Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1906-09-30 / 39. szám

a 3y-iK szám. XSlirvvijuEK lauo. szeptemper 3U. Régi dolgok. XIV. Tetőtöl-talpig magyar volt Zoltán Miidós bátyám. Rendszerint az egész tavaszt és nyarat kint töltötte a sényői Haraszton, egy kis tölgyerdö közepén és legkimagaslóbb dombján épitett kis nyaralójában. Kecsege orrú, magyar sarkantyús csizma, csinosan ránczba szedett'rojtos gatya, bő inguj, pitykés lajbi, vagy félvállra vetett dolmány, Kossuth-kalap, ez volt a mindennapi tanyai öltözéke az én Miklós bátyámnak. Ez az öltözet takart egy magas, deli alakú igazán szép barna magyar embert. Egy keskeny árok választotta el birtokainkat; ott találkoztunk nap-nap után s különösen én gyakran elsétáltam vele a Harasztra is. Egyszer a szomszéd remetei nádasban vadásztunk rókára, s hozzánk szegődött a Miklós bátyám 14—15 éves Imre fia is. Brünik Antal megsrétezett egy rókát, amely a nádasba visszafordult s azt a kopók többé abból kizavarni képtelenek voltak. Imre fiatal vadász czimboránk elvégre sem bírt ellenállani vadász szenvedélyének, betört a nádasba s ott a rókát elejtve, azt szerencsésen ki is vonszolta. Természetes, hogy ennek a szokásos felavatás volt a jutalma. De alig hangzott el az utolsó jaj! —- s egy rettenetes őszi zápor zúdult reánk. Nem volt rajtunk emberi kép, s különösen én nagy siettemben egy pocsolyába elhasalván, egy elázott kéménykotróhoz hasonlíthattam. Node — vigasztaltam magamat — itt van már a haraszti kis tanya — a kandalló mellett majd csak kiszáritgatom magamat. Nem igy történt. Amint u. i. kopogtatás nélkül benyitom az ajtót, nem az öreg úr ,Isten hozott"-ja, hanem meglepett leányok fiatal hangja fogadott. Persze én rögtön tisztába voltam a helyzettel: Miklós bátyámnak szépséges öt leánya közzül három érkezett ki időközben a tanyára, s ott időztek az apjuknál. Becsaptam hát az ajtót — s a kutyákkal versenyt futva, meg sem álltam Napkorig. Emlékeznek-e még erre Erdőhegyi Lajosné, Fejér Barnáné és Dobos Imréné ? * * * Itt Sényőn volt nekem még egy öreg barátom : BIeuer Hermann. Egy öles alak, a magassághoz illő termettel. Arra nem volt eset, hogy Kallóba menve engem kikerült volna, s gyakran ebédeltünk együtt. Ugy tudom, l hogy mint honvéd a szabadságharcában is részt vett, de annyi bizonyos, hogy magyar hazafias érzelmekben nem engedett senkinek. Kitűnő étvágyról ismeretes volt az öreg ur. Egyszer éppen vadászni készültem, mikor Kálióból jöve nállam beállított. — Isten hozta az öreg urat; ebédre ma nem maraszthatom meg, megyünk vadászni,, s én a villás reggelin már túl is estem. De tudja mit .Hermann bácsi", van itt egy első sódar, tessék hozzá fogni mig én elkészülök. — Köszönöm, elég lesz az nekem. Nem tudom elég volt-e, csakhogy a sódarból nem maradt egy harapás, a kancsó borból egy csepp sem. * * • Két évtizeden át volt Kállay Rudolf bonorum directora a családnak. Ha a tisztességnek és becsüleInt a fejével. — A papok mondták, hogy a földön háljon, miitt van az orra előtt az ágya? — kérdem. — Micsoda pap az, aki ilyent mond ? Olyan pap nincs a világon. — De mondja. — Okos pap. Nagyon szép ember. Nem hallotla még prédikálni ? — Én ? — kérdem. — Nem hallottam. — Azt pedig meg kellene hallania; az a pap! Nem ide való. Külországból jött valahonnan s az prédikálta, hogy az ember ne feküdjék a puha párnák közé, ha bűnös. — Maga bűnös? — kérdem hitetlenül. El sem tudom képzelni, hogy ennek a nyomorult, vézna teremtésnek bűne is lehet. A leány int a fejével. A hogy int, az maga a megbánás. Tele van vezekléssel, mély meggyőződéssel s mérhetetlen alázattal. — És mi a bűne? — kérdem. Most vihogni kezd s bambán néz rám. — Mit? kérdi. — Sok bűnöm van. Mindenkinek sok bűne van s mindenkinek penitenciát kellene tartani. — Azt gondolja, hogy mindenkinek igy a földön kellene feküdnie? Azt l Hogy talán hashártyagyuladást kapjon, vagy valami más betegséget ? Mi ? — Nem — mondja nyugodtan. — Telin is igy alszom, csak a lámpást elfeledtem eloltani ma. És hust sem eszem. — És hogy hivják magát? — Ágnes. — És mióla szolgál? — Az ujjain kezdte számlálni s percekig tartott, amig megszólalt. — Hat éve. — Hat? — Nem. Hét. — És mennyi bér.