunk hát — ha egyebet tenni gyöngék vagyunk — ezen a nemzeti gyásznapunkon! Délelőtt 10 és 3 4 órakor lesz a gyász isteni tisztelet az ág. hí tv. evangélikusok templomában.