Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1906-08-05 / 31. szám

2 31 -ik szám. N Y I R V I D É K 1906. augusztus 5. gerben? Még a budapesti Népliget is belekerült áliüdok képében a mi kis vitánkba: pedig az a boldog főváros bizony ellenkezőleg Kánaánja az olyanfajta üdülőhelyeknek, mint amilyenért mi most külekedünk, de amelyeket százszor szebbekké tett a főváros kultúra iránt érzékkel rendelkező népe; a Népliget létesitésébe is azért ölnek most bele annyi rengeteg pénzt és fáradságot, mert annak a hatalmas városnak ama részén még nincsen üdülőhely. Budapest belső területe, igazság, szegény olyan Erzsébettér-féle oázisokban; de hát csak nem azért, mintha ott valaha erdőket pusztítottak volna ki a barbár elődök; és éppen azért ez csak nem vág ide a tárgyunkhoz? Bizony mondom, adja az Isten, hogy valaha a mi szent Erzsébetligetünk profanizálódjék, akarom mondani varázsolódjék a szó legigazibb és legnemesebb értelmében Városligetté vagy Práterré. De essék már egy-két szó az indokok másik csoportjáról is: ama bizonyos mbántsvirágokról, a százados tölgyekről Valóban ezt a pontot a poézis pompásan kiszínezheti nekünk, szegény prózai embereknek, a rovásunkra. Ámde a poézis, szerencsénkre. menten a próza kátyújába zökken, mikor azt a különös dolgot olvassuk, hogy a kultúra, az ember pusztulást hoz a szegény fára, még ha ki sem vágja — tán csak nem az ember kilehelte szénsav sorvasztja el? Aztán a sóstói utat szegélyező legszebb tölgyfákat ki akarja, kérem, bántani ? Isten mentsen; ámbátor a százados tölgynek is előbb-utóbb a halálra kell gondolnia, és pedig józanabb ég hasznosabb ma, mikor az ideje elkövetkezik (aminthogy egy párnál már látni is), a prózai fejsze által múlik ki, mint a poétikus elkorhadás útján — hacsak nem hisszük, hogy a mi tisztes tölgyeink Mathuzsálem-kort érnek el, min a germánok ősi szent tölgyfája. De állapodjunk meg egy kicsinyég ama bizonyos last but not least-nél, vagyis a pénzügyi szempontoknál; csak egy kicsinyég, mondom, mert ott, ahol az egyik kimagasló argumentum az, hogy az élőfa értéke megbecsülhetetlen, sokáig megállapodni nem fizeti ki magát. Hát kérem: az óceánon vízhiányban szenvedő hajó utasa mit nem adna vájjon egy pohár forrásvízért I — pedig a forrásnál ingyea adják; igazság beszél a cikkből: egy szép terebélyes diófáért bizony jó magam is megadnék az udvaromon 50 pengőt — de amott a mi jámbor vitáink tanyáján, ahol a vita hevében a fától (és tán majdan a villáktól is) az erdő*-, sem akarja meglátni egy-két polgártársunk, hej micsola kincsesbányára akadna a mi jó városunk, ha minden jóravaló élófáért 50 pengő ütné a markát — beh hamar és mekkorát szállna egyszeribe az a mi 70%-os városi pótadónk! Hiszen számokkal könnyű dobálózni: lehet azt mondani, hogy ott abban a ligetben 48000 koronánál is többet ér a főidnek holdja; de a valóságban minden annyit ér ezen a világon, amennyi a forgó értéke: hát ha ma 5000 koronát ér meg egy üres telek ott a jobboldalon, a baloldalon is meg van tán fizetve gavall 'rosan 8000 koronával. Ámbár ha a kótyavetyén némelyeknek többet, sót jóval többet fog érni: lelkük rajta — mi szegényebbek, mondom újra, szívesen megyüuk a jobboldalra, a magánbirtokokon túl lévő helyeire az erdőnek. Már ami azt a csalóka ábrándomat illeti, hogy az erdő szélein bőven lehet nagyobbítani a villatelkek árából az erdőt, azt a cikkíró csak újra bebizonyítja: ugyanis maga is azt vallja, hogy ott ezer kor. egy holdnak az ára; a másik ezer kor. legyen a befásitás; ámde szerinte abból csak 30—40 év múlva lesz erdő — csakhogy a ligeti hold árából még fönn maradt 6000 kor. kamatját tán csak nem sikkasztja el valami gonosz lélek ebben a pauamás világban?! Et nunc venio ad