- van ? — Hat forint. — És mit csinál a pénzével ? Ágnes mosolygott most s olyan bizalmasan, mintha évek óta ismernénk egymást, mindent elmondott. Hogy a hat forintból egy évben egyszer csizmát vesz, három forint kell ruhára és ami megmaradt, az most már háromszáz (orint. — Háromszáz? — mondom. — Az sok. — Nem. Még egy száz kell. — Aztán? — Aztán .... Elég az hozzá, hogy még egyszáz kell. Nem akarta megmondani, hogy mire kell, pedig faggattam. tességnek volnának fokozatai, el lehetne reá mondani, hogy ö volt az országnak legbecsületesebb embere. Teljhatalmú kormányzója volt családunk farkasaszói, M.-Túri, T.-Varsányi és Kaszaperegi mintegy 52,000 holdat tevő s a mostani érték szerint 40 millió koronát megérő kitűnő közös birtokainak. 20 évi direetorsága után mint szegény ember halt megpirulva vallotta be az utolsó családgyülés utáni ebéden, hogy bizony az ő direetorsága sem volt önzetlen, mert évről-évre lopott; Varsányból 2 szép tokot, Tót Komlósról két putina túrót és 2 kostököt, farkasaszóról 10 füzér aszalt tinóri gombát, és M.-Turról egy zsák tarhonyát! ! * Egy reggelen kinnt állok Napkoron a kapuban mikor látom, hogy az egész falu népe lélektelenül rohan a kállói úton a közlegelö felé. — Mi a baj, mi történt, hová rohantok mindnyájan? -— Kérem a t. úrfit nagy szerencsétlenség érte a falut; a legelőn pókot kapott a csorda, a nagyja a marhának mind felfúvódott — s több már meg is döglött. Tehetetlenül állottam ott a kapuban várva a fejleményeket, mikor ugy egy óra multával a legelő irányából nagy zajt hallok felém közlekedni. S mit Iátok ! Legalább 50 60 botos és vasvillás ember és asszony átkozódva és káromkodva rohan a Kállói úton végig, s maga előtt űzi — Erdélyi Mihályt, aki mind a két kezében egy-egy kést tartva és azzal védekezve s tetötől-talpig vérrel borítva egyenesen felém tart. — „Kérem a tek. úrfit, mentsem meg ettől az eszeveszett dühös néptől — meg akarnak ölni", szóll szegény Mihály barátom, s fut tovább az udvaron át be a házamba. A népáradatot persze megállítottam s megtudtam a következőket: Az én Mihály barátom ezermester volt; a többek között értett a trokár kezeléséhez is. Hozzá fordult tehát a kétségbeesett lakosság gyors segítségért. Feladatát azonban nem végezte szerencsésen: Husz darab tehén esett áldozatául művészetének, s mikor a falu bikáját is szerencsésen kivégezte, a főbíró adott jelt az általános megrohanásra, amelynek Erdélyi majdnem áldozatául esett. * * * Kállay János rokonom névnapjára gyültünk egybe 1862. vagy 63-ban sokan voltunk nálla, öregek, fiatalok, többnyire családtagok. Természetes, hogy poharazás, táncz és kártya közben legtöbb szó esett a politikai helyzetről Csudálatos rövid látással s ebből folyólag még Villa Franca után is Napoleon iránti feltétlen bizalommal kezelték az öreg urak a politikát. Azon remény, hogy elvégre még is csak Napoleon lesz az, aki minket a Habsburgok igája alól megszabadít, s hogy e tekintetben Kossuth és kivándorolt társai vele mindenekben teljesen egyet értenek, annyira gyökeret vert az ez alkalommal egybegyűltek felfogásában, hogy minden ellenvélemény még illetékes helyről is, már előre ki volt zárva, s a fiatalabb embereknek beleszólásuk csak azon esetben volt, hogy ha abban a feltétlen hozzájárulás nyilvánult meg. Noha, mint minden tisztességes magyar politikus, ez időben én is a függetlenségi párthoz tartoztam s igy engem a politikai helyzet felett tanácskozó öreg uraktól semmiféle politikai elvi ellentét nem választott el, még sem nézhettem jó szemmel az emigratió által nem — Nincs, — mondta egyszerűen. — Nekem nem is kell. Sohasem kellett. — Miért