fortissimum virum : „Az Erzsébet-ligeti villatelkek kiosztásával a város alapját vetné meg egy a Sóstóval konkuráló villatelepnek" — a másodiknak, mondjuk, mert e szerint hogyan lehetett a város olyan szűk látókörű, hogy maga alatt vágva a fát. azt az első telepet is ott a jobboldalon megengedte. . • . Hát ez meg már micsoda ! Hogyan lehet föltételezni akarmelyik józan polgártársról, hogy nem a Sóstóért is költözködik ki az erdőbe ? Es hogyan lehet föltételezni városunknak akármelyik igaz polgáráról, hogy a Sóstónak, mely a lokálpatriotizmus lelkes érzelménél fogva mindnyájunknak közös büszkesége, szemefénye, érdekeit, fölvirágzását szivén nem viselné, féltve nem őrizné? Hiszen ha az a Sóstó nem volna, alkalmasint magam is a Tátrába meunék, ahol Ujtátrafüredtól egy kilométernyire a legszebb fenyves tájon kináivakinálnak egy • ölet 3 koronáért, és mivelhogy fa van bőven, fényesen fölépítik a villámat 2000 koronáért. És a Sóstó körül csudálatos módon (a föntebb festett logika szerint persze : természetesen) sebaj, ha a város a birtoktestébe 19 és több birtokost ékelne — hja, de mikor az a Sóstó érdeke volna?! Meg kell már állapodnunk egy kicsikét ottan is, ahol jóakarattal kínálgatnak bennünket üres(?) szőlőkkel az Uj-szőlőuek (mértföldnyire a Sóstótól) és a Hímesnek árnyéktalan, perzselő homokjában — netalántán a Hortobágy kellő közepére vándoroljunk villatelepet teremteni. És ej mi a kő, mit látok: ott tündöklik az ajánlottak sorában még az Érkert is, amely néhány év múlva, vak, aki nem látja, élénk forgalmú városrész lesz; félős, hogy ha ez így megy, valamelyik jóakaró polgártársunk még majd a Városháza terét ajánlgatja villateleknek — köszönjük a jó tanácsot. de hát nekünk szegény polgároknak, még ha azok a kínált helyek olyan jók voinának is, amilyen rosszak, nem szőlő kell 4—5000 koronáért, hanem villatelek 1000 koronáért. És mostan még tarlózzunk csak, ha mi egy s más el talált maradni: megüti a szememet ott fönt a cikkben egy hamis szó — a telekspekuláció! Hát íme, megint csak a tollamhegyére tolakodik az a bohókás példabeszéd a bagolyról és verébről. A városnak alkalmasint lesz annyi vágott dohánya, hogy a villatelkek osztásánál elibe vág a telekspekulációnak, mert megvitattatni a képviselő-testületben. Ha ő itthon lett volna, az ó törvénytudása mellett nem is terelődött volna az ügy ilyen holt mederbe. Hanem nézzünk immár egyszer a cikkíró társamnak ama bizonyos három csoportra osztott indokaiból egyetmást, mert hiszen javarészben már előre megcáfolvák a mult cikkemben. Mindenekelőtt tiltakozom az ellen, hogy az ott rajzolt fölfogás és meggyőződés a képviselő-testület többsége nevében hirdetődjék, avagy, kérem, mikor volt többség 35 ember 220 között? — Nézzük csak az egészségügyet, amelyet alkalmasint mi kulturáért küzdő emberek mindannyian féltve-féltünk: a nemes város ama bizonyos jogerős határozata érteimében kiszakított az ő 900 holdas erdejéből üdülő Sétahelyül és villatelkek számára 70 katasztrális holdat, vagyis annyit, mint az égési budapesti Város-liget (ad vocem: Városliget — álmélkodva nézem, hogyan foghatja rá valaki magamfajta, hat esztendeig Budapesten és fél évig BécsbeD lakott emberre, hogy üdülni jártam arra a maroknyi területre, ahol ringelspielek, paprika-janceik és a jó Barocaldi-uramék ütötték föl sátrukat, avagy a Wurst-Praterbe; oda szórakozni megy az ember, kérem alássan, üdülni azonban azokba a közismert gyönyörű parkrészletekbe, arra a 2—3 holdra, amelynek ózonját bizony-bizony nem rabolta el a fizika őstörvénye szerint az a macska-körmök közé rakott kultúra amaz 50 ezer ember orra, illetve tüdeje elől). Azt már én a mult cikkemben eléggé bebizonyitottam, hogy azok az Erzsébet-ligeti villák, (amelyek körül bőven lesz hely sétálásra nemcsak annak a mostan ott lézengő pár embernek, hanem akár az egész városnak, mert hiszen az ott épülő villák abból a 70 holdnyi üdülőhelyből ama bizonyos közökkel egyetemben sem vesznek el 4 holdat), továbbá a jobboldalon a Sóstóig és a Sóstó körül épülő villák sem az erdő jellegét, sem — legalább a fizika elemi törvényei szerint — annak „ózondús, üditő, tiszta" levegőjét el nem rabolhatják a villát nem épitő polgártársak, avagy a jobboldaliak orra elöl — csupán csak a mostani villák nem lesznek olyan kapósak, és az erdő mostani urainak a magamfajta szegény emberek gyermekeibe is kénytelen-kelletlen bele kell botlaniok s lármáját hallgatniok — ami, sajnos, az erdő poétikus méla csenJjét és az ott mélázók nyugalmát bosszantóan meg fogja zavarni, úgy hogy annak élvezéseért — horribile dictu! — egy pár lépéssel arrább kell fáradniok (ezt is mondotta ugyanis az egyik villatulajdonos polgártárs). És hangsúlyoznom kell újra meg újra, hogy a négy, öt, tiz, tizenkilenc villa után kell jönni a többi száznak is, és kérdem minden a fizika törvényeiben jártas elfogulatlan atyámfiától újra meg újra: nem 19, hanem egy pár száz villa (amit adjon az Isten, kivánom őszinte jó szívvel városunk érdekében) elveheti-é egy 900 holdas erdőnek „ózondús, üditő, tiszta* levegőjét? Avagy nem annyi-é ez, mint egy csöpp a tenközül, van ott még elég, szemednek egyelőre hozzá nem férhető helyeken, a padmalyon, a sarkokban, vagy a függönyök mögött. Egy ilyen álmatlan éjszakának örök emléke nálam is, hogy szúnyogunknak zoológiai latin nevét azóta feledni nem tudom, nnóta egyszer egész éjszaka az a gondolat forgott a fejemben, hogy milyen találó név ez arra a vérszopó zsiványra, mely édeskés dönögéssel adja tudtunkra gyilkos szándékait. Egyáltalán Linné apánk mestere volt a találó neveknek. Lehetett-e találóbb nevet adni a búbos bankának, mint ezt: üpupa epops, vagy mily remekül jellemzi a fürjet ez a név: Goturnix dactylisonans. A Gulex pipiens elnevezés mindamellett némi kívánnivalót hagy tön. Nem ártana azt még egy jelzővel megtoldani, amely e kis szörnyetegnek vérszomjas természetet kellőleg jellemezne. Vérszomj, ez a szúnyogjellem legfőbb vonása. Nemely kacsalesen, mikor már arcomon és kezeimen daganat hátán daganat keletkezett és a lámadó ellenségek hekatombáil mázoltam szét arcom vonásain, anélkül, hogy soraik megritkultak volna, sőt a támadások mindig sűrűbbekké és dühösebbekké váltak, sokszor feladtam a további védekezést és csendes megadással tűrtem a sorsot, amelyet kikerülni amúgy sem állott módomban. Csendes megadással türlem, mig a rámtelepedett gazfickók magukat véremmel teleszopták s a jóllakott gamin vidám dudolásával szállottak tova. Működésűket ilyenkor jol megfigyeltem s ezek a percek valósággal a szúnyog jellemének megfigyelésére szánt studiummal teltek el. Jellemének alapvonasa, mint mondám, a vérszomj és pedig a hidegen kiszámított vérontás szomja. Csak látni kell az ilyen fenevadat, amint kéjelegve száll le az ember bőrére, tapogatódzva keresi a könnyebben sebezhető vérdusabb helyet, a ritka élvezet előérzeteben örvendő mozdulatokkal morzsolgatja össze végtagjait s mielőtt munkához látna, szerszámát gondo san letisztítja és szeretettel simogatja végig ezt a tűnél finomabb hajlékony pengét, amelyet azután biztos döféssel mélyeszt a kinézett ponton a meleg hus elevenébe. Nagy buzgalommal tolja le lövig a gyilkos szerszámot és még nagyobb buzgalgmmal nyomban hozzálát a friss piros vér kiszivattyuzásához. Hogy ez milyen élvezetet szerez a gaz népnek, azt látni kell és megfigyelni. Első pár lábával idegesen tipeg az élvezettől, a hátulsó párt kejesen nyújtogatja és rázogatja, de a középső lábával