nem? — Tudja a fene, miért nem, — mondta. — Hát elég az hozzá, hogy nem kellett, mert sohasem volt ismerősöm. Nem járok sehova. — Vasárnap sem? — Nem. Templomba és vissza. És egyszer voltam a keletinél. — Ki az ? — kérdeztem. Bamészkodva néz rám. — Hogy ki az a keleti ? — magyarázom. — Hát ahol a vonat jár. Ott v innak a leányok és a falubeliek és egy lány, aki a szomszédban szolgált, elvitt magával. De többet sem megyek. — Mért nem ? — Csak nem. Pedig találkoztam egy legénynyel és az mondott újságot hazuról. Hogy tavaly előtt meghalt az apám, mert hideg levest evett. — Hidpg leves! ! — Azt. Csömört kapott tőle és meghalt. És azóta nem járok a keletihez. Nézem ezt a nyomoi ult, agyondolgoztatott, elbutított teremtést, aki kócosan, álmából fölverve, olyan nyugodtan beszél arról, hogy az apja meghalt s csak egy év múlva tudta meg ezt egy legénytől, akivel véletlenül találkozott a keletinél. — S nem megy vissza a falujába, ha meglesz az egyszáz forint? — kérdem. — A falumba ? Nem. Nem m gyek, mert oda sem tudnék találni. Mit csinálnék ott ? Azután néz maga elé, mintha azon gondolkoznék, hogy mit csinálna ő otthon a falujában, a hol hét év óta nem volt s ahol másfél év előtt meghalt az apja. Aztán, mintha a gondolkozásnak az lenne az eredménye, hogy nem mehet haza, nyugodtan összefonja a karjait, rákönyököl az ablakdeszkára s az égre néz. A Gellérthegy felől pedig már egészen világos az ég s a leány ásítva kérdezi: — Hány óra! — Háromnegyed négyre, — mondom s az égre nézek én is. Egy percig csönd van. Aztán az utcáról fölhangzik a kocsik zörgésp, valahol egy boltajtó redőnye gördül föl, aztán a kapu előtt lépések hallatszanak. Munkások mennek a dolgukra. — Jó éjszakát, — mondom s beteszem az ablakot. Ágnes nevet. — Jó reggelt inkább ! — mondja egykedvűen s kinyitja a konyhaajtót. a kellő időben s nem a kellő uton és módon szított politikai szerencse játékot, s ellennézetemnek a következőkben adtam kifejezést: — Én azt hiszem, hogy mindenkiben inkább a bár jogos - keserűség érzete s nem a bölcs megfontolás jut érvényre akkor, a midőn a kibontakozás eszközeit nem saját erőink fejlesztésében és a királyunkkal való kibékülésben keressük, hanem onnan várjuk, ahol minket csak eszközül szeretnének felhasználni. nÉn pedig azt hiszem'' volt erre a Kendi: Konut bátyám felelete, — „hogy fiatal embertől szerénytelenség felhívás nélkül a mi társalgásunkba bele szólani." Meg volt a casus belli. Abban a perezben felkértem Kornél rokonomat, hogy Kende Konuttól fegyveres elégtételt kérjen. A párbaj lefolyása volt aztán felette érdekes. Segédeim voltak Kállay Kornél és Vályi Ferencz; ellenfelem segédei gróf Vay Mihály és Kállay Ödön. Orvos dr. BIeuer Miklós. Á találkozás színhelyéül a harangodi erdő lett kitűzve. A fegyvernemnek megválasztása körül folytak sokáig a tárgyalások, mig végre segédeim követelésére pisztolyban állapodtunk meg, még pedig az én most is birtokomban levő Kuchenreiter pisztolyaimban. Vályi Ferencz volt a rendező, — s minő ideális rendező ! A rendesnél magasabb ember lévén olyan 30 lépést mért ki, hogy akkor, amidőn a pisztolyt a kezembe nyomták és felállottunk, Kenut bátyámat alig láttam. S hogy milyen szabályellenesen kezelték ez időtájt a párbajt mutatja az, hogy az öreg dr. BIeuer Miklós bizonyára keveselte a 30 lépést, mert a távolságot újból felmérte s egy lépéssel megtoldotta. A párbaj szerencsésen folyt le s utánna nagy lakoma nálam Napkoron. Habár a párbaj iránt az egész vármegye érdeklődött, e lovagias ügynek szabályszerű elintézéséről jegyzőkönyv felvéve és közzétéve nem lett. Kállay András. A kövér gyerek meséje. Irta Berend MikIŐ3 dr. egyetemi magántanár. Azt hiszem, sokan fognak akadni, akik megbotránnak azon, hogy a kövérségét n--m tarlom a csecsemő egészséges fejlődése mértékének. De méltóztassanak csak egy kissé figyelemm I kísérni azokat, amik következnek, mielőlt szigorú