ugyancsak keményen megveti magát és mint a dürgő siketfajd se lát, se hall. S ha volt türelmed nyugodtan végigtürni a procedúrát s a pocakossá szívódott rablót bántatlanul távozni engeded, akkor győződöl még csak igazán hálátlanságáról és jellemtelen voltáról, mert az önfeláldozó vendégszeretetet azzal hálálja meg, hogy mielőtt szivókáját kiemelné, egy csepp marómérget bocsát a sebbe. Engem ez a látvány mindannyiszor felháborított, valahányszor tanuja voltam és néha szokásom ellenére kegyetlenül toroltam meg a szetjvedelt bántalmakat. Elővettem a zsebollómat és ezzel a finom szerszámmal elnyiszszantottam a vérszopó valamelyik lábát, mialatt ő a legnagyobb munkában volt. Az eredmény löbbnyire az volt, hogy egy egy ilyen végtag elvesztésének oda se hederített, csakha a szivókáját csippentettem el, akkor kezdett nyugtalanul föl-alá futkosni, min'.ha keresne valamit és egészen jól lehetett rajta látni, hogy mennyire csudálkozik féltett szerszámának hirtelen el vesztése felett. Ebben a kegyetlenségben még az sem gáto t meg, mikor megtudtam, hogy a szúnyogok vérszopó példányai kivétel nélkül a gyöngéd nemhez tartoznak, mert a himeknek nincs is ehhez megkívántató szervük. De hát miért kíméltem volna őket én, ha ők maguk a saját nemüket sem kímélik. Majálisokon és más hasonló nyári sokadalmakon hányszor keltettek bennem részvétet azok a mélyebben kivágott táncosnők és gardedámok, akiknek hónyaka reggelre meglepően hasonlított a sütésre készen álló tűzdelt ürügerinchéz, amelyen a fehér szalonnafoltokat a szunyogcsipések ismert fehér foltjai képviselték. Régibb idők emlékeiből a sors kegyes rendelése folytán azt szekta elménk frissen megőrizni, ami kellemes volt s a dolgok kellemetlen oldalát mihamar elszokta borita-.ii a feledés fátyola. Milyen kinos dolognak kell lennie a szúnyogok állal okozolt szenvedésnek, hogy az ember régen elmúlt idők epizódjaira arról emlékezik vissza, hogy mennyit szenvedett ekkor meg ekkor a szúnyogok csípéseitől, mig sokkal kellemesebb dolgokat, melyek ugyanakkor történtek vele, régen kitőrölt emlékéből az idő. Akárhány sikerdus vadászatomra vissz (gondolva nem az ötlik először emlékembe, hogy mit és hogyan sikerült akkor zsákmányul ejtenem, hanem szegény kutyáink emléke merül fel szemeim előtt, amint kínosan vonyítva hemperegtek a réten és nem tudtak az üldöző szúnyogok miriádjaitól megmenekülni. Ha az ember egy darab utat tett meg a réten és bizonyos távolból nyomaira visszatekintett, azt látta, hogy mindenü't, amerre csak járt, nyomaiban egy ezüst patak húzódik utána, a fólzavart szúnyogok billiói, amelyek egy darabig zümmögve bizseregtek a legázolt növényzet felett és sürü tömegükön ezüstös fénnyel tőrt meg a napsugár. Egyszer forró augusztusi délután mocsaras rétség szélén apró kukoricásokban fürjezlünk. A szúnyogok oly teméntelen mennyiségben lepték ei a növényzetet, hogy a kukorica szárai és levelei szürke bundát öltöttek tömegüktől s a kukoricában bujkáló vadász sürü fellegekben hajtotta maga előtt az ültükből felzavart rajokat. Ilyen korai órában a szúnyog csak elvétve csip, de azért egy-két forduló ulán alig ismertünk egymásra, amint a kukorica végében összejöttünk. Nem müveit európaiak, hanem elephantiasisban szenvedő hottentották társasága volt ez. A dagadt füleknek és orroknak klasszikus muzeuma. Noht még korán volt és fürj annyi volt, hogy minden lépésnél kettő-három rebbent ki a lábaink alól, felhagytunk a vadászattal, mert nem állhattuk ki tovább a kínokat, amiket nem annyira a csipések, mint inkább a folyton szemünkbe verődő és szájunkba, fülünkbe és orrunkba tolakodó moszkitók okoztak. Ilyen alkalmakkal érti meg az ember azt a nagy szerepet, amit a szúnyogok ném;ly vidéken a természet