ítélet ükkel sújtanának. Hallották-e már annak a kiütésnek a nevét, a melyet „Yierziger" nek, eccemínak, ótvarnak neveznek? Azt hiszem igen, mivel nagyon gyakori ; valószínűleg van ilyen gyerek az önök ismerősei között is, Nézzék meg ezeket és azt fogják látni, hogy éppen a kövér, tulhizlalt gyermekeknél éri el ez a csúnya betegség leg magasabb fokait; ezek azok a gyerekek, akiknek egész aica pörkökkel, varokkal van fedve s ez a kiütés eltart hetekig, hónapokig, amig végre — ha csak közben más bajt nem csinál — elmúlik. Erről a kiütésről jegyzi meg a sokszor nagyon is élesen látó néptapaszfalat, hogy 40 napig tart, de ha akkorra el nem múlik, eltart biz az 40 hétig is. Hát azt nem vették-e észre a kövér gyermeki knél, hogy hónuk alj , fülök tövénél kisebesedik a bőr akárhányszor ? Vagy különösen a második, harmadik évben levő gyermekeknél láthatjuk, hogy lábukon, karjukon apró, hólyagoknak látszó, de valójában kemény, tömött gombostűfejnél valamivel nagyobb kiütések jelennek meg több-kevesebb viszketés kíséretében. A németek ezt „Zahnpocken"-nek, foghimlőnek nevezik, magyar nevét igazán nem tudnám megmondani. De nagyon gyakori, jön, megy, hónapokig, évekig, — majdnem kizárólag kövér gyermekeknél látjuk. A világért sem mondom, hogy minden kövér gyermeknél látunk ilyen, vagy másféle bajt, de nagyrészüknél igen gyakran. Hogy melyiknél van baj, melyiknél nincs, az két dologtól függ: az egyik a vele született hajlam: a másik a felhizlalás módja. Azt mondhatjuk, hogy a gyermekeknek majdnem a fele bir azzal a vele született hajlammal, hogy a tulhizlalás náluk karos következésekkel jár; hogy melyiknél latható ez, melyiknél nem, annak megítélése már orvosi feladat. A hizlalás módja épp n nem közömbös a kérdésre. Mig az anyatejjel táplált gyerekeknél az emiitett kiütésekre való hajlam, a lassúbb lábraállás, hajlam gyakoribb náthára és toroklobokra, jóformán az egyedüli, amit az ilső hónapokban észreveszünk s a nehézségek csak az elválasztásnál kezdődnek, amely az ily gyermikeknél igen sokszor jár nagy nehézségekkel: addig a mesterséges táplálásnál neme a'c az említett — magukban véve még csekély jelentőségű — bajokban nyilvánul a megbetegedés, hanem azt mondhatjuk, hogy az ilyen kiütésekre, torokyyuladásokra hajlamos, tulhizlalt, mesterségesen táplált gyeimek élete, mindig több-kevesebb veszedelemben forog. Hogy a veszedelem milyen nagy, az megint a táplálkozás módjától függ, és attól, hogy milyen korban kezdték meg a csecsemő mesterséges táplálását. Ha pl. 3 hónapon alul csak 3 hétig táplálnak egy gyereket tej nélküli, tisztán lisztes pépből álló cuclival, akkor az a gyerek, dacára annak, hogy eleinte ugy nézhet ki, mint az élet, el van veszve ! S az (lső ev végét csak kivételesen éri meg. Veszedelemben vannak azok a gyerekek is, akik egyedül a jobb hizlalás okáért tulsok lisztes táplálékot kapnak 6 ik élethónapjuk betöltése előtt állandó táplálékul ; veszedelemben vannak végre azok, akiknél a súlynövekedés igen gyorsan, hirtelen történik meg. Hát kérem, én azt is értem, ha valaki most nekem azt mondja: „Mégis kell ahhoz egy bizonyos arroganczia, hogy ne nevezzük erősebb néven, mikor valaki egy egészséges, erős, kövér gyerekre kimondja a szentenciát. Ki tudja azt előre megmondani, melyik gyerek él meg, melyik pusztul el, hisz mindnyájunkkal szabad az Isten !" Igaz kérem és én tagadom azt legkevésbbé, hogy ő a halál ura, mi emberek pedig még végtelen keveset tudunk. De, különösen az utolsó években, mi rövidlátó emberek is rájöttünk egy és más, eddig még ismeretlen dologra ; és mindaz, a mit eddig írtam, sem lényeges, sem fontos nem volna annyira, hogy a nyomd;.testéket megérje, ha nem az előbeszédje lenne annak, a — Hát szeretője van-e ? — kérdeztem. mi most következik. DIVATTEItME NYIREGYHAZA, SZÉCHENYI-TiJt i. 551 — 1—5 KIZÁRÓLAG ELSŐRENDŰ NŐI KALAPOK RAKTÁRA. ÁTALAKÍTÁSOK és MEGRENDELÉSEK ELFOGADTATNAK.